Aki élte át már életében -- gondolatban vagy valóságban -- azt a kínt, amit a víz alá került ember érez, ha levegője fogytán, vagy képek / filmek láttán megpróbálta átélni az akasztott ember küszködését, akinek a kötél elzárta a légcsövét, és üvöltene a körötte bámészkodóknak, hogy emberek, hát nem látjátok, nem kapok levegőt!!! -- nos annak nem lesz nehéz elmagyaráznom, miért gyáva önzés a társadalom részéről, ha elismeri a passzív eutanázia jogát, de tiltja az aktívat.

Nem vagyok orvos, és pontos statisztikám sincs, de láttam haldoklót filmen és életben, és nagyon erős a gyanúm, hogy a legtöbb természetes halál legvégső közvetlen oka így vagy úgy fulladás. A kiváltó ok / betegség sokféle persze, de a légzés gyengeségére vagyunk a legérzékenyebbek, tüdőnk a vége felé gyakran elvizesedik, csővel szívják ki géppel, amíg lehet, sokunk végzi egyebek mellett lélegeztetőgépen, sok betegség után közvetlen halálok a tüdőgyulladás a fertőzések vagy szimplán idős betegeknél a sok fekvés miatt.

De akit nem a fulladás öl meg, nemigen hiszem, hogy a többi közvetlen halálok sokkal kellemesebb lenne.

Ha csak pár perc, azt mondjuk, nem szenvedett sokat, de a fulladás példájánál maradva: 5 perc is lehet végtelenek tűnő halmozott pokol.

És persze mit értek én ehhez -- ez igaz --, de ne legyenek illúzióink: nemigen létezik más, mint kínos halál.

Azt olvasom a metróújságban, hogy a lakosság 55%-a támogatná a passzív, 30 az aktív eutanáziát, az orvosi kamara pedig elfogadja -- a törvénnyel összhangban -- a passzívat, de mereven elutasítja az aktív engedélyezését. A hospice-társaságok pedig egyfelől ezirányú tevékenységüket látják az eutanázia alternatívájának, s ezzel összhangban ellenzik is az eutanáziát.

Nos, ezen (plusz egyéb gyakori) érvekkel szállnék most vitába, s érvelnék az aktív eutanázia mellett.

Először nézzük a vállalható technikai ellenérveket -- elsőre a passzívat is elutasítóakat! Ezek általában arról szólnak, hogy visszaélésekre adhat okot, ha "meghamisítják" a beteg valódi akaratát, lefizetik az orvost, begyógyszerezve ráveszik a beteget az örökség reményében, esetleg a beteg maga tesz meggondolatlan kijelentést egy átmeneti gyógyítható fájdalmában.

Ezek jószándékú érvek, de a törvényeket ennél azért alaposabban szokták meghozni. Nyilván a legalaposabb szabályozás és védelem is kijátszható, de a fentiek ellen a legtöbb valós estre lenne beépíthető védelem, ha meg végtelenül okosan akarnak megölni, létezik rá mód a kórházon kívül is.

Csak ezért megfosztani a világ rengeteg hétköznapi haldoklóját a lehetőségtől, ez nem védhető. Ráadásul a társadalom tetemes része támogatja pl. a halálbüntetést a legsúlyosabb bűnökre, miközben tudjuk, hogy a téves eljárásban ártatlanul kivégzettek száma messze nem nulla. 

A világnézeti alapú tiltás már erkölcsileg is kétes ügy. Mert hogy érzi magát bárki e világon feljogosítva arra, hogy egy másik embertől megtagadja a kínhalál elkerülését, olyan elkerülését, amivel neki (vagy bárki másnak) nem ártana, pusztán azért, hogy a tiltást pártoló úgy érezhesse, hogy olyan világban él, melynek szabályai neki magának kedvére valók?!?!?

Ennek alesete a vallási alapú tiltás, ahol már nem magunk, hanem Isten szabályaira hivatkozunk, de lássuk be, léteznek a mienktől eltérő vallások is (a nem vallásos létet is beleértve), és a mai világban másokat kínhalálra ítélni, mert a mi vallásunk így látja jónak, nos, ez talán még istenünknek se biztos, hogy tetszene. Mellesleg: vajon nem magunk vétünk-e törvénye ellen, hogy elvesszük tőle a haldoklóról való ítélkezés jogát, s magunk döntünk e jogról a teljes földi tiltással? Nem dölyfös önhittség-e azt hinni, hogy Isten nélkülünk ne tudná megóvni a neki nem tetsző haláltól azokat, kik haldoklásukban ezen gondolkodnak? Teológiai vitába végképp nem bonyolódnék, fentieket is csak elgondokodtatásul mondom, de mindenképpen erkölcstelennek vélem saját világnézeti komfortérzetünk érdekében másoktól elvenni a kínhaláltól való megmenekülés lehetőségét.

A hospice- társaságok érveit elfogadom, valóban sok haldoklót tudnak utolsó napjaikban kiragadni a lelki kínok közül, sokan kibékülnek családjukkal, stb. Így egy esetleges engedélyező törvénynek hasznos része lehetne az egyéb megelőző intézkedések mellet a hospice kísérlete is.

De lássuk be, hogy ez se minden esetben segít,

• mert van, akinek már nincs is rokona, ismerőse,
• van, akinek lelki kínján tényleg enyhít a módszer, de lelki megnyugvása után -- esetleg a családtagok békés egyetértésével is -- a testi kínoktól most már lelki feloldozást nyerve megszabadulna, mert ezen a hospice sem segíthet,
• és van, akit tényleg csak testi kínok gyötörnek.

A módszer tehát hasznos, de nem indokolja a tiltást, csak helye lenne az engedélyezés rendszerében.

És akkor térjünk át az aktív érveire:

Nos, ez igen egyszerű. Ha elfogadjuk a haldokló jogát a passzívra, és biztosítjuk a gondatlanság / hirtelen felindulás / gonosz örökösödési ármány elleni védelmét -- és ezt már törvényeink is megteszik! -- akkor innen az aktív tiltása már gyávaság és önzés keveréke. Hozzáteszem, érthető keveréke, mert az emberben ősidőktől ösztönösen ott van az élet védelme, és az öléstől való viszolygás.

Így megértem azt is, aki orvos, és lelkiismerete nem engedi, hogy megtegye, és nem is lenne jó, ha egy esetleges engedélyezés esetén ezt bárki orvos számára kötelezővé tennénk. Ehhez a társadalomnak ugyanúgy nem lenne joga, mint a teljes tiltáshoz. De ettől még egy orvos (vagy belőlük álló kamara) se tilthatja meg ezt azon orvosoknak, akik képesek lennének rá. Persze a mai tiltás érthető, hisz' törvény ellen is vét, aki megteszi, de egy engedélyező törvény megakadályozása már nemigen védhető azzal, hogy az orvosok egy része nem tenné meg.

De ha érthető gyávaság és érthető önzés, akkor is gyávaság és önzés. Vagy enyhébben s felmentőbben nézve: érthető gyengeség, de gyengeség. Mert ha a társadalom azt még vállalja, hogy kikapcsolja a gépet, ezzel rövidebb de sok esetben borzalmas kínhalált okoz, amiből a haldokló levegő híján fulladozva már visszakozni sem tud. Mert amikor kéri, feltehetőleg maga sem képzeli el igazán plasztikusan az utolsó perceket, inkább valamiféle lassú megszűnésre gondol, ahol jelenlegi fájdalmai kínozzák csak, de egyre kevésbé. Önző kegyetlenség megadni a lehetőséget, hogy meghaljon úgy, hogy végigél egy utolsó poklot, de mi -- bár képesek lennénk rá -- nem vagyunk hajlandók pl. egy műtéti altatás után megmenteni ettől.

Elismerjük a halál választásának jogát, de nem segítünk, hogy ez könnyű is legyen?

Nem, a passzív tiltása ellen még lehetnek érvek, az ellen is, ha egy orvos nem akarja végrehajtani az aktívat, de az aktív tiltása ellen nem látok elfogadható érvet. Még akkor se, ha talán kiderülne, nem is létezik orvos aki végrehajtsa, mert akkor meg minek tiltani...

Ami pedig a hippokratészi esküt illeti, nos lehet, hogy formálisan az élet védelmét jelenti, de szellemiségében a betegét a betegségtől / szenvedéstől, és ha a beteget ettől már csak a kegyes halál menti meg, akkor az erővel életben tartás, vagy a kínhalál végignézése az, ami ezen esküt megszegi -- ráadásul inkább az utóbbi, mint az előbbi.

+++

Nem akarok indulatokat kelteni, illetve csak annyira, amennyire a cél megkívánja. Higgadtan próbálok érvelni, ahol erős képeket használtam, azt csak az érvek átéléséhez tettem.

Utolsó gondolatként csak annyit, Amerika egyes államaiban létezik a méreginjekciós kivégzés. Logikus egy olyan jogrendben élni, ami arra ösztönöz, hogy Amerikába utazzak brutálisan meggyilkolni egy embert, ha megtudom, hogy gyógyíthatatlan kínhalálra ítéltettem?

.

.

.

.