Jó, szóval én ott kiestem a megértésben, hogy három metróvonalunkból kettőnek van felszíni része, de mi a harmadikra tettünk gombokat, amivel az utasok nyitják maguknak az ajtókat, hogy az állomásokon a fölösleges nyitásokkal ne tóduljon a kocsikba az ugyanolyan hőmérséklet a légkondicionált peronokról az ugyanolyanra légkondícionált kocsikba.
Így annak megértésébe már bele se kezdtem, hogy miért csak az ajtóra tettek gombokat. Mert az összes busz-villamoson van gomb a környező kapaszkodókon is.
És igaz, hogy azokon értelme is van a gombnak, de ha már feltették nekünk ezeket az értelmetleneket pont erre a metróra, akkor már muszáj megnyomnunk, ha le szeretnénk jutni róla.
***
Na most ez csúcsidőben úgy megy, hogy egyetlen ember tudja megnyomni, aki épp' előtte áll, de az nem azért áll előtte, mert le akar szállni, hanem mert felszálláskor ott maradt neki hely.
Ezért vagy nagyon illedelmes, és minden megállóban szolgálatkészen végigpásztázza az arcokat, akar-e valaki leszállni, vagy afféle ajtónállóként minden állomáson megnyomja, ám rossz esetben nem képzett szélső utas -- netán bohém álmodozó, könyveket bújó bölcsész --, és magába vagy könyvébe mélyedve álldogál.
Ilyenkor egy ideig csend, majd egy kétségbeesett utas rájön, hogy ő akar csak leszállni, ijedt hangon szól, hogy leszállna, ezt ajtón álló hősünk vagy észleli vagy nem, s a végén vagy ő is ijedten fordul és nyit, vagy valaki félrelöki, hogy kinyissa.
***
A helyzetet szépen bonyolítja, hogy előre megnyomni se lehet. Tehát nem működik a módszer, hogy a belső utas már menet közben megkéri az ajtónállót, hogy nyomja meg a gombot, mert hiába is tenné. Így viszont formálisan nincs is mit kérni tőle, ezért marad minden a végére. Mert kérhetne valami bonyolultabban jövőbe mutatót, hogy majd ha egyszer megállunk lenne-e szíves, de ez inkább jövőbe vesző mint mutató -- kérni idegentől egy metrón ennél kézzelfoghatóbb azonnali cselekvést szoktunk. Esetleg, hogy leszáll-e, de igazából nem érdekel, leszáll-e, csak hogy majd nyomja meg, így már a kérdést is hülyének érezzük. Meg tömegben úgy is hisszük, hogy majd sokan leszállnak.
Talán ezért, talán nem, de én még nem hallottam senkit előre megkérni belülről az ajtónállót. Eleve nehéz is a tömeg távoli mélyéből irányítva tőle kérdezni -- hé, ajtónálló! -- de ha már a kérdés se konkrétan irányul valamire, csak olyan megfoghatatlan távoli vágyakat taglal...
***
De hogy a hatalmát esetleg felmérő ajtónálló se érezze magát nyeregben, ő ugyan az egyetlen, aki a többit ki tudja engedni, ő viszont kapaszkodni nem tud. S persze valahol minden társasjáték lényege, hogy minden szereplőnek kell legyen egy gyengéje, szóval társasjátéknak már jó, bár abból láttam már olcsóbbat is, alagút nélkül...
Mert az ajtó közepénél állótól a legközelebbi kapaszkodó úgy két-három utasnyi messzeségbe vész. S így persze a körülötte állóktól is egy-két utasnyira, és akitől egyre, az esetleg a mellette álló fején átnyúlva már elérhet egyet. Így marad vagy a hit, hogy Isten azért teremtette jóságosan puhára a tömeget abban a sok kabátban, hogy fékezéskor majd felfogjon, vagy az ajtónak támaszkodás, ami amúgy persze tilos.
De ez a helyzet a belső utasok egy részével is, mert még felső korlátból is csak a legbelső szakaszokra jutott.
Ám így legalább érthetővé válik, miért nincs gomb a nemigen létező kapaszkodókon. -- ha lassan is, de összeáll egy egységes világkép.
+++
Csak ez a világkép már egyre inkább kezd emlékeztetni arra, amelyikben Pelikán elvtárs tisztelettel megkérdi, hogy de Virág elvtárs, se ajtó, se ablak?...