Betegszállítást kérő lapon láttam minap (by körzeti orvos), hogy a leggyorsabb kérhető szállítás a 6 órán belüli volt. Aztán öt és fél óra várakozás után csak rákérdeztünk a mentőknél, biztosan tudnak-e rólunk, és a harmadik telefonszám, ahova elirányítottak, mondta, hogy még kábé másfél óra, mert most vannak a Jánosban, ahonnan visznek még három embert haza meg mittoménhova, és aztán jönnek majd.

Aztán jöttek, és elvitték a beteget -- ülve, akit azért nem vittünk be mi magunk, mert az orvos a lelkünkre kötötte, hogy csak fekve szabad (és a lapra is ráírta), mert elszabadulhat a vérrög.

***

Na most aki várt már életében bármire – épen, egészségesen, bőséggel kialudva magát –, az tudja, hogy készenlétben várni az egyik legidegörlőbb dolog a világon. Márpedig mentőre csak készenlétben ülve lehet várni, mert ha egyszer mégis megjön, akkor siet, és nem lehet akkor elkezdeni kapkodva felébreszteni a nagymamát, hogy jöjjön gyorsan, menni kell. És hát ugye aki betegszállítóra vár, az emellett még beteg is, azaz vagy fáj, ha ül, vagy álmos a gyógyszerektől, hányingere van, így nem mer enni az út előtt, és inni se persze, de leginkább mindez így együtt. S mindezt egy hatórás intervallum alatt folyamatos készültségben, miközben egészséges ember is akár csak ha kiszállítást rendel az Auchan-ból, megőrül, ha nem tudnak kétórásnál rövidebb intervallumot mondani. 

***.

Olyan pontja ez az egészségügynek, ahol (az egészségipar gép- és gyógyszercsodái mellett legalábbis) viszonylag kis plusz rááldozott pénz -> némileg több (amúgy régesrég orvos nélküli…) betegszállító kocsi -> látványosan európaibb ellátást eredményezne.

És ez csak egyetlen pici kis példa a végtelen közül, amit mindenki megtapasztalt már, kinek kórházzal dolga volt, ahol nem attól érzi leprán magát a beteg, hogy nem a legmodernebb radiokardiológiai hipercétével mérték ki 4D-ben elforgatva a vakbelét, hanem olyan földhözragadt pitiáner dolgok miatt, hogy éjjel három osztályra jut egy orvos, és van ahol egy nővér, így rendszeresen üres pulton csenget a betegek vészhívója, telefon szisztematikusan félrerakva, mállik a vakolat, takarítás még a szocializmusból ottmaradt ébenfekete sáros ronggyal a hidegvizes  lavórból, vécében a jobb helyeken csak papír nincs, de a csapot még nyitja a forgója, gyógyszert a látogatók viszik, és adják be persze, s a többi szép, mit tényleg mindenki elő tudna itt sorolni.

És vannak persze szépen felújított épületek is, de ez inkább EU-s pénzek elköltésének mellékhatása, mint az egészségügy tudatos felújításának eredménye. Nem könnyű az Unió számára is eladható célt találni annyi sok pénznek, néha kényszerűn kórházak is beesnek a szórásba, és akkor már felújulnak.

De még ezekben a szépekben is megkeseríti a létet, hogy orvos és nővér is alig, kötszert, vécépapírt, ehető tápot  -- néhol orvosságot is -- a beteg vigyen s a látogató etesse meg vele, bőrön érezhető fejetlenség, s egy csomó olyan dolog, amin nem is annyira pénzen múlik, illetve viszonylag kevés pénzen.

A sürgősségin, ahova bevitték, üldögélt még négy órát, mire megvizsgálták, fájdalomcsillapítóért meg nyilván hiába jajongott. Ahogy jó sokan mások is. Szép modern épületben amúgy.

Aki volt már sürgősségin az utóbbi tíz évben, tudja, igen, ez a normál ügymenet.

(Nem, nem (csak) Orbán, egyszerűen apránként ide jut, amit együtt mind hagyunk széthullani. Csupán az én személyes tapasztalataim tíz éven belülről valók. Fővárosi, kiemelt kórházak.)

***

Az életem során hallott bölcsességek között az arany középút mellett a Pareto-elvet találtam talán a leghasznosabbnak, amit én inkább a kevésbé sznob 20-80 szabálynak szeretek mondani. Ez azt állítja, hogy szinte bármilyen feladatnál a költségek, ráfordított fáradság stb. 20 százalékával learatható az eredmény 80 százaléka, aztán a maradék 20 százalékba kell beleölnünk a költségek 80 százalékát.

És persze a 20 meg 80 hasból böfögött számok, 40-60-ként is hallottam már.

Lényeg, hogy a bölcs, ha teheti, ezzel a könnyen lekapkodható 80% cseresznyével kezdi a szüretet, és majd a végén foglalkozik a 20%-kal a fa tetején – ha marad rá ideje. Mert így egyrészt akkor is hamarabb tud látható (és eladható) eredményt felmutatni, ha aztán le kell az egészet kínlódnia a fáról, de sokszor van lehetőség arra is, hogy leálljunk a 80%-nál, és akkor egységnyi megtermelt boldogságot a lehető legolcsóbban úsztunk meg.

***

Tévútra vezető csúsztatás, hogy mit csorgatjuk nyálunkat a nyugati filmek klinikáira, a mai orvoslás feneketlen pénznyelő kút, amit a fejlett országok is alig győznek pénzzel. Meg különben is mit képzelünk, hogy hiphopp behozunk egy emberöltőnyi lemaradást, pont a legdrágább szektorban.

Nem akarom felhozni, hol tarthatna az egészségügy, ha idestova harminc éve nem kiszednék belőle a pénzt, hanem -- akár szép apránként -- beletennék a tűzközelben lévők. Ezt a szálat el kell engedni, az egyszer szétlopott pénz az entrópia törvénye szerint sosem tér vissza kézen-közből a magasabb rendezettségi állapotot jelentő közös kasszába.

Konstruktívan előre nézzünk, mert akármilyen állapotban van is, saját érdekünkben kell belőle valami épkézlábat tákolni, ha legalább szépen akarunk meghalni aztán.

***

A felütés után nyilván a húsz-nyolcvannal jövök. Amit elméletként ismer persze a tanult elme, csak aprópénzre váltani -- ahhoz gondolkodni kell. Az pedig fárasztó, így mindig örök hiány volt belőle.

***

A lényeg, hogy míg az orvoslás tudományos része -- mindig legújabb műszercsodák, gyógyszerek -- feneketlen kútként bármennyi pénzt elnyel, addig az emberanyag és a normál felszerelés (szike, gumikesztyű, vatta, vécépapír) -- de még az épületek is! -- az adott ország árszínvonalán megfizethetők.

Nyilván mindkettőre szükség van.

Ám ha van ötéves cété, akkor a legmodernebbre váltás árából sokkal többet tudunk dobni az ellátás színvonalán, ha emberhiányos helyen emberre költjük, meg olyan szikére, aminek éle van, olyan felszívódó cérnára, amihez nem kell varratszedéssel kínozni a beteget (s az orvost). Meg ami nem szakad el folyton. Mert a cél mégiscsak az, hogy egy forintnyi költségből minél jobb és "élvezhetőbb" (élhetőbb) ellátás keletkezzen.

***

Egyszerűen egy külön költségvetési tétel kellene az emberanyagra és normál felszerelésre és egy másik a piacon beszerezhető drága gépparkra. És nem hagyni, hogy utóbbi elszívja az előbbit. (És előbbibe is tennénk pénzt persze!...)

Mert az elsőt egy hozzánk hasonló szegényebb ország is normál szinten tudja tartani, ha egyáltalán szándékában áll ilyesmi. Azaz pénz persze kell hozzá, de csak annyi, ami mindig előteremthető.

A másik pedig lehet az, amire van egy keret, és persze minél okosabban kell elkölteni, és ezen nyammoghat az egészségbiztosító, hogy engedélyez-e 2021-ben kidolgozott modellű porckorongmellplasztikát vagy csak fa járókeretre upgrade-elhet a beteg a műanyagról.

Jut eszembe: az alsó kategóriás gipsz-járóbot vonalon is lehetne kis pénzzel viszonylag nagy eredményérzetűt alakítani, mondjuk egy alsó közepesre. Ez is a szike-tű-cérna-gumikesztyű kategória.

***

S hát igen, az emberre költést öt-tíz éve sokkal-sokkal könnyebb lett volna elkezdeni. A Nagy Kivándorlás előtt.

Mert önmagában az, hogy nyugaton jobbak a fizetések és a munkakörülmények, még csak keveseket szippant el. A kulcs -- sznobul de itt most találóan mondva -- a know-how. Annak tudása, hogy hogyan lehet kivándorolni.

Nevezzük kivándorlási kisokosnak.

***

A legtöbb ember nem szívesen mozdul ki a komfortzónájából. Különösen, ha a megélhetéséről van szó. Nem is vállal szívesen kockázatot, de macerát se.

Ezért nem indult be igazán a kivándorlás meglepően sokáig a munkaerőpiac uniós felszabadítása után.

Voltak persze szerencsét próbálók, de ez egy embertípus, és a kivándorlók százaléka nagyjából az örök szerencsepróbálók népességen belüli aránya volt.

***

Aztán persze ezek hozzák a híreket-tudást, mit hogyan kell-lehet-érdemes, így az utánuk jövők már kisebb bizonytalanba ugranak, és kevesebb tévutat kell bejárniuk, így lassan persze nő a kiröppenők aránya.

De ahhoz, hogy robbanásszerű legyen, huzamosabb ideig kell legyen annyira nagy különbség a kinn és benn között, hogy sokan kényszernek érezzék, hogy menjenek, és ennyi ember viszont már tapos olyan széles utat, hogy azon már az átlagember sem fél elindulni.

Orvosok és nővérek nem csak fizetése, de munkakörülményei is annyira ordítóan jobbak nyugaton, és annyira ki van már találva, hogyan kell belevágni, hogy ma már szinte hülyének érzi magát, aki itt marad. A most orvosnak tanulók jelentős hányada már eleve nyugatra készülőn tanul. Itthon jó és olcsó a képzés, így azt még itthon érdemes, de aztán amint lehet a cél eleve a nyugat.

***

A kivándorlási kisokos sajnos elkészült, széles körben elterjedt tudás, így most már tényleg meg kell fizetnünk az itthon maradókat.

Öt-tíz évvel ezelőtt még elég lett volna csak legalább élhetőre felhozni a szakmát, hogy ne kelljen egymásután végtelen ügyeleteket tartani, huszonnégy óra nemalvás után legelemibb felszerelés nélkül műteni, tengődni egy mélységesen betokosodott hierarchiában, ahol a tehetséget csírájában fojtja el a tanárúrság.

Akkor még volt egy gát, egy jótékony spanyolfal, ami megengedett volna nekünk egy viszonylag nagy szakadékot a nyugat s a kelet között, s a puszta keleti színvonalú jólét itt tartotta volna őket.

De kapzsik voltunk és hülyék, azt hittük, orvosnak-nővérnek elég az elhivatottság. Ám annyira szar körülmények közé kényszerítettük őket, hogy már elhivatottságból is el kell menekülniük oda, ahol van lehetőségük tényleg gyógyítani.

Hippokratész kötelezi őket, hogy oda menjenek, ahol tehetik legalább nagyjából azt a betegért, amit a lelkiismeret parancsol.

***

Uraim, az üveggolyókorszak lejárt, a bennszülöttek megtanultak elhajózni a szigetről. Látták már a külvilágot, tudnak repülőre ülni, magabiztosan beszélnek nyelveket.

Van előnye ennek is persze.

Igaz, több pénz kell most már, hogy itthon maradjanak, és haza úgyse jönnek nagy tételben.

De aki igen, az hoz tudást-tapasztalatot. Nem is annyira tudományosat, mint inkább munkaszervezésit. Mert abban sajnos csodás egyetemeink sosem adtak értékelhető tudást.

Üveggolyóért nem maradnak tehát, ám ha leválasztunk egy komolyan vehető mértékű, de előteremthető tételt az egészségügyi költségvetésben emberre és normál hétköznapi eszközökre, és ezt elkülönítve kezeljük a feneketlen űrtechnikától, mely utóbbinál bevállaljuk, hogy elmaradunk a nyugattól, de gondos beosztással élve azért követjük őket -- nos így igenis megoldható, hogy meglepően gyors ütemben élhető egészségügyi ellátást teremtsünk.

***

Az az égető ellentmondás a hivatalos kommunikációk legelszántabb híveinek is fel kell tűnjön, hogy ha egy ország gazdaságilag rendre jobban teljesít, mint az Unió, akkor vagy lehetetlen, hogy a nagymamának a kórházba nekünk kell gyógyszert és vécépapírt vinni, olykor mellette ügyeletben lenni és (szobatársai számára is) nővérre vadászni, vagy ez az ország egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy elesetteit és idős polgártársait akár csak kutyához méltó módon ellássa.

Ami meg valahogy a konzervatív eszmével nem passzol.

Mert vécépapírhoz nem kell ledolgoznunk ötven év elmaradását, de még az aztán ellopottnak mondott húszét se. 

Ezeket itt árulják a sarkon a közértben, csak ki kell nyitnunk a pénztárcánkat. Vécépapírra és normális szikére-vattára-gumikesztyűre a templom egerének is telik, ha beosztja morzsáit.

***

S tudom, persze, budipapír, szike folyó költség, míg az intergalaktikus 4D eMeR beruházás, és Unió beruházásra ad pénzt, folyó költségre meg nem.

De ha papíron nem is, a valóságban az orvos-nővér-budipapír-szike-gumikesztyű vonal felhozása, majd szinten tartása is beruházás, mert ugyanúgy szintet ugrunk vele, csak – hát igen – ehhez végre ki kellene saját pénztárcánkat is nyitni.

Ahogy apukám mondotta olykor, fiam, pazarolni nem kell, de néha azért kell magadra költened, ha nem akarod, hogy a kutyák lepisiljenek.

+++

Uraim! Akarjuk, hogy a kutyák lepisiljenek?

Hogy szomszédaink lesajnálón csóválják fejüket, mekkora luk van a seggünkön?

Hogy vérzivatarban pusztul a magyar, belenyugodtunk már, mi több, büszkén busongjuk bor mellett olykor.

De hogy vérben-húgyban elhagyatva, mert fiai szarrágók -- Uraim, ez olyan kínos.

Nagy időket élünk, Uraim.

Merjünk benne már legalább közepesek lenni.

Ami úgy indul, hogy befoltozzuk nadrágunkat és veszünk egy talán-kínai-de-legalább-új cipőt.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Vagy hogy a címbéli (igen: bénácska...) felütés után keretet adjunk a műnek:

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!