Amit most leírok, egy politikailag irreális, nevetségesen leegyszerűsített megoldás lenne Ukrajna válságára. (És persze kívülről belebeszélve.)
Egyetlen, ami mellette szólna, a józan ész. S az emberi természet az, ami irreálisan nevetségessé teszi.
Röviden (s megengedhetetlenül leegyszerűsítve) a szereplők igényei:
- Oroszországnak a Krím-félsziget nemzetközi elfogadtatása és Kelet-Ukrajna (nemzetközileg szintén elismert) megszerzése kell.
- A Krím lakosságának nagy többsége örül és maradna Oroszország, sosem remélte, hogy így lesz, de nagyon békétlen lenne, ha ismét Ukrajnához csatolnák. Lehet, hogy voltak csalások és nyomás a választáson, de annyira elsöprő volt az eredmény és euforikus a népünnepély, hogy ez azért sejthetően tényleg egybevág a nép nagy részének vágyaival.
- Kelet-Ukrajna lakossága kérdésesebb, de tudtommal orosz többségű, és lázadozni tűnik az elszakadásért. Ez persze nem ad képet a teljes nép akaratáról -- láttunk már népet, melynek egyik beállítottságú fele utcára járósabb, míg a másik otthon szeret maradni --, de a közelmúltból úgy tűnik, aki ott mostanság szeretné a dolgokat befolyásolni, nem habozik utcán kimutatni.
- Nyugat-Ukrajna népének akaratáról nem sokat tudunk. A népharag eredetileg az EU- csatlakozás lefújása miatt fűtött fel a jelen forradalmi hőmérsékletre, így talán jó közelítés, hogy legalábbis ezen tájon örülnének az Uniós tagságnak, és nem egy Szovjetuniósnak -- szóval Oroszországot nagyon nem csípnék a cégtáblán.
- És persze mindenfelé vannak egységes Ukrajnát követelők (nem is kevesen), meg persze a kormány se mondhat mást, jobb érzés is egy nagy dicső országban élni / kormányozni, mint egy kicsi szétesett maradékában. Azonban úgy tűnik, hogy egy önálló Ukrajnának többségi támogatása csak a nyugati részen van.
- A nyugati hatalmak egyfelől nem örülnek Oroszország beindulásának, és persze más nagyétvágyú meg elszakadni vágyó népeknek se adnának lelkesítő példát, hogy lám, ilyet lehet. Másrészt viszont háborúba se szívesen keverednének egy Oroszországgal, így igen örülnének egy arcvesztéssel nem járó békés rendezésnek, mert igazából herótjuk van az egésztől
A józan paraszti ész azt mondaná, ez az ország vagy szétesik, vagy erővel egyben tartják, de annyian érzik ezt majd elszalasztott lehetőségnek, kívülről rájuk kényszerített együttlétnek, hogy vagy polgárháborúba fúl (ami mégis szétveti), vagy egy évtizedekig békétlen népcsoporthalommá, ami együtt építeni semmit nem lesz képes, mert minden energiájára szüksége lesz egymás hatékony utálatához.
És akkor már hozzuk ki a legjobbat belőle: Ukrajna -- ami a fentiek alapján leginkább a mostani nyugati rész -- "eladhatná" Oroszországnak Keletet és (utólag jóváhagyólag) a Krímet, cserébe beleegyezésért a nyugati rész EU- és NATO-tagságához, plusz -- ha még futja az alkuból -- olcsó gázért még egy pár évig, ami kicsit segíthetne a kezdéshez az Unión belül.
Hivatalosan persze eladásról szó se esne, formálisan népszavazás lenne külön keleten és nyugaton, ki kihez tartozna, az eredményre pedig -- ha a gyanított fenti --, mindkét ország áldását adná, plusz jöhetnének az egyéb kiegészítések a szerződésben a jövő zálogaként. Aztán egy minden érintett fél által békében elfogadott megállapodás ellen a nyugati hatalmak se igen emelhetnének kifogást, és igazából örülnének is, hogy végre mehetnek aludni. Az EU-nak is kevésbé akadna torkán egy kisebb, őt jobban elfogadó s területileg/kulturálisan is közelebb álló falat.
+++
Fentiek persze -- mint mondám -- irreális civil képzelgések. Mert a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Ami viszont nagyrészt az emberi természet pár nagyon fontos elemét jelenti, úgymint az ember
- baleknak érzi magát, ha enged,
- nem szeret leszámolni az álmaival,
- meg ilyenek.
És ez igaz az ukrán kormányra, ami gyenge, ha enged, az ukrán nemzeti egység eszméjének harcos védelmezőire, akik elveszítenének egy álmot, igaz sok ukrán lakosra, aki alulmaradva érzi magát, ha nem tudja az egész országot a neki tetsző irányba vinni, azok is sérülnek, akik önálló országnak tartanák meg, csak orosz / nyugati irányultsággal, szóval túl sokan éreznék úgy, hogy igazságtalanság történt, és pont őket nyomták el már megint.
Mert sokszor nehezebb lemondani az egészről, még ha torkunkon akadna is. Nehezebb úgy élhetően berendezkedni egy kicsiben, hogy úgy érezzük, az egész járt volna, mint szenvedéllyel belemenni egy mindent felőrlő harcba, ahol igazából senki nem nyerhet. Igazságérzetünk indulat, ami nagyobb úr a csendes számolgatásnál.
És persze az indulatot szítani is könnyű, amit érdekből sokan szívesen.
+++
De ha ezt tudjuk, egy elhúzódó vérzős megoldás esetén legalább az vigasztalhat, hogy lám-lám, emberek vagyunk, tele igazi szenvedéllyel, nem holmi érzéketlen, hideg fejjel gondolkodó robotok.
Vagyis egy polgárháború valahol mégiscsak a humánum diadala...
.
.
.
