Ennyi menekültet kéne befogadnunk a szélekről. 6000 euró fejpénzért, amivel az EU a közösből ezt támogatná.
El lehet vitatkozni azon, pénzben nyereséges lenne-e. Mert eltartani egy afrikai menekültet hosszú időre nyilván kevés ez a hatezer, ugyanakkor dolgozni tudó és akaró munkaerő -- abból a még el nem kényelmesedett fajtából, amiből Európa tévétávirányítós fotelpolgárai között egyre kevesebb akad. Szóval a pénzügyi egyenleg is kétesélyes, simán lehet, hogy az átlag hatezer euró elég egy olyan munkaerő társadalomba illesztéséhez, aki boldogan s olcsón elvégez olyan munkát is, amihez az európai kéz már nem elég kérges. Ráadásul a csempészek sok pénzért szállítanak, és az út így is viszontagságos, ami egy természetes kiválasztása annak, hogy inkább a pénzt keresni tudók s erősek jutnak el idáig. Szóval sok képzett, tehetséges is lehet közöttük. Csúnya üzleti szemlélettel nézve, olyan, mintha egy igen durva és kemény tehetségkutató által erősen megszűrt állományt kapnánk. Minden munkaközvetítő titkos álma...
De igazából nem is ez az érdekes.
Egyrészt mert tízmillió magyar mellett ez az ezeregyszázharmincnégy durván egy tízezrelék, vagyis gyakorlatilag észrevehetetlen. Ennél sokkal-sokkal több saját szerencsétlenünk van, akinek nincs képzettsége / tudása / olykor akarata eltartani magát, s akik után fejpénzt sem kapunk. Szóval érezhető közvetlen hatása ennek az egésznek nincs. Még tisztán a mostani menekültek számához képest sincs.
Az igazán fontos egy elv. Egy olyan elv, aminek folyamatos kicentizgetése az, ami az Uniót igazából rágja és meg fogja ölni, ha nem képes felülemelkedni rajta. Amikor az Unió válságáról / tehetetlenségéről beszélünk, amögött igazából ez áll.
Az egész Unió azon elképzelés alapján született majd bővült, hogy Európa államai lehetnek történelmi okokból fejlettek és erősek, ám a globalizálódó világban egyre erősödő nagy blokkok születnek a világ eddig fejletlen részén, akik mellett egy elaprózott Európa relatíve elgyengül, és jelentéktelenné válhat.
Összefogni általában is hosszú távú haszonnal járó stratégia, de persze csak akkor, ha értelmesen csinálják. A történelem számtalanszor bebizonyította, hogy a jól kivitelezett összefogás aranyat ér, de azt is, hogy az elbénázott, vagy eleve bénán induló, inkább árt.
Elbénázni pedig roppant könnyű:
- indul ott, ha az összefogás nem természetes igényből fakad, hanem a tagokra kényszerítik (ld. téeszesítés),
- ha puszta megalománia hozza össze, és nincs semmi olyan, amit együtt jobban tudnának csinálni, mint külön-külön,
- ha rossz szervezés miatt nem tudnak gördülékenyen együttműködővé válni, sőt, inkább egymást akadályozva összegubancolódó szervezetté válnak (sok cégegyesítés fullad ebbe)
- vagy ha kölcsönösen nem bíznak meg egymásban, így arra játszanak, hogy minél kevesebbet beleadni, minél többet kiszedni, amíg még ez az egész fennáll, mert aztán úgyis majd szétesik.
Az Európai Uniót leginkább ez utóbbi öli meg.
***
Azzal nincs baj, hogy a tagok alapvetően saját érdeküket kell képviseljék. Hisz' maga a szövetség is akkor értelmes, ha a tagok saját hasznát növeli. Azért szövetkeznek.
Ám a szövetségek általában a hasznot hosszú távon hozzák, míg a költségeket / befektetést rögtön az elején, így a saját érdeket is hosszú távon értelmes csak nézni.
Ezt azonban mindig megöli, ha a tagok nem bíznak egymásban és a szövetségben. Mert a hosszútávú haszon csak akkor érvényesül, ha van hosszútáv. Ha nem hiszem el, hogy majd visszakapom azt, amit most erre az egészre költök / engedményt teszek, akkor szimplán balekségnek érzem, ha bármiben is engedek, és kicentizve próbálok minél többet most kisajtolni, miközben lehetőleg nem engedni semmiben és nem beleadni semmit. Csakhogy ez így nem is vezet sehova.
Az EU válságának magját az a bővítés vetette el, amivel felvették a keleti blokk tagjait (minket is beleértve). Egy Varsói Szerződésen felnőtt társaság került így a klubba, mely társaság nagyon jól megtanulta, hogy amit ma megszerzel, az a tied, bármiben engedni csak ha muszáj, mert soha senki nem fizeti vissza.
És ez csak a csíra volt, mely szarba a vilagvalsaggal szokkent. Mert amíg ment a szekér, volt pénz, addig a Nyugat örült a kibővült piacnak, a Kelet az érkező pénznek, és mindenki szeretett mindenkit. És nem is lett volna baj, mert idővel a Kelet felfejlődik egy elfogadható szintre, és az egész egy nagy ütőképes szövetséggé nő, amit bajban segít a nagy belső piac, részei nagyjából egyformán fejlettek, így tudnak együttműködni, szükség esetén kisegíteni egymást a lokális bajokban, stb.
De túl hamar jött a válság, és hirtelen mindenki vesztesnek érezte magát. A Kelet kevesli az érkező pénzt, plusz hamar kiütközött hajlama, hogy belpolitikai célokból fennhangon szidalmazni kezdje a többieket, akik mind őt szipolyozzák. A fejlett részek utálják pénzzel tömni a fejletleneket, a keletieket pláne, akik még szidalmazzák is őket. És mindenki bizalmatlanná vált, ami pedig a fenti módon arra sarkall, hogy mindenki csak kivenni akarjon, betenni semmit.
Így jutottunk oda, hogy Európa uniós része egy bizalmatlanságba fúló, s így lassan működésképtelenné váló szövetség, mert bármilyen szövetség működésének alapvető feltétele a kölcsönös bizalom.
Ráadásul most már az összes résztvevő lakossága is bizalmatlan a többi országgal szemben, így az amúgy esetleg távolabb látó vezetők is kényszerpályán vannak, mert saját népük könnyen lecserélheti őket unióellenes dalokat éneklőkre. (A szárba szökkenést az előbb még bevállaltam, de a húrokat pengetés már kiütné a közhelybiztosítékomat...)
***
Persze Európa szövetsége nyilvánvalóan nem működhet olyan szoros együttműködéssel, mint pl. az Amerikai Egyesült, mert történelmileg kialakultan erős saját karakterű népek saját közigazgatással élnek itt. Így teljesen normális, ha az optimális szövetkezés valamivel lazább az amerikainál, és több saját hatáskört enged. De jelenleg ezt a "függetlenségi" harcot nem az optimumra törekvés hajtja, hanem a látványos izmozás, a tagok vezetői megmutatják saját választóiknak, hogy "ne féljetek, nem mi leszünk a balekok". Ez pedig így nem visz közelebb az -- akár nagyobb tagállami hatáskörrel megvalósuló -- optimális működéshez, szimplán csak rombol.
***
Nehéz innen felállni, de erre mondják, hogy innen szép a győzelem. A történelem során a nagy válságokban általában megjelent egy-két kellően nagyformátumú figura, aki értett a résztvevők nyelvén, meg tudta őket győzni, és megoldotta a dolgot. Szóval remény van azért..
***
És most vissza a menekültekhez:
Ahogy a szövetségeket, bármi mást is könnyű elrontani. Aztán túlkompenzálásként a vízzel a gyereket. Szóval abból, hogy befogadásuk túlhajszolt liberalizmussal történt, még nem következik, hogy egyetlen megoldás a teljes kizárásuk.
Mert hogy csak egyetlen középutat említsek: ha házunkba beengedünk egy átfagyott embert, nem jelenti automatikusan, hogy onnantól ő is beleszólhat, milyen színű legyen az új kanapé, és magától eszébe se jutna, örül, hogy meleg helyen van, és jól bánnak vele.
Szóval a sok közül egy lehetséges középút lehet egy olyan befogadás, ami nem jár automatikusan választójoggal. Amit én pl. az amerikai zöldkártyáról hallottam, az se állampolgárság, nem ad választójogot, mégis nagyon örül, aki megkapja, mert letelepedhet, dolgozhat, és igazából erre van szüksége, hogy vehessen nutellás kuglófot.
És persze középútból végtelen létezik, a lényeg, hogy legtöbbjük jobb a szélsőséges teljes kitiltásnál.
Sajnos pont ez a kvótázás lett most a tagállami hatáskör harcának frontvonala, így pont szerencsétlen menekültek válhatnak egy teljesen másról szóló hatalmi harc áldozatává.
Amire még kellő taplósággal mondhatjuk, hogy az ő bajuk (miért akkor és oda születtek), ám a közös befogadás elutasítása tovább erősíti a tagállamok azon érzését, hogy ha bajba kerülnek, a többiek nem segítenek rajtuk, így nekik se szabad semmit a közösből vállalni. Mert akiktől át kellene vállalni a menekülteket, nem saját hibájukból lettek elárasztva velük, szimplán pechükre ők vannak a széleken, így hozzájuk érkezik az áradat. És joggal érezhetik, hogy saját testükkel védik Európát az áradattól, így joggal várhatnának el némi közös segítséget.
Ahogy mi is dühöngünk történelemkönyveinkben, hogy testünkkel védtük Európát a töröktől-tatártól, aki mindig csak ígérgette a segítséget. És a mai napig adósunknak érezzük ezért Európát...
***
És vissza saját szerepünkhöz:
Már az végtelen rövidlátás, hogy nem vesszük észre, hogy jé, hisz' mi is a szélen vagyunk, s hogy jé, pont mellettünk zajlik egy olyan háború, ami elfajulhat úgy, hogy elindul felénk egy menekültáradat. Ahol döntenünk kellhet, befogadjuk-e őket (nem csak magyarokat, mert Ukrajnában ukránok is élnek, akik szintén nem szeretnek ott, ahol lövik őket). És milyen jól jönne akor, ha a Szövetség átvenné egy részüket, mert mit tehetünk mi arról, hogy mi is pont az Unió szélén vagyunk?...
És köthetnénk most erre egy viszonylag jutányos biztosítást (díja 1134 menekült most, 6000 euró fejpénzzel kibélelve, amit ténylegesen gazdaságilag meg sem éreznénk), ami ugyanezen kvótarendszeren alapulhatna. Amit ha most elutasítunk, mégis mire hivatkozva kérnénk aztán pár tízezer ukrán átvállalását?
Olyan rövidlátók vagyunk, mint az ártérre építkező, akinek valamiért biztosítást ajánlanak, de elutasítja, mert már vagy két éve nem volt itt árvíz. Keresztény gyökerűnek tartjuk magunkat, de nem sikerült megtanulnunk, hogy ha már egyszer őseink nem kősziklára építkeztek, legalább biztosításunk legyen.
***
Értem én, hogy Szeretett Viktorunk talált egy kiugrási pontot, ahol talán bejön neki végre, hogy jókor jó helyen ő kezdte azt az arcoskodást, ami mögé beállnak az Unió függetlenedéspárti erői. És azt hiszi, hogy ő lesz ennek arca, és végre nézik majd valakinek. Azt is értem, hogy a kínosan szorongató Jobbik beelőzése is megkezdhető ezen vonalon, ha ő lesz a Keménykedés Új Erős Embere Európában. Az már magától értetődik, hogy Magyarország, EU, menekültek, vagy bárki más érdeke emellett teljesen lényegtelen szempont.
Csak sajnálom.
Mert egy jelentektelenedesnek indult figura masodviragzasa erdekeben orszagostul-Europastul menetelunk kozosen tovabb a Nagy Kozos Szarba Szokkenes fele.
***
Mellesleg ha Orbán Viktor tényleg nagyformátumú lenne, megpróbálkozhatna azzal a szereppel, amit fentebb írtam, hogy összebékít-tárgyal-
Csak amihez kicsi, hülye, rövidlátó bozótharcos.
Kár. Neki is, meg nekem is...
.
.
.
