Aki programozott, foglalkozott számítógépes algoritmusokkal, tudja, hogy az emberi társadalom meglepően sok  élethelyzetének van köztük megfelelője, és meglepően sokszor csetlünk-botlunk tömegesen olyan helyzetekben, amiket az algoritmuselmélet átfogalmazva régesrég ismer, és megoldásait is kidolgozta a különféle esetekre.

Videojátékkal viszont tényleg mind játszottunk már. Magam még az alsó 2-3%-ban vagyok, de így is feltűnt akkortájt a harcolós stratégiai játékok egy érdekes tulajdonsága:

Képezljünk el egy még feltáratlan földrészt, ahol kezdetben kisebb egyszerű társadalmat irányítunk, ami egyre fejlődik, bányászunk, iparosodunk, fegyverkezünk. Igen ám, de egyre-másra feltűnnek ellenséges csapatok, amik a semmiből lerohannak, és szinte porig rombolnak, kis híja, hogy meg nem semmisülünk, mire kiverjük őket a városunkból. Aztán megint jönnek, meg megint, újra és újra, és olyan érzetünk van, hogy félelmetes, végtelen erejű, mindenhol lesben álló erővel állunk szemben.

 Kisebbségi érzésünk fokozódik, mikor időnkénti támadásainkat rendre felmorzsolják.

Komplexusunk alakul ki, hogy mindig mindenhol őrködő, legyőzhetetlen ellenségünk van.

Aztán persze van, hogy tényleg felmorzsol, lerombol, kinyúvaszt, felnégyelve várfokokra tűz minket.

De azon menetekben, mikor mi győzünk, a fordulópont általában hirtelen és meglepő.

Jellegzetes jele, hogy az ellenfél erői mintha egyszerűen eltűntek volna. Addig szorongatott helyzetünkben tizenkettedszer portyára indulunk, és az addig mindenhol ott levő és azonnal támadó ellen most nincs sehol.

Haladunk előre, és senki sehol.

Bejutunk a városába, cselt sejtünk, hogy kelepcébe csalt, majd egyre felszabadultabban szédelegve fogjuk fel, hogy tényleg csak itt-ott elszórt foszlányai maradtak, és tényleg megszűnt erőnek lenni.

Felülről nézve persze korábban is láthattuk volna. A legtöbb háború ugyanis a hátországok erejében dől el: kinek van még élelme, nyersanyaga, ipara, ami a frontok fegyverzetét, élelmezését -- erejét -- adja.

Felülről nézve láthatnánk, ahogy fogynak a készletei, és fordul lassan végzetébe. De a hátországot ellenfélként sohase látjuk, mert az a front mögött van, mi pedig előtte. A fronton pedig mindig mindenből a legjobb van, ami erő / energia, nyersanyag és élelem van, az a fronton van, hogy védje a vonalakat.

Így mi szemből az ellenfelet a fordulat pillanatáig erősnek, félelmetesnek látjuk, és ezért olyan felfoghatatlan, mikor ez az erő -- szemből nézve hirtelen, előjelek nélkül -- omlik össze.

***

Hasonlót az Életben is látunk, igazi harcokban. Több (szerencsére itt csak tévében közvetített, de ott igazi) forradalomra, háborúra emlékszem az utóbbi két és fél évtizedből, mikor a végül legyőzött hatalom erői rendíthetetlenül erősnek és félelmetesnek látszottak, majd a fordulat úgy állt be, hogy az ellenfél szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt. Mint ellenfél, persze, mert maguk a katonái sokszor csak átálltak a végül győztes oldalra, miközben a legyőzött oldal vezére már elmenekült (sikerrel vagy nem, mikor hogy).

Maffiahálózattal védett hatalmasságok is sokszor úgy buknak el, hogy kikezdhetetlennek tűnő szövevényük mindenhová elér és beépül, és ez sokáig mindentől meg is véd, ha ügyekbe keverednénk. Ám egyszercsak egy (sokszor ártalmatlanul induló, banálisnak tűnő) ügy hirtelen odáig fajul, kiderül valami, kicsit túlmegy egy határon, és valahol a szövevényben valakik úgy érzik, hogy melegszik a helyzet, és jó lenne elsőként menekülni / feldobni / tanúskodni / átállni. Amitől megbillen kicsit a szövevény, amitől még többen érzik úgy, hogy menekülni kéne, tapogatózni a másik oldal felé, alkudozni, feldobni. És van egy pont, amikor már annyira veszett ügynek látszik, hogy nem éri meg a kockázatot a további védelem, s ekkor hirtelen mindenki kihátrál, elhatárolódik, s a Nagy Fej a porba hull.

***

A közös elem tehát egy kikezdhetetlenül betonbiztos, legyőzhetetlennek hitt erő, ami látszólag ereje teljében egyik pillanatról a másikra egy támadásra váratlanul nem reagál a szokott határozottsággal és erővel, sőt, egyáltalán nem reagál, majd azt vesszük észre, hogy azért, mert eltűnt.

"Birodalmak" bukásának közösnek tűnő eleme ez. (Az idézőjel annak szól, hogy és persze hol vannak már birodalmak? -- de mindegy, hívhatjuk jól körülhatárolt kis szemétdomboknak is, a maguk lokális kiskakasaival.)

.***

S akkor jutott eszembe mindez, mikor ez a tüntetéshullám itt az egyebek mellett  voltaképpen banális netadóval elindult, majd kapott a rendszer újabb váratlan pofont a kitiltásokkal, és az addig olajozottan működő ellenhenger váratlanul  -- nem csak hogy bénakacsázott és -zik-zik, de egyszerűen -- eltűnt. És mindez úgy, hogy folyamatosan szivárognak hírek a belső helyosztó harcokról, s a fegyelmezetten záró sorok mögül a hátországból rendre pofozkodás zajai szűrődnek.

Nem akarok következtetést vonni, nem is lehet (nincs is még az ideje), meg a hasonlatok legfőbb közös jellemzője is mindig, hogy sánták.

De érdekes.

És végre egy olyan műsor, ami (többé-kevésbé) tetszik.

.

.

.

.