A világot sokféle eszme / módszer felhasználásával lehet irányítani. Ezek egy része rég ismert eszme, egy részük új, eddig nem próbált.
A bölcs országló a múltban kipróbáltak közül haszontalanként elveti az ocsúnak bizonyultakat, majd termés reményében elveti a beváltakat -- megfelelő arányban elegyítve az új eszmék közül a hasznosnak gondoltakkal.
A bölcs országló ezen belül már beállítottsága alapján elegyíti a járt utat a járatlannal.
Kormányunkon -- konzervatív beállítottságú lévén -- nem kérhető számon, ha inkább a járt út felé hajlik. Ugyanakkor elfogadom azt az érvelést is, hogy a különleges helyzet igényelheti a járatlan útra lépést is.
Szintén meg kell különböztetnünk a konzervatív / újabb keletű értékeket a gazdaságban alkalmazható bejáratott / újszerű módszerektől.
Így el tudom fogadni, ha kormányunk -- az általa sokszor hangoztatott gazdasági világrengés miatt -- újszerű utakra lép, s teszi ezt az ország, s mellesleg az általa fontosnak tartott konzervatív értékek védelme érdekében.
Az már bajosabb, ha ezenközben szép konzervatív értékeken gyalogol keresztül.
Az emberi természet hibája, hogy a rosszat inkább teszi szóvá mint a jót, mert akkor vesz fáradságot írásra, ha baja van s ha változtatást szeretne, így én is most a legyalult értékeket venném sorra, és hogy mi módon lehetne kiengesztelni őket.
Kerüld a hazárdjátékot!
Szép konzervatív érték ennek kerülése. Persze nem a lottóra gondolok -- a pénzben kártya már vérmérséklet kérdése és nyilván a téten is múlik --, de az biztos, hogy felelősségteljes fontolva haladó sosem teszi fel tétként házát és családját.
Elfogadom, ha egy kormány erős célként tűzi ki az államadósság csökkentését, mert minden bajok forrásának ezt látja. A külső elvárások miatti lépéskényszert is elfogadom. És persze azt is, ha a kényszer miatt új utakra lépünk.
De tudnunk kell, hogy ha egyszerre ennyi mindent teszünk kipróbálatlan -- akár mégoly zseniálisan kitervelt és jónak gondolt -- módokon, ez végső soron egy kockázatos játék, egy ugrás a szakadék túlsó oldalára. Ha nincs idő leereszkedni az ösvényen, majd a túloldalon felkaptatni, a bátor és a vakmerő ugrik.
A különbség az, hogy ha van lehetőség egy védőháló fölött ugrani, a bátor így ugrik s akár még fizet is egy méltányos összeget a biztonságáért. Háló nélkül a vakmerő ugrik. Másokat is magához kötve pedig a hazárdjátékos.
A kormány saját értékelése szerint az IMF-től csupán védőhálót terveztünk "vásárolni".
Mégse tettük.
Engedékenyen elfogadom, hogy induláskor a szakadék szélén álltunk, és ugranunk kellett a túlpartra. Azzal sem akarok most vitatkozni, ha azt mondják, hogy egy zseni szervezte az ugrást.
De induláskor volt egy védőháló.
Állítólag drága és büdös, de volt, és megfogott volna, ha zuhanunk.
Ám a piaci helyzet mindig változékony, és nem is csak az ország ténylegesen -- fogadjuk el, már jó -- állapotán múlik. Ezért a védőháló újbóli elutasítása újabb hazárdjáték.
Szerencse- vagy hazárdjáték, árnyalatban jelöl eltérést. A hazárdjáték rosszallóbban hangzik, mert nagyobb a tét, és olyan természetű, amit rendes ember sose tenne kockára.
Esetünkben egy ország zuhan a szakadékba, ha elvétjük az ugrást. És mindegy, mennyire zseniális az ugrás tervezője, ha elutasítjuk a hálót, az egy elkerülhető hazárdjáték.
A bölcs óvatosság értékét kiengesztelő áldozatként megvehetnénk még azt a hálót. Árából még le is jönne, amennyivel olcsóbbá válna tőle a piaci finanszírozás. És ha véletlenül mégse alakulna úgy, egy országot mentene meg a zuhanástól. Aztán később, ha tényleg "úgy alakul"-t, ha már biztonságban megkapaszkodtunk odaát, apránként még mindig elhagyhatjuk. De majd csak akkor. Mert a fontolva haladó fontolva halad.
Ne éld fel a jövőt!
Komoly ember rövidtávú előnyökért nem éli fel a család jövőre félretett pénzét.
Lehet vitatkozni, hogy a magánnyugdíjpénztárak rendszere jó volt-e, és maguk a pénztárak jók voltak-e. De elkezdtek valamit, ami addig nem volt: megtakarításokat gyűjteni a leendő nyugdíjasok számára. Nem akarok külön pontot pazarolni arra, hogy bölcs ember több lábon áll, ha teheti. A pénztárak előtti rendszerben a nyugdíjasok -- akiket rendes rendszernek már el kell tartani, mert a múltban megdolgoztak érte, de most már nem tudnak --, teljesen ki voltak téve a gazdaság pillanatnyi állapotának. A kezdődő gyűjtögetés építeni kezdett egy második lábat. Gyenge volt még a láb, de idővel erősödött volna, és persze az eszmei hatás sem utolsó: megtakarításra állítólag kevéssé hajlamos társadalmunkat tanítani kezdte a jövőről való gondoskodásra.
Ha voltak gyermekbetegségei, kijavíthattuk volna. De mi a gyereket a vízzel ki-, s a jövőnkre gyűjtött pénzt a ma fővő levesbe beöntöttük.
Ha a pénztárakat nem tartottuk jó gazdának, lehetett volna szigorúbban szabályozni őket.
Vagy ha csak az államot gondoljuk jó gazdának, és a haszon se legyen másé, végső esetben kezelhette volna az állam is, de külön folyószámlákon, ténylegesen őrizve, nem a mai villanyszámlákra elköltve.
Még ha csak állampapírba fektetve is, de külön számlákra téve, az államadósságot finanszírozta volna, mint jó részük a pénztárakban is, de névre szólón, számszerűn számonkérhetőn -- azaz legalább hihetően -- megmarad.
Nem értékelem most, hogy ez jó módszer vagy rossz, de annál biztos jobb, mint hogy szimplán belefőztük a levesbe, és kevésbé tűnik úgy, hogy szimplán pénz kellett a hóvége előtt.
És persze, értem én, hogy tekinthetjük jó befektetésnek, ami ma megerősíti az államot, hogy később ereje teljében eltarthassa nyugdíjasait.
De a jó konzervatív nem használ fel mindent, csak mert jó befektetésnek tűnik. Köztéri szobrainkat is beolvaszthatnánk, a csillárt is az Operából, mégse tesszük.
Részben mert a jövőnkre spórolt pénz -- ahogy állampapír-plakátjaink hirdetik -- "több mint üzlet". Részben pedig mert rendes ember nem nyúl ahhoz, ami a másé...
...Ne vedd el a másét!
Hát igen, a nyugdíjpénztárakban levő pénz másé volt, így elvenni illetlenség. Persze volt választási lehetőség, így elvben a tulajdonosok maguk ajánlották fel.
Ahogy az étkezési jegyek kibocsátóitól se vett el senki semmit, csak a pályát állította verseny közben olyan lejtősre, hogy egyik napról a másikra Erzsébet ölébe csúszott alóluk a piac.
És persze mondhatjuk, hogy igazságosabb, ha mindez az állam, tehát végső soron a nép hasznára fial.
Csak hát ez ugyanaz a logika selyemköntösben, ami 1917-ben elkezdte elvenni a gazdagoktól a javakat, hogy a szegényeknek adja.
A kisajátítással az a baj, hogy rövid távon össztársadalmilag növeli a jólétet, de nagyon hamar megtanít, hogy ha van valamid, tartsd távol innen.
És ez persze csak az üzleti oldala, ám a konzervatív értékeket valló ember valahogy nem is érzi jól magát, ha elvette a másét, és a lelkiismeret azt se mindig érti meg, amit a törvény betűje igen.
Ez s az előző érték kiengesztelésére én egyrészt tartózkodnék a jövőben az ilyen akcióktól (mert mellesleg irányt is mutat ez a népnek a másé hová tételére), másrészt ígéretet tennék, hogy ha tényleg "úgy alakul", és már robog majd a szekér, visszarendezem majd azokat a számlákat, és onnan kezdve nem nyúlok hozzájuk. Azaz kölcsönnek tekintem őket, amivel kisegítették a közös érdeket. És már így sem az igazi, mert a pénztáros által kölcsönvett pénz akkor is sikkasztás, ha később majd vissza akarja tenni, de a mostaninál sokkal jobb. Jegyzett már ez ország népe téglajegyet s békekölcsönt, kellemes meglepetés lenne, ha egyszer visszakapná, mit elvettek tőle. Persze ehhez még egy olyan értéket is be kell tartanunk, hogy...
...szavadat megtartsd!
Hát igen. Ez már önmagában is érték. De persze tudnunk kell, hogy a politikát a legnagyobb jószándékkal sem lehet úgy művelni, hogy e pontnak a klasszikus értelemben mindig megfeleljünk.
Ugyanakkor van egy tartható és elvárható szint. És ha a gazdaság szereplőivel történt megállapodást túl gyakran felrúgjuk, elsőre egy jó indok elég lehet, de a sokadikra -- hivatkozzunk bármire --, már senki nem hisz nekünk. S az eredmény mint az előző pontnál: messze elkerül, kinek féltenivaló vagyona van, mit még nem hozott ide. Ezt ma divatosan úgy mondják, elkerülnek a befektetések.
A fenti hibák elkerülésére van egy egyszerű ősi közelítő módszer:
Képzeljük magunkat a másik fél helyébe!
Tegyük fel úgy a kérdést: én vinném a pénzemet egy országba, ahol a fentiek történnek? A saját pénzemet.
...
Ugye?
Ui.:
Mikor tavaly év elején a banki betétesek szívét s pénzét fagyasztó sötét pletykák kaptak szárnyra, azért tudtak oly' sok szívben bénító félelmet kelteni (jobboldali választók szívében is!), mert aki egyszer hírbe keveredett, arról sok mindent elhisznek. Ki merte volna fejét tenni, hogy magasabb szempontok érdekében ne történhetne ilyen? Vagy igazából bármi? Normális országban vannak bizonyos értékek, melyeken a civilizált világban élők nem hiszik el, hogy egyáltalán át lehetne lépni. De aki ezek mindegyikén átgyalogolt már egyszer, arról mindent el tud a hálátlan s rosszindulatú világ képzelni.
Ahogy az ősi mondás tartja: nem elég jónak lenni, annak is kell látszani.