Év végét ne károgással zárjuk, hanem valami széppel, valami reményt adóval, hogy igen, van fejlődés. 

Sok választásom így közéleti témában nem maradt -- meg úgyis épp' okmányirodával volt dolgom, ki hűséges, megbízható szeretőként régóta mindig megmelengeti szívemet, ha hébe-hóba betérek hozzá. Mellette mindig úgy érzem, hogy mégis előrefelé megy az Idő.

Így az okmányirodáról írok.

***

Most épp' jogosítványom járt le. 

Ifjú legénykoromból csak a személyire emlékszem, ahhoz akkor a Rendőrségre kellett menni, mert a személyi igazolvány a bűnös csellengést lefülelő eszközként nem is tartozhatott bizalmibb helyre a rend őrségénél. 

Belépéskor egy cetlit kaptam, ami igazolta, hogy csak igazolvány dolgában vagyok az épületben, nem pedig előzetes letartóztatásban lévő alaposan gyanúsíthatóként. Így vigyázni is kellett rá jól, örökre hogy ott ne ragadjak. 

Az ügyintézéshez az akkor szolásos módon résen kellett lenni, ki után következem, mint manapság talán már csak a sorszámosztó géppel nem rendelkező néhány maradvány kövületnél -- a kisebb postákon, és nagyjából az összes körzeti orvosnál. 

Az ügyintézés során apránként tisztáztam magam, hogy tiszta ügyben járok, hogy tényleg én vagyok én, és jár nekem az igazolvány, és ha a cetlit se vesztettem el addig, a végén még ki is engedtek. Egyébként emlékeim szerint alapvetően kedvesek voltak, és a szükségesnél jobban nem gyanakodtak rám, hogy rosszban sántikálok. 

Fényképet persze nekem kellett vinnem, amit egy előzőleg becserkészett igazolványkép-fényképésznél kellett megcsináltatni, postán venni illetékbélyeget vagy befizetni egy csekket. 

Ja és igazolványképből persze többféle méret is létezett, és általában a másik lett volna a jó. Pár kivagyi lélek még a hiúság bűnébe is beesett, és engedett a színes képeket kínáló maszekok csábításának -- ezeket persze rögtön hazaküldték rendes fekete-fehér képet csináltatni.

*** 

Most gép előtt ülve foglalok egy időpontot, választhatok, hol a legkényelmesebb nekem, oda megyek, akkor tényleg hívnak is, ha fizetni kell, ott helyben kártyával, a fényképet is ott csinálják, mi több, még meg is kérdezik, tetszik-e a kép, vagy csináljanak egy még szebbet (lehetőségeink határán belül persze), és mindez úgy tíz perc, majd SMS-t küldenek, ha kész van, és külön kiválaszthatom, hogy átvenni hol és hogy szeretném. 

*** 

Tudom persze, hogy hálás területről van szó, hisz' csupa olyan dolog kell ezekhez (számítógép, adatbázis, internet, digitális fénykép, bankkártya, stb.), ami mind benne volt az utóbbi évtizedek nagy technikai robbanásában. Az önkormányzati bérlakásépítés ily' ütemben nem is fejlődhetett volna, mert bár sok az új gép, és építőanyag, a geometria s a statikai törvényei még mindig a régiek, a házhoz erős fal kell, meg telek, ahová épül, míg az okmányok világa a végén kieső műanyag lapocskát nem számítva tisztán befér a virtuális térbe. (Jut eszembe, igen: műanyag lapocska!)

Mégis -- valahol érezzük, hogy az önkormányzati bérlakásépítés fejlődése nem csak a lehetőségeivel arányosan van elmaradva az okmányirodákétól. 

*** 

Lényeg a lényeg -- nagy dolog az ölünkbe hulló technikai fejlődés, ám annak farhullámát meg is kellett lovagolni, mert ha csak hápogunk a vízben, a farhullám is csak átcsap a fejünk fölött, s a mélybe nyom. 

Szóval itt valahol a háttérben valakik szívós és aprólékos munkával kihasználták a lehetőségeket. Nem néztem utána, melyik kormány alatt mennyi pénzt tettek bele, és ki felelt érte. Még az is lehet, hogy túl sokat. De őszintén -- mibe nem tettünk túl sokat, és hánynak lett bármi látható eredménye??? Ennek legalább van. 

Mi több -- a fejlődés, ahogy én innen lentről megéltem, tényleg apránkénti és folytonos volt, ahogy a bölcs gazda építgeti tégláról téglára a házát. Sose túl nagyot egyszerre, amit ott akkor nem bírna a farka, de mindig hozzátesz valamit. 

Jó tíz éve pl. még csekken kellett befizetni az illetéket, de volt már postaablak az okmányirodában, amihez odairányította az ügyintéző a sorszámomat. Mekkora fejlődés az egykori kapokegycsekketszaladjakelapostáramajdvissza-hoz képest! 

De ez is fejlődött azóta bankkártyára, ott helyben az ügyintézőnél, azonnal.

***

Meg valahol az irodák mélyén egy bölcsnek tűnő munkaadó a dolgozóit is úgy kezeli, hogy azok jól tűnnek érezni magukat. Legalábbis velem mindig kedvesek voltak, és munkájukhoz is értőnek tűntek. Valahol valaki úgy igazgatja őket, mintha emberek volnának, úgy fizeti, úgy válogatja és olajozgatja lelküket, hogy úgy érezzék, a szép szavakon túl egyebekben is jobban megbecsülik őket egy trágyahordólapátnál -- ellentétben például az egészségügyben dolgozókkal.

*** 

S ami a legszebb! -- ciklusokon átívelő apránkénti építkezés volt ez az okmányirodás (+ ma már kormányablakos) dolog. Tényleg nem tudom, hogyan volt ez lehetséges, pedig viszonylag még szem előtti része is az életünknek, ahol nagyot szólhatott volna egy jó botrány -- mégse jutott a Nemzeti Színház sorsára, amit átlag húszévente új helyen kezdünk el felépíteni, mert már micsoda botrány, hogy oda, ahova ezek a hülyék akarták. (Igen, tudom, most már áll, de nem is telt el húsz év a legutóbbi óta...) 
Vagy mondjuk kormányzati negyed. 

Egyszerűen valami végtelen csoda folytán senki nem szólt bele, és fejtette fel, majd varrta újra az egészet elölről pont fordított irányba. 

*** 

Szép példája mindez annak, hol mindenhol tarthatnánk így huszonhét évvel a rendszerváltás után (vagy akár hét és féllel az új időszámításban hívők naptárában), ha általában így építgettük volna dolgainkat. 

Tök mindegy, hogy utolértük volna-e Ausztriát, mert anélkül is egy -- euróértékekben szegényebb de -- tökéletesen élhető országunk lenne. Az a bizonyos fajta, amit irodalmi művekben a "...szerény, de tiszta és takaros házban lakott" tagmondattal szoktak illetni. 

+++ 

Persze ez így most negatív szájízű vég lenne, így fordítsunk egyet a hogy-mindenhogy-lehetett-volnán, és zárjuk ezzel: hihetetlen, de úgy tűnik, lehet így is.

Na jó, szedjük ki még a hihetetlent: lehet így is.

Ui.: Tudom, biztos van szidható okmányiroda, és kommentelhető ide sok vér és vesződség, meg kivel mi sérelem esett. Szóval a történeti hűség kedvéért, én budapesti okmányirodákban szereztem tapasztalataimat, abból is csak két-háromban. (Egészen pontosan ötben, ha jól számolom.) És úgy általában az okmányirodát se tudom megkülönböztetni a kormányablaktól -- igaz, ügyfélként nem is akarom. De úgyis azzal kezdtem, hogy a kevés szépről írok, mit szorgos lepkegyűjtő még fellelhet a közélet tarka mezején, hát legrosszabb esetben azokról szólt ez, kiket én magam láttam a réten.

 "év végét ne károgással zárjuk"