A cím nagy része láthatóan lopott, de csak mert a hasonló című mai cikk egy fontos következtetésével szeretne kicsit vitába szállni. (De épp' ezért a "nem" szócska saját.)
(Eredetileg csak egy komment lett volna a cikkhez, csak elfogyott a hely -- kicsit szószátyárra sikerült.)
Idézet a cikkből:
"A napokban szóba került Raiffeisen esetén érdemes kiemelni: amíg az állam a végtörlesztéssel és négy évi bankadóval 60 milliárd forintos veszteséget okozott a banknak, addig a pénzintézet hiteleinek 28 százaléka dőlt be az elmúlt 5 évben, azaz 450 milliárd forintnyi nem fizető hitele van.
Látható tehát, hogy a 2008-as gazdasági válság és az azt követően tömegével bedőlt hitelek jóval nagyobb veszteséget okoztak a banknak, mint a hazai gazdaságpolitika.
Ez a példa is jól mutatja, hogy aránytalanság lenne azt mondani, hogy pusztán a kormányzati intézkedések késztethetik a bankot a távozásra."
Nos, valóban nem pusztán a kormányzati intézkedések. De sokkal nagyobb arányban, mint a cikkben említett 60 a 450-hez.
Több okból:
- Egy "bedőlt" hitel még nem ugyanekkora veszteség, mert sok ebből behajtható, van, amelyik talpra áll, stb. Az említett 450 milliárd tehát még nem mind veszteség, csak válhat azzá.
- A végtörlesztés leginkább azokat mentette meg, akiket nem kellett megmenteni. Az adósok legjobb része tudott élni vele, nagyobb késedelemben levők pont nem is tehették, de eleve az tudott hirtelen pénzt előteremteni, aki fizetni is tudta volna, ha a lakása múlik rajta. Ez tehát nem veszteségektől mentette meg a bankokat, hanem a nyereséggel üzemelő részt vette el tőlük -- amellett, hogy kifizettette velük azt az árfolyamkülönbözetet, amit soha nem kerestek meg.
- Nem csak a végtörlesztés volt mentőcsomag: pl. a jelenleg is zajló árfolyamgát is az, ahol szintén a bankok fizetik a költség egy részét.
- Annak a 450 milliárdnak is jelentős (talán nem a nagyobbik, de jelentős) része származik állami beavatkozásból, vagy annak lebegtetéséből. Pl. mert ezek a hitelek az ingatlant fedezetnek tekintették, amit az állam (szociálisan persze védhetően) nem engedett eladni, és persze rengetegen nem fizetik a hiteleket olyanok, akik tudnák, de hülyék lennének, ha van remény még mentőcsomagra. Szóval ennek a 450 milliárdnak is egy tekintélyes része az állami beavatkozás eredménye.
De ami mindennél fontosabb: a már bedőlt vagy csak rossz minőségű hiteleken várható veszteség semmiképpen nem lehet a bankok kivonulásának oka. Ezt ugyanis senki nem lenne hülye tőlük kompenzáció nélkül átvenni. Egy esetleges vevő alaposan átnyálazza a portfóliót, és még a fizető, de ingatag részt is nyomott áron veszi meg, a már előrejelezhető veszteséget pedig könyörtelenül kifizetteti az eladóval.
Ezt a veszteséget tehát akkor is benyelik, ha mennek, akkor is ha maradnak, ezért ez nem oka a menésnek.
Egy kivonulást tehát inkább a jövőbeli rossz üzleti kilátások okozhatnak.
És hát vegyük észre: esetünkben a vevőjelölt speciális szereplő, és él is ezzel: speciális játékot játszik, amivel nagyban befolyásolni tudja e jövőbeli kilátásokat.
Nem is titkolja, hogy -- akár visszamenőleges törvénykezéssel is -- nagyszabású adósmentésre készül, és esetében tudhatjuk: ez bizonyíték, nem ígéret. A bankokat felügyelő hatóság pedig az MNB-be olvasztva még akkor is sok évre megbízható kézben marad, ha a nép a választásokon nem elég bölcs belátással döntene. Márpedig kérges lelkű hatóság török átok.
És persze a cikknek igaza van a tőkehelyzet fontosságában, ami gátja lehet a növekedésnek: az MKB-ról pl. közhírré tétetett, hogy portfóliószűkítés kényszere miatt kell mennie. De világméretekben szűkös tőkehelyzetben különösen nem ösztönzi a hitelezést, ha az állam az amúgyis szűk erőforrásnak minősülő tőkét a legjobbkor nyirbálja még extra adókkal és veszteségekkel, miközben elvileg épp' a hitelezés beindításán fáradozik.
+++
Ettől persze még a bedőlt hitelek nagy arányáról a bankok is tehetnek: erkölcsileg meg végképp nem akarok most állást foglalni, ki min mikor mennyit keresett. Fenti csupán a kormány szerepének arányát vitatja: hathatósabb az a cikk szerinti 60 kontra 450-nél.
.
.
.
.
