.
Három esetre emlékszem életemből, mikor utcán éjszakáztam.
Nem az Élet Kegyetlensége kényszerített, átutazóban egy-egy városban nem akartam drága szállásra költeni. Igaz, kettő ezekből akkor még nyugatnak számító országokban csapolt volna meg kemény valutával, és diákként az tényleg szinte kényszernek minősült. Mindemellett önként vállaltam spórolási célból mindhármat.
Varsóban jót aludtunk a parkban, bár meleg nyár volt, rendes hálózsákkal, ám ha barátnőm nem éberebb nálam, lehet, kirabol az általa elijesztett ólálkodó (én ha alszom, akár meg is ehetnek...).
Stuttgartba este érkeztem stoppal, reggeli vonatra várva a pályaudvaron aludtam egy csomagtoló kocsira pakolt cuccaimon. Nem raktak ki, de az éjszaka elején felbökdöstek, és elzavartak jegyet venni, csak úgy maradhattam tovább.
Párizsban viszont kemény éjszakát éltem. Az egyik pályaudvar csendes rakodóterében senkit nem zavartam, de felrugdostak, hogy zárnak, itt nem alhatok. Álmosan kóvályogva kerestem egy szimpla, igénytelen zugot, ahol legalább az utca hideg szele nem ér el. És lassan felismertem, hogy nagyon gondosan úgy van kialakítva a rendszer, hogy ilyet véletlenül se találhassak. Ősz volt, és hideg, és már egy telefonfülkében is elüldögéltem volna, de hármasával bestokizva aludtak bennük a profi hajléktalanok.-- ők még azért megtalálták a rendszer gondatlanul nyitva hagyott hézagait. És egyre nagyobb mérget kezdtem érezni az iránt a világ iránt, ami gondosan kulcsra zárja előlem az utolsó -- legalább kicsit langyos -- zugot is, ahol csak reggelig csendben szeretném túlélni a hideg éjszakát. Kora reggelre vetődtem a másik pályaudvarra, ami már kinyitott, és egy sarokba leülve végre ki tudtam engedni s aludni kicsit, Bökdösésre ébredtem: Aziz, a marokkói bevándorló akart beszélgetni kicsit, ill. mint később elmondta, igazából arra volt kíváncsi, mennyire alszom, hogy elveheti-e a pénztárcámat, de aztán felébredtem, és mostanra már meg is kedvelt, így ne aggódjak. Végül jól elbeszélgettünk -- én német+angolul, ő franciául --, és minden jó, ha jó a vége, mára kellemes élményként mesélem.
De ezen élmények (+ néhány vonaton töltött éjszaka + pár katonai őrtorony télen) óta, végtelenül meg tudom becsülni a meleg szobát puha ággyal, s ha bajom támad az Élettel, néha elképzelem, milyen lenne most az utcán, és boldogan kucorodok a meleg takaró alá.
Nem, én soha életemben nem voltam kényszerítve utcán alvásra, de ez a kevés is elég volt átérezni annak a reménytelen félelemnek az ízét, amivel az utcán rekedt ember a reggelig még hátralevő órákat, perceket számlálja, amit életben, kihűlés nélkül ki kell még húznia, hogy reggel elgémberedve élelem után nézhessen.
Sokszor elképzeltem már, milyenné válnék igazi hajléktalanként, mivé tudna tenni az utca. És bizony -- bár lélekben erős alkat vagyok egy viszonylag szívós testben, és elég nagy akaraterővel -- nem tudom kijelenteni, hogy néhány hétnyi téli éjszakázás ne ölné ki belőlem emberi tartásom talán bármelyik részét. Igen, lehet, hogy kannás bort is innék, mert anélkül veszettül fázhat a test és a lélek, és igen, úgy érezném, hogy ha a Társadalom hagyja, hogy a sötét téli hidegben megfagyjak, akkor ez a Társadalom felrúgta a Szerződést, és akkor életem védelme érdekében én is felrúghatom, és elveszem, amire fennmaradásomhoz szükségem van. Most úgy érzem, a határ az, hogy erőszakot nem alkalmaznék, de lopni -- hát azt bizony nem állítom, hogy nem. És jelenlegi emberszeretetem is alábbhagyna, másokhoz való türelmem, ilyesmik.
Kedves Olvasóm! Nem akarok moralizálni, megélhetési bűnözést se propagálni még írni se róla.
Rólad írok és rólam, akik még nem vagyunk az utcán, s azokról, akik már igen. És hogy a különbség a büdöskabátos kannásboros ember s köztünk csak akkor több két hétnyi reménytelen utcán éjszakázásnál, ha egyszer megpróbálod úgy igazán elképzelni magad ott kinn, s ezután azt tudod mondani, hogy te nem válnál olyanná -- hogy benned maradna tartás.
Nos, fentieket csak kis zsigeri érzékeltetésül szántam a lentiekhez, mert egyik rögeszmém, hogy a hajléktalanokról ítéletet alkotni elméleti úton nem lehet, amíg az ember legalább egy kicsit át nem élte úgy zsigerileg az érzést. (Eljátszom a gondolattal, Házszabályba kellene foglalni, hajléktalanügyben törvényről csak olyan képviselő jogosult szavazni, ki igazoltan túl van 3 téli éjszakán -- a többi éretlen rá, és nem tudja, miről dönt.)
És innen akkor szenvtelenül a lényeg:
Én se szeretem, ha az aluljárók, a padok s drágán készült, fenntartott közterületek használhatatlanok a hajléktalanok miatt -- pontosítok: által.
Gazdaságilag is nagy kárt okoz, mert öli a turizmust, elriasztja a befektetőket, s -- hát nem csak a turista ember -- az itt élő emberek közérzetét is rontja, ezen át a GDP-t
De basszuk meg: 22 éve vagyunk rendszerváltott ország, s az elején évekig szegények voltunk, de azért vagy 10-15 évünk lett volna, hogy legalább +5-10 fokot biztosítsunk hajléktalanjainknak.
Ennél sokkal többet is megtehettünk volna, és kéne is, mert a hőmérséklet csak a megfagyástól véd, a normál létbe visszaemelkedéshez értelmes, átgondolt szociális koncepció is kéne. De legalább azt a +5-10 fokot legyünk már képesek megadni legszegényebbjeinknek!
Nem kell ide emberbarát ömlengés, humánum és maszlag: ha kellenek szép aluljáróink és kovácsolt míves padjaink, legalább annyit tegyünk már érte, hogy építünk kevésbé frekventált helyen kevésbé kovácsolt míves, de legalább +10 fokos életteret, ahol legalább matracaikat leterítve megfagyás nélkül alhatnak! És ha még biztonsági őrökre is futná, netán kimustrált zárható szekrénysorokra, és középigényes zuhanyzókra, szociális és orvosi ellátásra már akadna önkéntes bőven. Nem akarok ötletelni, vannak is hasonló kezdemények, és ez nyilván csak egy minimális indulószint lenne, de az Élet azoknak, akik most drága aluljáróinkat s míves parki padjainkat foglalják.
És ne legyünk már akkora hülyék, hogy elhisszük, hogy ha tényleg lenne elég hajléktalanszálló, ahol nem csak egy éjszakát tölthetnek, meg rakják ki őket nappalra munkalehetőség nélkül kószálva túlélni, meg tűnnek el cuccaik (igen, egymástól lopják el, de ez attól még elriasztja azt, akitől lopják), akkor olyan kurvára szeretnének lábaink alatt lakni a huzatos aluljárókban meg szép szeles parkjainkban!
És ne várjunk el tőlük olyat, amit mi se tennénk: hogy olyan fizikai munkát vállaljanak, ami több kalóriát éget, mint amihez hozzájutnak, hogy sose vegyenek italt a nekik adott pénzünkből, ha mi a meleg lakásunkban is időnként italhoz nyúlunk, hogy ne legyenek céltalanok s legyen bennük tartás, ha sokszor bennünk is alábbhagy, hogy távoli városrészek között ingázzanak épp' be nem telt szállók után kutatva, ám közben ne szálljanak fel busz/villamosainkra.
Ha egy társadalom ennyi év alatt legalább azt a minimális 5-10 fokos nyugalmat nem képes megteremteni, hogy azon megvásárolja szép közterei tisztaságát, sajnos azt kell mondanom, megérdemli. És akkor még morálról szó nem esett, egyelőre csupán állag- s önvédelemre hasznosan elköltött forintokról -- azaz üzletről -- beszélek.
Hogy erkölcsileg mit érdemel az a társadalom, mely elesett tagjait megfagyni hagyja, azt nem tisztem megítélni.
Ui.: Tudom, történtek az utóbbi években örvendetes változások, új szállók, fűtött utca stb.
Egyik mondandóm, hogy tekintsük hihető mérőszámnak/visszajelzésnek, vannak-e ezek már annyira megfelelőek a célnak, hogy a Közterületek Népe magától ezeket választja. (Higgyük el, van annak igazi oka is, ha nem.)
És ehhez kapcsolódón: SORREND! Előbb megoldani, azután kiűzni! Ha jól csináljuk, abból látszik majd, hogy nem lesz már kit kiűzni.
De ha előbb űzünk, az szimplán passzív eutanázia.
.
.
