Itt most az jönne, hogy statisztikák igazolják..., de nem. Nincsenek statisztikáim. Csak az Életből vannak értesüléseim, hogy a legtöbb családi veszekedés a Szeretet Szép Ünnepén köszönt ránk.
Ez itt most arról szól, feltehetőleg miért, és hogy lehet megpróbálni elkerülni, s elérni, hogy mégis szép legyen.

Szerintem a fő baj ott van, hogy ezt a napot mindenki tökéletesre akarja.

Életünk az év többi napján nehéz, frusztrált, olyan, amilyen.
De erre emlékszünk még gyerekkorunkból: hogy a Karácsony szép volt és nyugodt és meleg, és legalább egy napra vissza szeretnénk hozni.
Gyerekeinknek is át szeretnénk adni az érzést, ahogy szüleink adták át nekünk.

Csakhogy Tökéleteset alkotni a Való Életben nehéz.

Még akkor is nehéz, ha legalább gondolni ugyanazt gondoljuk arról, hogy mi is a tökéletes.
Mert ha a családban mindenkinek az a megvalósítandó idea, ha

• délelőtt díszíti a fát,
• vannak gömbök, de nem túl nagyok,
• hagyományos izzók, és színesek, de nem túl sok piros,
• van csúcsdísz és az hegyes fajta,
• tonhal a vacsora
• a szobába lépéskor halk zene, ami a ...
• stb.

még akkor is nehéz ezt úgy megvalósítani, hogy

• ne törjön le egy főág díszítés közben,
• ne kavarodjanak / törjenek el azok a gömbök,
• ne égjen oda / maradjon kicsit átsületlen a tonhal,
• ne lépjen rá a gyerek,
• stb.

De az átlag családban legalább két felnőtt él, aki nem is ugyanazt látja tökéletsnek -- mert máshol volt gyerek, és mert más az ízlése.

Így a tökéletességre törekvés szinte 100% biztonsággal el tudja valahol rontani a napot.

Ráadásul az ünnepek előtti rohanás is olyan stressz, ami még fel van gyűlve, és mikor jöjjön ki, ha nem a -- némileg szintén még rohanós -- karácsony délelőtti készülődésben?! Törvényszerűen okozva és nehezen eltűrhetővé téve hibákat.

És akkor még ott a Szeretet Sötét Oldala, mely csodálatos hatékonysággal tudja éreztetni e hibáink esetén, hogy valójában azért nem hozzuk a legjobbat, mert nekünk ez az egész biztos nem is olyan fontos. Ez a Sötét Oldal az év 365 (négyévente 366) napján keseríti a világot, de ilyenkor emelkedik ereje csúcsára, hisz' mégiscsak az ő gazdatestének, a Szeretetnek az ünnepe ez, amin ő pattanásként éldegél.

Na jó, ez eddig a diagnózis. De mit lehet tenni?

Hát, alapvetően próbáljunk meg nem görcsölni.

Vannak az ünnepnek olyan részei így is, amik a külvilági kötelezettségek (pl. rokonlátogatás) miatt stresszesek lesznek, de legalább azt a részt, amikor még magunk vagyunk, próbáljuk meg magunknak nem elrontani azzal, hogy elvárásokat támasztunk vele -- s így megvalósítóival, azaz végülis magunkkal -- szemben.

Próbáljunk úgy tekinteni rá, hogy nem ez az a nap, ami kárpótol a többi 364-ért (négyévente 365-ért), hogy nem baj, ha odakap a tonhal, ha idén mégis rántott hús van, ha eltörik a dísz, vagy nem, de nagy gömb, ha kettétört a fa, mert ha el tudunk jutni oda, hogy "na s akkor mi van, hát megéri stresszelni, hogy magamnak rontsam el, végülis nem a ház dőlt rám, meleg van és van azért mit enni", akkor egy végtelenül nagy bölcsességig jutottunk, ami meghálálja magát. (Mindez persze akkor használható, ha tényleg nem a ház dőlt ránk, meleg van és van azért mit enni. Egyéb esetek más módon kezelendők.)


Keresztény családokban, hol a Karácsony hitben is jelentéssel bír, annyi súlyosbíthatja még a helyzetet, hogy egy számukra fontos személy születését ünneplik, és másvalaki születésnapját elrontani már nem tisztán belügy.
Esetünkben azonban segít, hogy speciális személyről van szó, akinek olyanokkal nem tudjuk elrontani a születésnapját, ha odaégetjük a halat, vagy elrontjuk a karácsonyfát, mert ilyen anyagi dolgokban nincs ránk szorulva. Az ő születésnapját pont a veszekedésekkel lehet elrontani, szóval ez is csak arra int: nyugalom: ez a mi napunk, de nem kell, hogy tökéletes legyen, csak szép nyugodt.

És ha tudtunk magunknak csinálni egy szép nyugodt napot, amin azért ettünk is valamit, valamilyen fánk is volt (esetleg két fél fánk), énekeltünk egy kicsit / zenét is hallgattunk, beszélgettünk, csendben élveztük az életet, a végén még az is lehet, hogy utólag majd tökéletesnek tűnik.

Hát ennyi.
.

.

.

.