Menekültekről írottjaimban eddig mindig próbáltam olyan érveket felhozni a szükségesnél nagyobb szivatásuk ellen, melyek nem pengetnek érzelmi húrokat, hanem üzleties szemmel nézve szólnak mellettük.
Tettem ezt azért, mert akit érzelmileg megfog a dolog, azt nem nagyon kell meggyőzni, akit meg nem, azt könnyfakasztással nem is lehet.
Maradok ennél a módszernél.
***
Szóval tegyük fel, hogy -- úgy általában -- Mesterünk stratégiáját követjük, mert hatékonynak tartjuk. Nem csak menekültek tárgyában, hanem úgy általában is. A stratégia pedig az, hogy -- bár eleget teszünk (különféle -- főként EU) szövetségbeli kötelezettségeinknek, azért -- megkísérlünk a lehetőségek határain egyensúlyozva kilógni olymódon, hogy ezzel előnyöket kovácsoljunk.
Hogy ezt eddig mennyire csináltuk hatékonyan, most nem feszegetném, tegyük fel, hogy legalább magát az elvet hatékonynak érezzük.
Menekültek tárgyában is ezt az utat követjük: a szövetségben vállalt menekülteket befogadjuk, ám esetleges további "közteherviselés" ( pl. kvóta) ellen fellépünk, határon kerítést húzunk, és próbálunk minél kevésbé jó fejek lenni velük, hogy annyira ne érezzék jól magukat, hogy szeressenek ide jönni.
Mondanék azonban pár érvet, amivel a "kilógó" logika mentén abból csiholhatnánk hasznot*, hogy legalább olyan mértékben jó fejek vagyunk velük, hogy itt tartózkodásukat élhetővé tesszük, országon belüli tranzitutazásukat pedig nem gátoljuk.
***
Hogy az országon belüli mozgásukat uniós kötelezettségünknél jobban ne akadályozzuk, annak előnye könnyen belátható: mozgásuk iránya leginkább a nyugatibb EU-tagok felé irányul, márpedig ennek sikeressége egybevág azzal, ha mi meg nem szeretnénk, hogy nálunk legyenek. Hivatalosan persze gátolnunk kell e próbálkozásukat, mert a nyugatibb tagok ezt elvárják tőlünk, de a "kilógós" taktika itt azt súgja, hogy e kötelezettségünknek csak az elvárt mértékig tegyünk eleget, túlteljesíteni nem kell. Különösen, mivel minap azt olvastam itt egy riportban, hogy a riporter véletlenszerű mintavétele a Keletinél sok olyan menekültet mutatott, akik már egy másik EU-tagországban (Bulgáriában) regisztrálva lettek, így esetleges továbbállásuk esetén úgyse mi kapnánk őket vissza. Akik nálunk regisztrálnak először, azok pedig jelenleg úgyis táborba kerülnek, így ők már nem tartoznak a rejtve mozgók közé.
Hogy itt tartózkodásukat élhetővé tegyük, arra meg két érvet tudnék mondani:
- egyrészt minél inkább biztosítjuk pl. a pályaudvarokon a fürdést és az emésztés teljes ciklusának kulturált mederben tartását, annél kevésbé tesszük ki egyéb köztereinket a nem kulturált módoknak, márpedig amit az emésztés megkövetel, azt meg is teszi, azaz ha szarni kell, hát szarni kell, ezt mennyiségileg befolyásolni csak az Úr lenne képes, mi, gyarló szolgái, legfeljebb a megfelelő mederbe terelni tudjuk.
- a kulturált meder pedig szintén a mi szép országunkban segít a fertőző betegek számának legalább fölösleges nem-növekedésében.
Itt jelezném, hogy részemről dicséret illeti ezügyben a Fővárost, aki úgy tűnik, menekültügyben túllépett eddigi önmagán, és a menekültek dolgában felismerte azt, amit a hajléktalanok dolgában még nem sikerült. Kormányunkat pedig mindenképpen felülmúlta előrelátásban. Még ha az nem is annyira magas léc...
És örülök annak is, hogy magánjelleggel annyi sokan segítik őket (pl. pályaudvarokon), hogy a hivatalos ténykedések ellenére talán mégis alakul bennük vmiféle kép a magyar ember jófejségéről.
- A másik érvem kicsit összetettebb:
A Történelem azt mutatja, hogy ha egy nép úgy érzi, hogy egy másik jó fej volt vele a bajban, azt később váratlan módokon fizeti vissza.
És itt most nagyon megfoghatatlan és kimérhetetlen példákkal jövök majd, amiért előre is elnézést, de az ilyesmi objektíven nehezen mérhető műfaj. Inkább csak amolyan benyomásokon alapuló szubjektív érzés. Szóval egy strukturálatlan kazlat hordok most össze:
- A rendszerváltás előtti időkben itt tanuló harmadik világbeliek pl. szerették országunkat, amit az akkori ill. évekkel később országukba utazóink éreztek: a magyarokat sokáig szerették a világ furcsább tájain. Amiben az is benne volt persze, hogy a leggyakoribb turistanemzetséget, az amerikaiakat meg nem (mert azok meg nagyhatalomként böszögették őket, és ha kiderült, hogy nem amerikai vagy, az már enyhülést jelentett). De ismerték nevünket, és bírták is népünket.
- Nemrég olvastam, hogy második világháborúban az ukránokkal is furcsa szimbiózisunk/nemhivatalos szövetségünk alakult ki: a magyar hadsereg őket nemigen bántotta, így ők se minket -- furcsa helyzetekben jött ez ki, mikor látszólag érthetetlen módon magyar csapatokat nem támadtak ukrán partizánok, miközben mellettük a németeket vadul. Persze közös ellenség is volt: az oroszok, ami segíti az egybekovácsolódást. És most, hetven évvel később is, olvasok írást, ahol a hadszíntér felé utazó riportert elnézőbben kezelik, mert magyar. És persze a trianoni határok jócskán mérgesítik a viszonyt, így az egyenleg inkább negatív, és egy eseten nem is mérhető az ellen-/rokonszenv. De -- mint mondám -- ez a műfaj amúgyis nehezen mérhető.
- Németország "hálája" az NDK-sok átengedéséért inkább hivatalos vonalon nyilvánult meg, de abban ez is hasonló, hogy egy nemhivatalos "jófejségért" jutottunk később kisebb-nagyobb előnyökhöz.
- Nemrég volt (kicsit felfújt) hír, hogy Boszniában egy kis faluban kitűzték az Iszlám Állam zászlaját. Nem is ez az érdekes, hanem a riport során kiderült két apró dolog:
- egyik, hogy a délszláv háború idején afgán háborúban edzett harcosok érkeztek Boszniába, akik hatékonyan segítettek a szerbek elleni harcban, és hogy ezek egy része aztán ott meg is telepedett, és szélsőséges kiképzőbázis is működött ott aztán, ilyesmik. És bár erős muszlim lakosságú ország lévén befogadásuk önmagában is érthető, ám a szélsőség ilyen mértékű léte nem tesz jót az ország külső megítélésének, ami objektíven mérhető hátránnyá válhat. És a hivatalos szervek bizgetik is őket, de valódi hatósági elszánás esetén már feltehetőleg nem is lennének ott. Szóval felmerül a gyanú, hogy van az egészben egy összekacsintós megtűrés. Amiben meg ott bújhat a hála az egykori segítségért, amikor a hivatalos hatalmak magukra hagyták őket.
- másik, hogy az érintettek erősen bezárkózottan élnek, senkinek nem nyilatkoznak, és -- állítólag -- a magyar riportert azért engedték oda, mert a magyarok (és itt most nem emlékszem, de vmi olyasmit mondtak, hogy vmikor jófejek voltunk velük -- talán pont a délszláv háborúban, csak talán pont akkor haraptam a csipszbe ott a tévé előtt, és a roppanástól nem hallottam...) -- a lényeg, hogy emlékeik szerint rendesek voltunk népükkel mi így népileg...
Mondom, talán nem is jó példák, de adnak egy összképet / érzést, hogy a nemzetek szubjektív emlékezete sokszor megőrzi a többi nemzettel kapcsolatban, hogy az mikor mit tett ővele, és ezt -- sokszor nehezen mérhető, apró dolgokban -- visszafizeti. (Figyelem: jót-rosszat egyaránt!)
A lényeg, hogy jó fejnek lenni más népek fiaival amolyan befektetésféle a jövőbe. Nehezen mérhető a megtérülés, a távolság miatt sokszor nem is ölthet testet, de sose lehet tudni, mikor jön egyszer mégis jól.
Mérhetőbb formája ennek -- és egy másik műfaj, nem a fenti nagyon szubjektív -- a történelemben a hosszan tartó kötelékek léte: mikor bizonyos nemzetek egymást valamiféle természetes szövetségesnek érzik, és alkalmi hivatalos társulásaikban is megpróbálják e tartós köteléket feleleveníteni, vagy -- mikor épp' ellenoldali szövetségek hivatalos tagjai -- legalább szunnyadón ápolni, mert később még jól jöhet. Román-francia, magyar-lengyel, angol-amerikai, ilyesmik. A Történelem egy húsdaráló, ahol hosszú távon azok maradnak a húshegy tetején, akiknek vannak tartós szövetségeseik, és akiket a lehetőségekhez képest kevesen utálnak s látnának szívesen bedarálva. Minket szűkebb környezetünkben azért többen szívesen lenyomnának a tölcsérbe (széleinket egykoron már le is darálták), így nem baj, ha legalább ahol lehet, próbálunk jó marketinget csinálni magunknak.
+++
Hát ennyi. Befektetés. Hogy saját lelki békénkbe is, azzal nem is jövök, maradjunk a színtiszta üzletnél. Ha már kilógunk, tegyük úgy, hogy előny kovácsolódjon. Ami egyszer kivételesen átgondoltan hosszútávú is lehet(ne).
* bevallom nem tudom így hirtelen, van-e olyan, hogy csiholni hasznot
meg hogy jó fej vagy jófej... (mindegy, inkább rosszul írva, csak lenni)
.
.
.