Tudom, ezt a fürdővizet már kiöntöttük, csak sosem árt látni, milyen volt a gyerek, akit vele együtt.

Összeírtam ezért a korábbi viták során általam hallott / olvasott leggyakoribb s -népszerűbb érveket, miért volt jó vasvellával kihányni őket, s végigrágom ezek mentén, jól tettük-e.

Leszögezve, hogy most már mindegy. Csak hátha egyszer lesz még itt értelemvezérelt ország Pannónia földjén, amikor érvek mentén gondolkodva döntünk dolgainkban.

***

A pénztárak beolvasztását védő népszerű érv, hogy már céljuk -- az állam későbbi tehermentesítése a nyugdíjasok eltartása alól -- eleve értelmetlen egy olyan országban, ahol létük/felépülésük az államadósság terhére történt/történik, mert a pénztárakba fizetett járulékok nélkülük az államkasszába folytak volna be. Így látszólag értelmetlen rendszert alkotnak, hisz' miattuk az állam több hitelt vesz fel, hogy ebből befektetések épülhessenek a jövő nyugdíjasainak. Sokak szemében ez olyan, mintha egy család hitelt venne fel, hogy azt a bankba téve gondoskodjon jövőjéről. 

Másik érv, hogy ha / amilyen mértékig a gyűjtött pénzt saját országbeli állampapírba fektetik, a tagok így is úgy is az adott állam teljesítményének kockázatát futják. 

Szokták hangoztatni még a rendszer igazságtalanságát is, hogy a pénztártagok a pénztárba folyó járulékokat a közös kasszától vonták meg, így a kimaradók pénze tartja el a jelen nyugdíjasait, míg a tagoké a saját kasszájukban gyűlik. 

Ezeket az érveket olvastam már egykori hozzászólásokban, de az első kettő még Surányi György egy tavalyi cikkéből is visszaköszönt, amin azért akkor meglepődtem. Nem tudom persze, mennyire gondolta komolyan s mennyi volt benne az államosítás utólagos védőszárnyak alá vétele. 

De akárhogy is, az érvelés erős leegyszerűsítésekből adódó súlyos félreértés. 

Több okból: 

A Nagy Közös Kassza téveszméje: 

• Az állam és polgárai nem képeznek egy Nagy Közös Kasszát. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy adóssággal bíró országban minden fizetést 100%-ban kell adóztatni, mert teljesen értelmetlen az állampolgároknál hagyni nettó fizetésüket, hogy abból eltartsák magukat, mikor ha ezt is az államnak adnák, az csökkentené az adósságot és a kamatfizetést, és ebből milyen jól eltarthatná a polgárait. Milyen hülyeség, hogy némelyek a fizetésükből még bankbetétet is tartanak, így a Nagy Közös Kassza hitelből tart fenn betéteket, s szenved el kamatveszteséget.

Remélem, ez az érvelés azért mindenkit kellőképpen elborzaszt, és rávilágít, hogy nem vagyunk Nagy Közös Kasszán. (Mely utópiát amúgy kommunizmusnak nevezték egykoron.)

• Ha nem vagyunk Nagy Közös Kasszán, úgy igenis van értelme külön számlákat vezetni az államnak és polgárainak, és lehet előbbinek hitele, miközben utóbbiaknak befektetései.
• Ez olyannyira így van, hogy a világ vállalatai külön kontrolling-rendszereket tartanak fenn, amik még vállalaton belül is külön kimutatást vezetnek az egyes területek akár egymás közti pénzmozgásairól is, belső árakat alkalmaznak, amin e területek egymással elszámolnak, és akár még hitelezhetik is egymást. Nagyobb vállalatok részben ennek megkönnyítésére darabolják fel magukat külön cégekre -- nem kis többletköltséget is felvállalva ezzel. S hogy ennek mi értelme? Cégeknél főleg az, hogy ki tudják mutatni, mely területeik nyereségesek s melyek nem, Ilyen kimutatások híján ugyanis komplett nagy területek tudnának veszteségesen éldegélni anélkül, hogy a vezetés észlelné, hogy ezek valójában a nyereséges területeken élősködnek. Tehát igenis van értelme még egyazon cégen belül is -- akár komoly költségek árán -- "külön kasszán" élő egységeket fenntartani. A külön kassza költségét bőven ellensúlyozza a tiszta elszámolás, hogy minden területről látjuk, ő mennyit tesz a céghez, így a teljesítmény vagy annak hiánya látható, és a területek tényleges teljesítményük alapján ösztönözhetők. Ennek ellentéteként a Nagy Közös Kassza jó példája volt a szocialista nagyvállalat meg maga a rendszer, ahol a nagy közösön mindenki csak élősködni szeretett, mert úgyse látta senki, ki mit tesz hozzá.

Ezért lehet nagyonis értelme annak, hogy az embereknek külön-külön befektetett nyugdíjszámlájuk legyen -- még akkor is, ha ettől közvetve az államnak nagyobb a hiteltartozása. Ez a költsége a tiszta rendszernek, ahol mindenki biztosan magáénak tudhat legalább valamennyi jövőbeli nyugdíjat, ami nem a Nagy Közös része, nyugdíja pedig erősen a saját befizetésein múlik. A saját nyugdíjvagyon biztonságérzetet is ad, és némileg ösztönöz is annak gyarapítására. 

Emellett védi is a jövő nyugdíjasait saját államuk jövőbeli politikájának kiszámíthatatlanságától. Mert annak számítási módjáról még elképzelés sincs, nemhogy törvény. 
És ha lenne is törvény, épp' mostanság tanulhatjuk, hogy az uralkodó bármilyen törvényt megváltoztathat, ha az épp' ellentétes a Nemzet Pillanatnyi Hosszútávú Érdekeivel. 

S itt elértünk a kockázatokhoz: 


A pénztárak kockázata: 

Van -- persze -- kockázatuk, mint minden befektetésnek. De ezek az érvek igazából erősen rájátszanak a "befektetés" szó átlagemberben még mindig mágikus képére, hogy a befektetés valami delejes megfoghatatlan dolog, ami gyakran semmivé foszlik, mert a tőzsdéken mindig vagyonok / házak / egzisztenciák úsznak el -- ilyen példákról mindenki hallott már. 

Persze. Csak a nyugdíjpénztárak a törvények és saját érdekük miatt rendkívül alacsony kockázatú -- gyakorlatilag állampapír -- portfólióban tartották a pénz nagy részét, és a később választható portfólióknak is abban merült ki a kockázata, hogy volt év, mikor hozamuk vmennyire negatív volt. De összességében hosszú távon nagyon jól elosztott kockázatú portfóliók voltak ezek, és a rossz éveket az indulás óta ellensúlyozták a jobbak. A befektetés is egy szakma, mint az ebrendész, az ecetgyártó vagy az édesipari technikus, vannak olyan szabályai, amit ha betartanak, igazán nagy veszély nem leselkedik rájuk. A világból érkező hírek Nagy Elúszó Pénzei mögött mindig fellelhető volt a hanyagság / ellenőrzés hiánya / bűncselekmény, nagyjából mint a baleseteknél, aminek legtöbbjét a szabályok véletlen vagy szándékos áthágása okozza.

Az állampapírban tartott pénztárvagyon ugyanúgy az állam teljesítményétől függ, mint az állami rendszer által ígért nyugdíj: 

No ez már egy rendkívül álságos -- már-már hülyének -- néző érv. 

Mert az állampapír is függ az ország teljesítményétől, de pusztán a romló mutatók, növekvő költségvetési hiány stb. szinte sose jelenti, hogy ezeket ne fizetnék vissza. 
Ha egy ország teljesítménye romlik, vezetői szívesen hajlanak megszorításokra, ami könnyen jelentheti a nyugdíjak megkurtítását -- az állam a rendszerváltás óta (és persze azelőtt is) mindig kénye-kedve szerint alakította a nyugdíjakat. A sok nyugdíjas választópolgári ereje miatt eddig inkább növelték, de sokszor ez is csak látszólagos volt trükkös csökkentésekkel. 
Egyszóval az állami rendszerben az emberek teljesen ki vannak szolgáltatva az aktuális vezetés kénye-kedvének, hogy az épp' kin akar spórolni. 

Állampapírt nem visszafizetni viszont csak súlyos csődközelben levő országok nem szoktak, mert azt a piacok éberen figyelik, és egy nemfizetés az egész világon végigharsogott államcsődöt jelent. 

Az állampapír még a szimpla állami tartozásoknál is jóval erősebb, hogy mennyivel, azt nagyon sok magyar vállalkozó tudja, aki a kifizetetlen állami beruházások miatti lánctartozások végén üldögél. 

Így nagyon-nagyon-nagyon más kockázatot fut az a majdani nyugdíjas, aki egy -- ráadásul kidolgozatlan -- állami nyugdíjrendszertől kap majd valamit, mint aki jelenlegi befizetései egy részét azonnal jóváírt állampapírban tudhatja. 

Ez még abban a -- szélsőséges elméleti -- esetben is biztosabb, ha maga az állam vezetne olyan nyugdíjszámlákat, amin csak saját állampapírjaiban tartaná a majdani nyugdíjasok pénzét. A mindenkori kormányok szeszélyének játékterét csökkentené pusztán az, hogy az állam más jogcímen tartozik leendő nyugdíjasainak, és a lecsökkent játéktér kevésbé engedné, hogy nyugdíjra beszedett pénzek folyó kiadások korpájába keveredjenek.

Az igazságtalanság -- a pénztártagok a Nagy Közös Államkasszától vonták meg pénztári befizetéseiket: 

Ez igaz is meg nem is. 
A 7-8% körüli TB-járulék volt elvileg a fedezete a jelen nyugdíjainak. 
A pénztártagokat ez alól nagyrészt "mentesítették", mert a belépéstől járulékuk nagyrészt a pénztárba ment, míg a kinn maradók továbbra is finanszírozták a TB-t. 
Cserébe a pénztártagok az állami nyugdíj 25%-ától estek volna csak el -- ez így aránytalannak tűnik. 

Kifelejtettük viszont, hogy a be nem lépés mindenkinek önkéntes volt, így a pénztártagság "bulijából" kizárva senki nem volt. 
Persze volt, akinek nem érte meg belépni, mert a nyugdíjig befizetett összeg nem fedezte volna a kieső 25% állami nyugdíjt, így mégis kimaradt egy lehetőségből.

Az igazságtalanság tehát nem a nyugdíjpénztár lényegéből következik, hanem abból, hogy a majdani állami nyugdíj csökkenése fix % volt, és nem arányosan a TB-től eltérített járulék időtartamától -> összértékétől függött.

Ha attól függ, úgy mindenkinek egyformán megéri belépni, és a rendszer máris igazságos.

Persze a nyugdíjpénztárba folyó pénzt akkor is pótolni kellett volna -- állami hitelből -- de ennek terheit -- adó formájában -- a jelen s jövő járulékfizetői elosztva viselik. És itt még a jövő járulékfizetőivel szemben sem feltétlen történik igazságtalanság a maiak javára, mert a ma gyűlő nyugdíjpénztári vagyon teszi lehetővé, hogy nekik már kevesebb pénzt kelljen az akkori nyugdíjasokra járulékként fizetniük.

Mondhatnák erre, hogy hát hogy jó-jó, de még

• ha arányos is az elvesző állami nyugdíj a TB-ből magánba irányított összeggel, s így mindenkinek egyformán megéri belépni,
• akkor se lehet igazságos, hogy a mégis kinn maradók pénze "eteti" a jelen nyugdíjasait, míg a tagoké saját számlán gyűlik.

Nos, egyrészt ha csak azt nézzük, ki mit fizet, s majd ezért mit kap, meglepő, de azt látjuk, hogy

• a "jelenben" mindenki pont ugyanannyit fizet,
• és igaz, hogy a tagok pénze saját számlára megy, de ők ahhoz nem férnek csak úgy hozzá, így amíg el nem kezdődik onnan a kifizetés, igazából semmivel nem jártak jobban, mint azok, akiknek a pénze a jelen nyugdíjaiba folyt,
• a jövőben pedig, mikor a tagszámlákról vissza kezdik kapni a pénzt, a kimaradók ehelyett a jövő aktív dolgozóitól kapnak -- jól megtervezett rendszer esetén -- várhatóan ugyanannyi pénzt, ami meg a tagoknak nem jár.

Így nézve tehát a jelen állami rendszerben maradóinak pénze sem a semmibe folyik, hanem ugyanúgy egy saját befektetésbe, csak ez a befektetés nem egy számla, amiről majd visszakapják, hanem egy társadalmi szerződés, ami majd a jövő járulékaiból fizeti majd vissza.

Ja hogy hülyítsem az öreganyámat, hogy mennyire tekinthetünk biztos befektetésként egy társadalmi szerződésre, ami egy számszerűen még csak ki sem mondott állami ígéret? Hogy ha választhatunk, mindannyian inkább egy számlán gyűjtenénk azt a pénzt, amin látjuk, mennyi gyűlt össze, és nem egy majdani törvényhozó jóakaratán múlik, ki mennyit kap abból az ígéretből? Hogy lehet, hogy egy rakat pénzt fizetünk ma, aztán az kapja a nagy nyugdíjat, aki az utolsó öt évben jobban keresett nálunk? Hogy mi ehhez képest egy befektetés bizonytalansága?

Na, hát ez a számlán gyűlő változat az, amit pár éve a kukába dobtunk. Tény, hogy nem volt teljesen igazságosra beállítva, de nem utánállítottuk, hanem a fürdővízzel kiöntöttük. Ugyanoda, ahová a bordélyból is a bútorokat, ha nem megy az üzlet.

De visszakanyarodva az igazságossághoz: látható, hogy rendesen kidolgozott esetben a rendszer lehet igazságos.

És akkor még egyszer, hogy mi értelme

Nagyrészt már csak összefoglalva az eddigieket:

• Van értelme annak, ha pusztán jogcímek között tologatunk pénzeket, még akkor is, ha eközben itt megtakarítások, ott hitelek keletkeznek, amennyiben ezzel tisztább helyzetet teremtünk, amiben jól láthatóan elkülönül hogy ki mennyit tesz hozzá, vesz ki  a Közös Kasszából, és láthatóbbá válik a pénz, ami jövőbeli nyugdíjunk fedezete. A befektetések hozama sem teljesen kiszámítható, de óvatos, szabályozott módon befektetett felhalmozás esetén sokkal tervezhetőbb, mint egy majdani kitudjakitéshgyansmiből jobban vagy kevésbé támogató nyugdíjmegállapítási szabályrendszer, ahol sem azt nem tudjuk, miből lesz, sem azt, épp' akkor szereti-e majd a politika a nyugdíjasokat (=jobban rá lesz-e utalva a szavazataikra, mint az aktív dolgozókéra), és épp' mi alapján állapítja meg, mely szakmáknak fizetési sávoknak stb. kedvez a többiek kárára.
•  Ha helytálló lenne az az érv, hogy amíg az államnak adóssága van, addig minden járulékból magánvagyonba menő pénz értelmetlen, akkor
  • az utóbbi idők adócsökkentése is mind az volt, ráadásul a felső adókulcsok simán 10-20%-okat csökkentek, így tényleg érthetetlenné válik, miért pont az a 7-8% számít,
  • igazából minden egyes forint rablás, amit fizetésünkből megtartunk, és nem fizetjük be az államnak.
• Nem nagyobb a kockázata egy számlán gyűlő s megfelelő szakmai gondossággal kezelt befektetésnek, mint egy olyannak, ahol a mostani nyugdíjasokba fektetett pénzt a jövő ifjaitól kapom majd vissza, és ennek biztosítéka egy ígéret, amit a jövő ifjai nevében a ma vezetői tesznek  (Ha utóbbit annyira biztonságosnak tartanánk, sokkal több lenne a világban az adakozók száma, hisz' isteni ígéretünk van, hogy a ma a szegényeknek adott pénz sokszorosan adatik majd vissza, és őszintén: mi ehhez képest egy politikusok által irányított állam ígérete...)
• A magánnyugdíjszámla még akkor is nagyobb biztonságot adna a tisztán jelenleginél, ha -- nagyon nem bízva a magáncégekben -- maga az állam vezetné nekünk akár saját állampapírban --, mert egyrészt számszerűen látnánk az összeget, másrészt az állampapír vissza nem fizetéséhez államcsőd kell,míg a nyugdíjak tetszőleges csökkentéséhez pusztán pillanatnyi politikai érdekek.
• És igen, jól megtervezett esetben az átmeneti állapot is lehet igazságos a tagok és nem-tagok között.

És félreértések elkerülésére: nem a teljesen pénztáralapú rendszer mellett érvelek. Hanem amellett, hogy ha már volt egy több lábon álló rendszerünk, ami már ezzel is csökkenti a kockázatokat,  és ami kezdett átesni a kezdeti betegségeken (mert persze nálunk bevezetni is mindent hirtelen kell...), és a szabályok finomításával több lábon álló, biztonságos, igazságos rendszerré válhatott volna, nem kellett volna kikukáznunk, csak mert épp' kifogyóban volt a kosztpénz. Mert ez a meséből a tücsök, én meg még úgy tanultam, hogy az a tanulság, hogy a tücsök télen aztán megfagy.

****

Csomagoljuk ezt most el, és ha egyszer majd oda jutunk, hogy gondolkodunk, mielőtt Nagy Dolgokat teszünk, vegyük újra elő. És más érveket is előszedve gondoljuk át. Tudom, abban úgy nincs szenvedély, meg Nagy Sándor is a csomóval, szóval tudom, nem ilyen gondolkodósfélék vagyunk, csak ha egyszer úgy alakulna...

.

.

.

.