Valahogy az az érzésem, hogy a sugallt értelmezés itt is kicsit olyan, mint az egykori első századeleji krimikben a megfejtés, ahol mindig a komornyik meg a néger szolga volt a gyilkos. És hogy a valóság ennél sokkal életszerűbb kell legyen.
Szívesen megnéznék egy szociológiai felmérést, hogy ezeknek a második generációs bevándorlóknak a szülei hogy gondolkodnak minderről, ők mennyire próbáltak s tudtak beilleszkedni a fogadó társadalomba. (Akik ugye az első generáció e második mögött.)
Mert (és adatok híján innen kezdve csak tippelni tudok) az a gyanúm, hogy többségük, ha vallását meg is tartotta, annak olyasféle polgári szintjét űzi, mint a mi átlag katolikus templomjáró nénijeink, emellett próbál megélni, ahogy tud, fiának neveléséről meg régen lemondott, mert úgy tartja, korpa közé keveredett, s persze a fia, így nem szeretné, ha megennék a disznók, de érzi, hogy úgyis megeszik.
És hogy most megették, még el is siratja, mert az ő fia. De egyet azért nem ért vele.
***
Mindezt azért lenne jó tudni, így van-e, mert a "második generációs terrorista" kifejezés erősen azt sugallja, hogy olyan családokról van szó, akik egykor bevándoroltak, de nem tudtak-akartak integrálódni, és örök kívülállók maradtak, így fiuk az anyatejjel szívta magába, hogy átmeneti állapot csupán, hogy ők itt kisebbség, de csendben folyton élezik késeiket a pincében, hogy kivívják, amiért apáik valójában ide jöttek egykor békés vándorkebabosnak álcázva magukat. Amiből rögtön következik, hogy nyilván ezek a frissek is ugyanezt teszik majd.
Szép, egyszerű világkép, tényleg mint az egykori első századeleji krimikben.
***
Ha azonban többségük szüleiről kiderülne, hogy nem ilyenek (ahogy sejtem), hanem lehetőségeikhez képest beilleszkedett "keményen dolgozó kisemberek" -- az átlag kisember vérmérsékletével --, az egy teljesen másik jelenségre utalna.
Ráadásul egy olyanra, amit mindnyájan jól ismerünk, és vallásfüggetlen.
Olyasmik jutnak eszembe, mint fiatalok lázadása szüleik és a környező társadalom posványa ellen, ami persze természetes, és normál esetben az Idő gyógyítja, de társadalmi -- gazdasági / ideológiai -- válságok esetén perifériára sodródott fiatalok mérhetően jobban radikalizálhatóak. Ilyenkor erősödnek az erre játszó szélsőséges pártok, ismert jelenség itt Európában is mostanság, nem kell magyarázni (különösen nekünk...).
Csak a legtöbb frusztrált fiatal nem tud olyan erőhöz csapódni, ami harcosan és látható eredménnyel tesz azért a megújulásért, amit persze ő maga se tud pontosan definiálni, csak azt érzi, hogy égnie kell ennek, ami van, és tűzzel újat teremteni.
A világ neonáci csoportjai tüntetgetnek, gyújtogatnak, de ezzel vége is. Ahol van az adott országban radikális függetlenségi mozgalom -- netán terrorszervezet --, ott legalább ahhoz lehet csatlakozni, aztán jó esetben nem keveredve vállalhatatlan cselekményekbe idővel kinőni a dolgot. De ahol ilyen nincs, ott marad a harcos pótcselekvés, kocsmapulti-focimeccsi ökölrázás.
***
A muzulmán fiatalok számára viszont a mai világ kitermelt egy csomó radikális, "eredményes", szervezetet, ami látszólag megjavítja ezt az elposványosodott megromlott, istentelen világot, ahol csak a pénz az úr, stb-stb., és ami látszólag közös velük valami könnyen megfogalmazható dologban, ami történetesen pont a vallásuk.
És e szervezetek jók is pszichológiából, így tudják, hogy e fiatalokat meg kell keresni, és felkínálni nekik, hogy csatlakozhatnak egy világmegváltó harcos, eredményes, győztes csapathoz. (Szinte mint egy szép mai álláshirdetés: gyere és csatlakozz lelkes multinacionális csapatunkhoz, légy része a sikernek...)
Szóval érzésem szerint ez a különbség a beszervezett muzulmán fiatalok és a "normál" szélsőséges "keresztény" európai fiatalok között, nem pedig a családdal hozott eleve lappangó rajongás az iránt, hogy Európa kalifátus legyen.
Erre utal az is, hogy meglepően sok nem muzulmán gyökerű fiatal utazik ki csatlakozni a harcos eszméhez.
***
És persze tényleg szigetesedtek a Németországba jött törökök, franciaországi algírok. De lássuk be, ennek nem csak ők az okai. Egyrészt azért tudjuk jól, e két nemzet ha jogokban / infrastruktúrában meg is adott mindent a beilleszkedéshez, emberi kapcsolatok tárgyában egyikük sem híres befogadó. Sok "németbe" szakadt magyar család mesél olyat, hogy korrektek, jók a munkakörülmények, de a magánéletben nagyon nehéz a köreikbe kerülni, családilag barátkozni. S a franciák se híres külföldi-imádók.
Ami persze védhető, senki nem kényszeríthető olyanokkal barátkozásra, akikkel nem akar. (Én is utáltam, mikor gyerekként az üdülőben azt mondták, márpedig barátkozzak a Béluskával, csak mert ő is akkora gyerek, mint én. Mellesleg ez akkor ott aztán tényleg bejött...) Csak ha tényleg meg akarjuk érteni a szigetnek maradottakat, ezt is figyelembe kell venni, mint létező okot. Hiszen még Amerika (USA), a nagy olvasztótégely is sok generáció alatt oldja csak fel a sok kis-kínát, kis-olaszországot, kis-mexikót.
Meg persze a szociális rendszer meg a másság jogvédelme is szélsőségesen túlhajszolt volt, amit nyilván finomhangolni kell. Tudatosítani az érkezőkben, hogy ahogy gimnáziumba járni nem kötelező, úgy Európába jönni se, hogy Rómában tégy úgy, mint a rómaiak, hogy a vendégjog a vendégre is ró kötelezettséget, stb. Ahogy a német egyesülésben kicsit megroggyant németek is megszigorították akkoriban a nevetségesen bőkezű szociális rendszerüket, amiben komplett generációk lubickoltak örökös vidám munkanélküliségben, nyaralva évente többször a szegényebb országok tengerpartjain. Finomhangoltak rajta, és így is vállalhatóan szociális maradt. De nem dobták ki az egészet, mert egy véglet hatásos ellenszere nem a másik véglet, hanem az arany középúthoz közelebb vivő finomhangolás.
***
Nem állítom, hogy ez a mértékű menekültáradat jó lenne. Nyilván szükséges rossz, és meg kell állítani.
Csak egyrészt -- ahogy unásig ismétlik (én is) -- közösen és ésszel, nem sajtóban üzengetve, hanem ténylegesen összeülve tényleges végigondolással. (Egyáltalán, minek ezt mondani?! Hát nem magától értetődő? Hát tényleg hülyegyerekek irányítják a világot?...)
Másrészt a bölcs ember a rosszban is megpróbálja megtalálni a kihasználható elemet, és azt saját javára fordítani. Ahogy Rozi mondta nemrég Kázmérnak (forrás: Kázmér és Huba, Metropol újság), ha megdobnak citrommal, készíts limonádét. Amihez persze kell egy jó limonádérecept, de van itt Európában annyi sok okos ember: ha akarat van, ki lehet módolni az okos megoldást.
+++
Én bírom a Rozit, de azért csak egy gyerek -- ráadásul abból is csak egy kitalált --, így még jobban bírnám, ha e szövetségünk országainak döntéshozói (incl. a magyar, aki még egy dekányi menekültet nem állított meg a nagy erős kerítésével, csak odébb lapátolta) legalább egy Rozi-szintet hoznának.
Együttműködésben, okok feltárásában, megértésében, s a kezelés kidolgozásában.
At least Rozi!
Üdvözlettel:
Egy munkaadójuk