Nem történt meg még, de semmi nem állhat már útjába.
És őszintén szólva úgy tűnik, már nincs is miért útjába állni.
Ama bizonyos szavazás után tényleg olyan tánc volt még, amiben mindenki tudta, hogy nem egészen azt szavazta az a nép, amit igazán szeretne, és mintha egy átdorbézolt éj után néznék fényképeken és vásárlási visszaigazolásokon, hogy úristen, mit tettek az utcán és rendeltek a neten a borgőzös éjszakán.
S ebből aztán óriási egymásnak feszülés, melyben mindkét fél a népfelségre mutogat, hogy annak megcsúfolása lenne, ha nem kérdeznék / megkérdeznék még egyszer őket, hogy mit is akarnak igazán. Feloldhatatlan kérdésnek tűnt, ahol bárhogy is esne, a vesztes fél örökre hivatkozhatna rá, hogy a nép akarata ellen történt.
Majd a kérdésben végzetesen megosztott nép több közvéleménykutatásnak is megfelelően nagy többséggel azokat választja, akikről pontosan tudja, hogy ha ők, akkor kilépés lesz.
Érdekes. Elgondolkodtató. Tanulságos.
S talán jobb is így. Sok kiabálós-veszekedős házasság is egész elviselhető kapcsolattá enyhül, miután a felek felismerték, hogy közelről a mindennapokban nem bírják egymást, de korrekt távolságból egész jól kijönnek.
***
Tanulságos történet -- rengeteg külön apró tanulsággal, sok boncolgatást megér, és fogják is boncolgatni unásig.
Én most egy kevésbé egyszerűt és kicsit karácsonyhoz köthetőt hozok most elő.
***
Sokkal-sokkal könnyebben fogja fel az emberi elme az úgynevezett zérusösszegű játékokat, mint a (szintén úgynevezett) win-win szituációkat.
Zérusösszegű játékban van adott -- mondjuk -- pénzmennyiség, és mindenki arra hajt. A nyerhető összeg adott, nyerni így csak egymás kárára lehet.
A win-win (kb. "mindenki jól jár") játékban a játékosok együttműködése olyan dolgokra teszi őket együtt képessé, amivel olyan "pénzeket" is elő tudnak teremteni, ami addig nem volt a rendszerben, amire külön-külön nem lettek volna képesek. Így e játékban a résztvevők nem egymás kárára nyernek, hanem mindegyik külön is többet visz haza.
Mesének tűnhet a második habbal, hogy létezhet ilyen, holott nemhogy létezik, de ezek sokszor nem is különböző játékok, csak a résztvevők teszik ezzé vagy azzá a játékká.
Nagyon egyszerű példaként gondoljunk arra, mikor két cég egy piacra dolgozik, amit alapból egymás elől vesznek el reklámhadjáratokkal -- míg erőforrásaik/tudásuk összedobásával képesek lehetnek kifejleszteni valami olyat, ami addig nem volt a piacon, és ennek az újnak a nyereségén mindketten vidáman karácsonyoznak aztán. (Nem ez a fennen belengetett karácsonyi tanulság -- olcsó fogás lenne.)
Persze csak ha ki nem forgatja a végén egyik a másikat. Mert ehhez a játékhoz tényleg együtt kell működni, kölcsönös bizalom kell hozzá, amivel visszaélni könnyű. Ami az egyik fő oka annak, hogy ez a műfaj ritkább.
No meg a win-win-hez a bizalmoin túl fantázia is kell, ami meg nem csak hogy nem terem minden útszéli árokban, de meg is kell dolgozni érte -- dolgoztatni kell hozzá az agyat. Azt pedig nem sokan szeretjük.
***
A zérusösszegű játék a gyors lerablás, a szedjük ki a dologból mielőbb, amit csak lehet, oszt' sipirc.
S még csak azt se mondhatjuk, hogy oktalan lények játszanak erre. Mert ahogy fent írtam, a win-win-hez a fantázián túl bizalom is kell, bizalom abban, hogy a másik is korrekt, és ha én beleteszem, amim van, hogy majd együtt gyümölcsöztessük, ő nem arat le utolsó éjjel és lép le az egésszel.
S a (nagybetűs) Történelem bizony inkább tanít arra, hogy senkiben ne bízz meg, mert ki leszel fosztva és még röhögve is, mint hogy érdemes lenne a közösbe fektetni, hogy aztán majd lehessen közös boldog nagy falatozás.
Nem véletlen, hogy a keleti blokk csatlakozása után az addig is sokban önérdekű de azért együttműködni képes Unióban egy szintet még ugrott az amit-lehet-mielőbb-kiszedni-belőle mentalitás. A Nyugatnak volt egy viszonylag békés időszaka, amiben tudott olyat is tapasztalni, hogy megfelelően körülbástyázott-leszerződött keretek közt lehet érdemes együttműködni. Mi itt keleten folyton csak átdobva lettünk a palánkon, így valódi tapasztalásunk a kalózbölcsesség, a vedd el, ami kell és vissza ne add.
***
Szövetkezni tipikusan win-win-re érdemes, maga a szövetkezés alapból erre való. Máskülönben mi a francnak állnánk össze valakivel, akibe szerelmesek nem vagyunk, bármiféle együttműködés nyilván kényelmetlenebb mint ha mindenki a maga módján, ütemében, szabályai szerint és kedvére teszi a dolgát.
Márpedig nemzetek szerelmesek nem szoktak egymásba lenni, így a szövetségek érdekből köttetnek.
Zérusösszegű játékra pedig kizárólag olyanok szövetkeznek, akik azt gondolják, hogy óvatlan pillanatban majd ők lesznek a gyorsabbak, és lépnek meg a pénzzel.
***
Tisztességesen szövetkezni csak win-win szándékkal érdemes, mégis sok -- főleg politikai -- szövetségben nem látja meg a szűk agy a közös nyerés lehetőségét, csak a gyors rablásét. Üzleti szövetségben sokkal jobb a helyzet, mert ott profik állnak össze a saját pénzükkel, és tudják, hogy egymás kifosztásában tartósan úgyse tudnak hasonló erejű társak mellett folyton nyerésben maradni. Így ők tényleg inkább akkor szövetkeznek, ha aztán aszerint is játszanak.
Politikában viszont rossz az érdekeltségi rendszer, s az irányítók rájöttek rég erre. Rövid távra játszanak (amúgy üzletileg nézve racionálisan) -- könnyen eladható gyors sikerekre, hogy újraválasztassanak.
Így válnak az eredetileg win-win-re alakult szövetségek egymást lerablóvá.
Amitől aztán a szövetség egésze értelmetlen lesz, tagjai összvagyona pedig kisebb, mintha külön-külön játszanának. Mert költsége a zérusösszegű játéknak is van, így e játékok valójában erősen negatív összegűek. Csomó pénz elmegy a rablás kivitelezésére.
***
Nemzetek.
Sok dologban tényleg egyediek, és nagy veszteség lenne ezeket egy nagy bográcsban összefőni hagyni.
Francia konyha, olasz vér, magyar népdal, német precizitás, spanyol tűz. Szépek, kár lenne értük, még ha picit sztereotipek is ma már. Mert őszintén szólva a fejlett világ életstílusa annyira átjárt már mindannyiunkat, hogy egyedek szintjén ma már sokkal nagyobb különbség van például nemzeteken belül a különböző társadalmi rétegek között, mint különböző fejlett világbeli nemzetek azonos rétegbe tartozói közt.
Pont ugyanúgy basztatjuk a telefonunkat, vásárlunk neten, esszük a kínait, de ha van pénzünk, megyünk rendes vendéglőbe, nézzük a sorozatokat, utazunk, síelünk, hízunk, próbálunk fogyni, s a többi.
Jól megkülönböztethetőn más a francia s az amerikai film, mert egy másik lelkületet tükröz, ám szereplőit ugyanúgy magunkról mintázottnak érezzük, a konfliktusok, szenvedély, mindennapi bénázások szinte ugyanazok.
S nem véletlen terjedt is el a francia s a kínai konyha, az olasz tészta és pizza, ketchup, döner-gyros és társai, mert szeretjük mind a jó kaját, és a jól eltalált ízek minden népet meghódítanak.
A zenékből is összecsipegetjük a legjobb elemeket s hallgatjuk ugyanazt.
Én személy szerint imádom, hogy van egy csomó különbözőféle hely, és nem csak földrajzilag, hanem tűz-szenvedély-mentalitás -- azaz néplélekben -- is.
De ettől még ezek egyre inkább kezdenek egymásra hasonlítani.
És ez nem holmi nemzetek felett áskálódó összeesküvések eredménye, hanem szimplán hogy ugyanazt a tévét-netet-telefont nézzük, zenéink-kajáink eljutnak egymáshoz, és megtanultuk kiérezni belőlük az ízeket ("megtanultuk szeretni a tonikot"), utazunk egymáshoz -- azaz tapasztalásunk egyre inkább hasonlít.
S ha ugyanaz a hardver ugyanazt a szoftvert kapja, meglepően kezd ugyanúgy működni.
***
Van nép, aki szereti, ha külhonból érkezett vízvezetékszerelők olcsóbban dolgozva elveszik munkájukat?
A brexit egyik nagy érzelmi érve pont ez volt, és ez nem nemzeti sajátosság. Furcsamód pont legnagyobb hasonlóságaink ütköztetnek minket. Mindannyian szeretjük a pénzt.
A történelem nagy nemzetek közötti háborúi pont azért dúltak, mert a felek mind ugyanazt akarták. Ugyanazt az aranyat, nőt, országot.
***
Ugyanúgy szeretünk mind jól járni és nem szeretünk rosszul.
És nem azért szereti egyik nép ha a mezőgazdaságot támogatjuk, másik ha az ipart, egyik ha a tejet, másik ha a búzát, mert az inkább lelkéből való, hanem mert ez inkább ezt termel, míg másik meg azt.
És mindegyik jól akar járni.
Ami nem bűn, sőt, egy jó szövetségben az biztosítja, hogy mindenki érdeke képviselve legyen, ha képviseli mindenki a magáét.
Csak vegyük észre, hogy mikor a politika veszi elő a nemzeti sajátosságok védelmét, az igazából szimpla érdekekről szól. Csak szebben hangzik, ha néplélekbe csomagoljuk.
Pedig nem szégyen az érdekképviselet. Csak legyünk tisztában vele, hogy ez most az.
***
Ám attól, hogy egyre hasonlóbban működünk, az is alapműködésünk része, hogy alapvetően közösségekben tudunk jól működni.
Minél kisebb közösség, annál inkább együtt tud működni, mert annál erősebb a bizalom, és a kisebb közösségben a lehetőség -- így a kísértés is -- kisebb, hogy észrevétlen tudjunk keveset betenni és sokat kivenni belőle.
A közelebb állókkal meg már érzelmi alapon sem akarunk puszta üzleti alapon kibaszni. Saját alomba kevésbé szarunk oda.
A család-kisközösség-nemzet így akkor is szükséges az emberi társadalom működéséhez, ha a különböző családok-nemzetek tagjai egyedileg egyre egyformábbak.
Keverednek itt már érzelmi és érdekbéli szükségletek, de lényeg, hogy szükség van e hierarchikus szerveződésre, mert ebben tudunk működni.
***
Ám saját fontossága, és érdekképviseletének fontossága mellett még mindegyik nemzet rosszabbul jár, ha egymással zérus-(azaz igazából negatív) összegű rablójátékot játszik, mintha együttműködve win-win-t.
Csak hát a win-win-nek már a léte is nehezebben képzelhető el, mert mi az, hogy mindenki nyer, ott valami suskus van, valahol valakinek meg kell inni a levet.
Így könnyű megszeretni a politikai vezetőt, aki ezt az igazságot "napvilágra hozza", és még azt is látja népe, hogy ő pedig nem is hagyja, hogy az ő népe az legyen, aki a levet issza. Márpedig a zérusösszegű játékban csak úgy lehet nem veszíteni, ha nyerünk, azaz vagy hagyjuk magunkat lerabolni, vagy mi viszünk minden mozdíthatót. Azaz egymás ellen kell dolgoznunk. Így válik a többiek ellen dolgozás erénnyé. ("Amit nem lopsz el, azt a falatot a családodtól vonod meg." -- nemrég hallottam, csodálatos!)
***
Nem tudom, sokunknak feltűnik-e jóléti világunkban, hogy milyen régen nem volt már itt háború. Az egyik talán nehezen felismerhető haszna a fejlett világ egymásra hasonulásának, hogy eszünkbe sem igen jut így e körön belül háborúba lépni. Meg is szoktuk a békés lét kényelmét, borzongva nézzük a háborús és kínzókamrás múzeumokat, hogy eleink mekkora hülyék voltak. És nem is igen értjük, hogy lehettek annyira ostobák, hogy ezzel színyatták magukat.
De az is furcsa lenne, miért akarnánk háborúzni valakikkel, akikkel láthatólag eléggé ugyanolyanok vagyunk, akikkel együtt vagyunk nap mint nap menedékházban, hüttében, múzeumban, repülőn, vonaton, Lánchídon és tengerparton, és persze sorban állva a büfénél utáljuk egymást, de nem jobban, mint saját népünk tagjait a hazai büfében.
S persze feldúlható ez az érzés, és meglepően könnyű egymásnak ugrasztani addig egymást ismerő és békében megélő népeket is azzal, hogy azok érdekeink ellen törnek, de ez ellen is segítség, ha ténylegesen jól működő érdekszövetség köti össze mindennapjainkat.
Mi itt a világ e szerencsés tájékán abba születtünk, hogy ha mindenféle nyűg van is, az inkább a szemét főnök, rossz fizetés, aljadék polgármester, ügyintéző okmányirodában. De hogy háború nem dúl, hogy nem lőnek ránk éles lőszerrel, azt valahogy alapnak vesszük. Még azon is fel lennénk háborodva, ha nem vinne el a mentő, ha elütött az autó, vagy műtenék meg szívünket infarktus után. Vagy gyermekeink nem tanulhatnának.
Pedig a történelem nagyobbik részében nem így volt, mindenki lássa el magát, a többség még valami fölötte álló urakat is, ha neki baja van, oldja meg vagy pusztuljon, és egyébként örüljön, ha épp' nem hányják kardélre.
Szóval ha most nincs így, az egyáltalán nem egy magától örökké tartó alap. Ehhez valami olyasmi kellett, hogy legalább a fejlett világ országai mindenféle szövetségekre léptek egymással.
Ám örök megbonthatatlan szövetségből is volt sok a történelem során, és mind az első alkalomig tartott, szóval az igazi békét olyan szövetségek hozták el, ahol a mindennapi működés szálai is egymásba gubancolódtak, és tényleg erős, szétbogozhatatlan mindennapokon és érdekeken alapultak.
És ha mi elkezdjük e szövetségek szálait szétcincálni, és gyengíteni a valódi érdekeken alapuló szövetségben maradást -- nos, hosszú távon békés létünk alapjait kezdjük el cincálni.
***
Nem hangzik tán túl szép karácsonyi üzenetnek, de legalább érdekből próbáljuk meg szeretni egymást.
Családilag ennél több kell, de nemzetek közt ritka az érzelem, oda érdekszövetség kell ahhoz, hogy ne egymást gyakják le, hanem egymás érdekének kedvesen létezzenek..
És ha -- saját érdekünkben -- továbbra is területünkön dúló háborúk nélkül szeretnénk élni, és unokáinknak is ezt kívánjuk, akkor ne kezdjünk el játszani a nagy nehezen napi szinten szálanként egymásba gubancolódott szövetségeinkkel.
S ha még ennél is bölcsebbek vagyunk, akkor ha már (érdekből) összekötve létezünk, hozzuk ki belőle a legtöbbet. Azaz hagyjunk fel a negatív összegű egymásszivatással, és találjuk meg a win-win játék módját. Azért is, mert ha sokáig rossz mindenkinek, magától is elkezd majd szétesni.
Ez a brexit gyakorlatilag megtörtént már, tök mindegy, így vagy úgy lett volna jobb, most már hozzuk ki ebből is, amit lehet.
A többiekre meg vigyázzunk jobban.
+++
És ne játszunk a tűzzel. Mert nem vagyunk akkora fiúk, hogy végül azért ne ő égessen meg minket.
