Titkolózva élni rossz.
Súlyos betegség, amit kezelni kell, lelépett férj / feleség, elvonóra / börtönbe került gyerek -- olyan helyzetek, melyekkel saját / ismeretségi körben találkoztunk, vagy csak hallottunk róla, így már átéltük vagy eljátszottunk a gondolattal, milyen is lenne, ha velünk.
És túl a nyilvánvaló rosszon, mindig ott a másodlagos gyötrelem: család / barát /ismerősök / munkahely: elmondjuk, ne mondjuk, ha igen, hogyan, ha nem, hogyan ne? Ha igen, mit gondolnak rólunk -- lenéznek, sajnálkoznak, kinek kell ez? -- ha nem, egyre nehezebb fedezni a helyzetet -- miért nincs sehol a gyerek / férj / feleség?, hová megyünk minden szerdán, miért hullott ki a hajunk, harákolunk, fogyunk, suttogni kezdenek, de csak mögöttünk, hisz' láthatólag mi sem akarunk beszélni róla, találgatnak, összesúgnak, sajnálkozva néznek...
Aki élt már ilyet maga, családtag, ismerős, vagy csak belegondolt, egy olvasott történet nyomán, tudja, hogy legjobb lenne, ha egyszerűen el lehetne mondani, figyeljetek, nem akarlak untatni/terhelni vele, de úgyis észreveszitek,-vettétek, ez történt, sok szóra nem érdemes, csak hogy rövidre zárjuk.
Akkor ki-ki vérmérséklete szerint csak elteszi az információt, van, akivel meg lehet beszélni, van, akiről kiderül, hasonló cipőben jár, van, aki csak elpletykálja, de három napon túli csoda pláne az internet korában még ha kéne sincs, szóval lenyugszik a világ, és főleg mi, mert végre nincs rejtegetnivaló rész az életünkben, amit egyre nehezebb úgy szervezni, hogy ki ne tudódjon.
***
Valami ilyesmi lehet melegnek / leszbikusnak lenni olyan társadalomban, ahol ez már nem tilos, csak nem nézik jó szemmel. Esetleg csak azt, ha elmondom. Mert ám legyen, de ne tárjam eléjük, éljek saját nememmel, de diszkréten.
Na de valakivel hosszú távon diszkréten élni -- valljuk be, igazi titkosügynöki feladat.
Mit mondok a családnak, ismerősöknek, munkahelyen?
Egyedül élek? De hát ugyanabban a lakásban él még valaki más is! Idővel csak feltűnik.
Vagy ne éljünk egy lakásban? Idővel akkor is feltűnik, mert nőm sosincs, ugyanakkor folyton együtt lófrálok egy fiúval.
Vagy ne lófráljunk együtt? Barátok közé sose mehetek vele? Moziba, színházba se? Vagy mindig külön menjünk be? Akkor mégis, mit csinálhatunk együtt?
Lehet, hogy nem mondom el, de idővel a társadalom maga is suttogni kezd róla. Az úgy jobb? Akár csak a társadalomnak.
Vagy legyek acélos jellem, és mondjak le arról, hogy valaha is társam legyen? (És egyébként miért is?...)
És ha lemondok, akkor a társadalom elfogad? Nem igazán, egyre erősebben feszegetik, hogy miért nem nősülök? Választhatok: ugyanaz a suttogás, vagy acélos jellemmel megnősülök.
...és teszek boldogtalanná egy nőt, mert ott aztán már nehéz kibúvót találni.
Vagy legyek acélos jellem, és tettessek vágyat, érdeklődést, s feküdjek le rendszeresen egy olyan neművel, ami pont a másik, mint amelyikre gusztusom van? Akik ezt javasolják, maguk megtették már olyan neművel, aki pont a másik, mint amelyikre gusztusuk van? Ha nem, akkor ők ezen a ponton most ne adjanak tanácsot.
+++
Nagyjából szimplán erről van szó.
Hogy hosszú távon (pláne egy életen át) titkolózni, vagy társ nélkül élni, ha amúgy lenne, nehéz, és még kivitelezhetetlen is.
Akkor meg minek fölöslegesen bonyolítani életünk amúgyis gombolyagos, göbös-bogos fonalát?
Igazából nem büszkék a melegek (és leszbikusok és hasonló cipőben járók), csak azt szeretnék, hogy szégyellni / titkolni ne kelljen. Mert az frusztráló, bonyolult, és igazából kivitelezhetetlen is.
És ha férfiként élhetek úgy férfival, hogy mindenki tudja, aztán ez egyszerűen nem téma, és a társadalom ezt így elfogadja, onnan kezdve büszkeség se lenne. A büszkeség csak egy dacos válaszreakció arra, hogy titkolni illendő.
A híres emberek nyilvános kitárulkozásai meg szimplán ahhoz kellenek, hogy a kisember, akit szintén e cipő szorít, lássa, hogy mást is, és hogy lehet így élni, és árulnak rá való cipőt is. Olvastam egyszer, hogy Németországban a konzerveket / levesporokat külön kampánnyal kellett elfogadhatóvá tenni, mert a társadalom a nem frissen főtt vacsorát felszolgáló asszonyt megvetette, hogy maradékot tesz az asztalra. Egyszerűen meg kellett mutatni, hogy ilyet más is tesz, és nincs ebben semmi rossz. És ehhez ismert asszonyok is kellettek, akik a tévében elmondták, hogy az ő uruk is konzervet eszik, és hogy örül.
És persze (ezt már írtam itt, s fenntartom) a szexualitást kidomborító elemek e harcnak olyan eszközei, melyek inkább visszafele sülnek el, meg e témában a büszkeséget is sokan visszatetszőnek érzik, de hát az emberiség a történelemben sose találta meg rögtön az Arany Középutat, mindig erre-arra túllendülve tévelygett előtte pár évtizedet/-századot, amíg a felek kölcsönösen meggyepálták egymást, mert az alanyi jogon járó közös nagy szenvesztőprogramok, mint éhínség, pestis, sose volt elegendő.
Majd beáll ez is, és siettetni se feltétlenül akarom, hisz' a társadalom igényli a szenvedélyes önszivatást, csak hogy legalább tudjuk, mi ez az egész. Mert akkor hátha picit mégis meggyorsul.
(És a fölösleges frusztrációval nem szivatott ember a GDP-t is lelkesebben növeli...)
.
S hogy mily' nehéz s hiábavaló is titkolni előtt vonzódásunk tárgyának nemét:
..
.
.
