Ez a boltbezárás-nyitási vevők-eladók vita a látszólag feloldhatatlan érdekellentét szép példája. Meg azé, hogy mennyire nem képes feloldani a rendszer egy látszólag feloldhatatlan érdekellentétet.

***

A vásárló nép főleg azzal érvel, hogy ő nem szórakozásból tölti a vasárnapját bevásárlással, hanem mert hétköznap -- papíron talán nem, de ténylegesen -- sokáig dolgozik, az óvoda ettől még négykor kéri elvinni a gyereket, szombaton meg pont a vasárnapi boltzár miatt tömegnyomor van.
Szegény bolti dolgozók meg hogy nekik ugyanúgy joguk van vasárnap otthon lenni, mint az átlagos helyen dolgozó nép nagy részének.

Aztán persze jönnek az indulatok az ellenoldal érveire: hogy boltban dolgozni nem kötelező, maguk választották, hogy a vevőkből élnek, hogy vasárnap a kövér buszsofőr is ugyanúgy dolgozik, bérpótlékot is kapnak, a vasárnap helyett meg kapnak egy hétköznapot szabadnapnak, stb.

A másik oldalról meg, hogy az a bérpótlék szánalmas és nem kárpótol a vasárnapért, ahogy egy szabad hétköznap se, mikor családjuk meg dolgozik, és hogy nem is önként vállalják, mert aki nem vállal vasárnapot, azt kirúgják, a buszsofőrök meg rendes bérpótlékot kapnak, mert ők hiánycikkek, így munkáltatóik hájjal kenegetik őket, és hogy aki pont őket dolgoztatná, az dolgozzon maga is, mert ők is szeretnének pl. vasárnap bankban-hivatalban ügyintézni...

Szóval érv van bőven, és nagy részük legalább részben igaz is.

Feloldhatatlan ellentmondásban viszont csak látszólag állnak.

***

Mert fentieket olvasva is szembeszökő, hogy nyitvatartás esetén a probléma nem az, hogy valakinek dolgozni kell, hanem hogy olyanoknak kell, akik ezt nem igazán önkéntes alapon teszik, mert megfizetve éreznék magukat.

Így ha utóbbi elérhető lenne, a vásárlók boldogan vásárolhatnának, az önkéntes eladók keze alatt meg jó pluszpénzért boldogan csilingelne a pénztárgép.

És persze a nehézség az, hogy egy olyan szakmában, amihez nem kell nagy képzettség, a munkaerő könnyen cserélhető, és túl sokan van, nehéz olyan szabályokat hozni és betartatni, melyek ténylegesen megakadályoznák, hogy a boltok kizsarolják a pénztárosnéniből azt a vasárnapot.

De attól, hogy egy probléma megoldásában nehézségek vannak, az még nem megoldhatatlan, és azoktól, akiket azért fizetek, hogy irányítsák az országot, joggal várhatom el, hogy akkor is tegyenek erőfeszítéseket a megoldásra, ha azon esetleg még gondolkodni is kell. Meg érdekegyeztetni, aztán megint gondolkodni -- esetleg együtt is az ellenérdekelt felekkel. Csak hát amit minap a királylányról írtam, itt is igaz: túl régóta van ez a kétharmad ahhoz, hogy birtokosainak ne kelljen elsajátítaniuk a huszárvágásnál bonyolultabban oldható csomók kibogozását.

***

Valahogy úgy működünk, hogy ha ólálkodik egy róka a kiserdő nyugati felében, aki lopja a tyúkokat, franc se szórakozik a becserkészésével, szétlőjük egy baszott nagy ágyúval a kiserdőt.

Aztán ha kiderül, hogy épp' a másik kiserdőben volt, meg nem is lenne jó szétlőni az összes erdőt, hagyjuk a francba. Mert becserkészni, meg puskával célozni fáradságos is, no meg nem is lenne méltó hozzánk, kúszni-mászni meg aszom kis puskákat csattogtatni, hozzánk, akiknek van ágyújuk. Így inkább hagyjuk a francba, oszt' döntse el a sok nyivákoló, hogy erdő kell neki vagy tyúk.

 +++

És persze pillanatig se állítom, hogy volt ennek a bezárásnak bármi köze az ott dolgozók lelkének ápolásához. De ha már ez volt az érv, és megmutattuk nekik, hogy akár élhetnének ők is emberi módra, legalább a vesztes játszma után is tegyünk úgy, mintha sorsuk érdekelne bárkit is. Akkor is, ha ehhez tizenöt percnél többet is gondolkodni kell. És közben amit feltétlenül muszáj, finoman, csavarozva bontani, ha kell, célzottan lőni, nem mindent szétbaszva robbantani.