Benderik elmélkedik

"Az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (...) 43.§ (1)-(2) bekezdése előírja, hogy teljes eljárás lefolytatása esetén a hatóság az eljárás megindításától számított nyolc napon belül függő hatályú végzésben rendelkezik arról, hogy a hatóság tízezer forintot köteles az ügyfél részére megfizetni abban az esetben, ha az ügyintézési határidőn belül az ügy érdemében nem döntött, vagy az eljárást nem szünteti meg."

Fenti idézet részlet egy hivatalos levélből, melyet gyermekem nyelvvizsgadíj-visszatérítési kérelmére első válaszként a napokban annak rendje s módja szerint kipostáztak.

 Azaz én beadtam a visszaigénylési kérelmet, ami egy teljesen szabványos ügyfajta, a hivatal  a hivatalokközti adatbázisból ellenőrzi, hogy gyermekem létezik, diák, kora stimmel, sikeresen lenyelvvizsgázott, majd szabvány eljárásban küldi a pénzt.

 Ezt az eljárást a Hivatal vmiért teljes eljárásnak nevezi, és nem is baj, fontos, hogy legyen a dolgoknak neve, színesítve a sivár hivatali létet. Ám mielőtt ennek nekifogna, külön eljárásban nyolc nap alatt hoz egy előzetes végzést, hogy ha az addig félretolt fő eljárásban majd nem végezne időre -- miután ezzel az előzetessel végezvén végre annak is majd nekikezd --, fizet majd tízezer forintot.

 Eddig a tények, innen kezdve már csak játszom a gondolatokkal, a lenti történetnek így valós folyamatokhoz és személyekhez nincs köze, minden hasonlóság a képzelet műve csupán.

 (Itt kell még megjegyeznem, hogy megírása során egyetlen állat sem sérült meg.)

***

 Valaki -- egy jószándékú ember --  az Úr 2016. évében úgy gondolhatta, tegyünk egy kicsit az ügyfél kedvére, ki sokszor szenvedő alanya a Hivatal túlterheltségből fakadó lassúságának, és foglaljuk törvénybe, hogy kárpótoljuk őt az olykor hosszúra nyúlt várakozásért, és ha nem sikerült ügyének időben végére érni, adjunk neki tízezer forint fájdalomdíjat.

 Meg persze a Hivatalt is gyorsabb munkára ösztönzi, ha minden ügyosztály faliújságjára kitűzzük a folyamatban levő ügyek egyik ötezresét, amit ha nem kellett kiadni, utólag elfagyizhatnak, miközben gyönyörködhetnek a fagyizó melletti játszótéren örvendező gyermekekben, kiknek játszóterét a határidőn belül lezárt ügyek másik ötezreseiből építették.

 Továbbadta gondolatát egy másik jószándékú embernek, és felkérte őt, foglalná ezt törvénybe.

 Ez a másik jószándékú ember maga is jó volt és a szándéka is, így hamar munkához látott, hogy mielőbb jó legyen az ügyfeleknek. Úgy számított, hogy ha siet, talán már abban az esztendőben törvénybe iktathatja, és mivel épp' előző nap dobolták ki a főtéren az azévi száznegyvennyolcadik (CXLVIII) törvényt a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról, ez az övé lehet majd a száznegyvenkilencedik (CXLIX) a sorban.

 Maga is hivatalnok volt, mert az előbbi jószándékú ember azt is tudta, hogy olyan embert kell felkérni törvényalkotásra, aki ott van a tűz mellett, ahol a varjük is a karón, és látott is már olyat, szóval hogy gyakorlati ember kell, mert nincs rosszabb, mint ha olyan alkot törvényt íróasztal mögűl, aki varjút tán még papíron se látott, nem hogy karón.

***

 Hivatali ember lévén összesen két elintézési módot ismert a világ dolgaira -- a végzést és a határozatot. Még bevásárlólistát is úgy írt, hogy tetején ez állt: Határozat, majd a rendelkező részben leírta a listát, s egy rövid indoklásban előadta, hogy minderre a család élelmezése okán van szükség.

 Így csak kicsit töprenkedett, végzés legyen-e vagy határozat, mert mindkettő végleges hatályú, mit legfeljebb az ügyfél fellebbezése helyezhet hatályon kívül. Megkérdezte pár kollégáját, köztük egy őszszakállú nyugdíjasként foglalkoztatott ősöreg hivatalnokot, aki egy nagy könyv felütése után a végzést javasolta, ám -- emelte fel mutatóujját a könyvből felpillantva --  ún. függő hatályú végzést.

 Illendően megköszönte a tanácsot s eztán már pörögtek az események, és hamar papírra került az új törvény, mely kimondta, hogy eztán a Hivatal minden új ügy indulásakor nyit egy hozzá tartozó alügyet, és előbb ebben hoz végzést, mely szerint ha a főügyben nem tudna majd időben határozatot hozni, úgy tízezer forintot fog majd az ügyfélnek fizetni. E végzést maga a főügy hivatalnoka hozza meg legfeljebb nyolc nap alatt, hisz' ő ismeri az ügy részleteit, és nincs rosszabb, mint ha egy ügy különböző részeit különböző személyek bírálják, s így esetleg önellentmondó eredmény születik.

A végzés meghozása után a megszokott hivatali útvonalon láttamozódik, emelkedik jogerőre (függő hatállyal!), majd jut a postázóba, hol szintén a megszokott ügyrend szerint kerül kipostázásra.

 Előnye mindennek, hogy az új ügyfajta folyamatba iktatásához nem szükséges új hivatali folyamatokat kidolgozni, így nem sérül a hatékonyság.

S a hatékonyságot növeli az is, hogy az alügy elbírálásakor semminemű mérlegelésre nincs szükség, mert a törvény egyértelműen kimondja, hogy a végzés csak ez lehet, így e döntés nyolc nap alatt bizton s hiba nélkül meghozható.

A törvény így megszületett -- egyetlen apró csiszolásként egy harmadik jószándékú ember, hogy egyértelműbbé tegye, a főügyet "teljes eljárás"-nak nevezte el,  megkülönböztetendő az alügytől, mely már az eredeti változatban is a "függő hatályú végzés" nevet kapta. Ja igen, és a fagyis rész a játszótérrel már nem került bele -- állítólag valahol a második és harmadik jószándékú ember között tűnt el egy hatályát vesztett alpontban, bár talán már az első fejében is csak a legenda szerint fogant.

***

A törvény hatályba lépése óta gyorsítja a Hivatal működését s növeli hatékonyságát. Apró szépséghibaként azévi száznegyvenkilencedikként  (CXLIX) beelőzte egy másik törvény a mezőgazdasági -vidékfejlesztési, valamint halászati támogatásokhoz és egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseiről szóló 2007. évi XVII. törvény és a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény módosításáról, így ő csak az azévi százötvenedik (CL) törvény lehetett, ám jószándékú emberünk felettesei ezt a megoldandó feladat fent említett bonyolultságának tulajdonították, és szemet húnytak fölötte.

+++

 2016 óta egy jobb világban élünk, ahol jószándékú embereknek köszönhetően a Hivatal is gyorsabb lett s az ügyfelek is elégedettebbek. S ezzel ha pár száz évvel később is, de utolértük Német- és Franciaországot, mert most már ez az itteni világ is a lehetséges világok legeslegjobbika.

 Melyhez vezető út pediglen jószándékú emberekkel van kikövezve.

Olvasom a felháborodott cikkeket (amelyikbe először futottam, majd a reakciókat), hogy lehet Juncker akkora tuskó, hogy méltató beszédet mond Marx évfordulóján.

Mert Marx tanain tíz- / százmilliók lelke szárad, és mindegyik cikk kifejti, hogy nem csak utólagos félreértelmezésükön, hanem maguk a tanok hordozták magukban már a később tomboló kommunista terrort, és egyébként maga Marx is egy kiállhatatlan tuskó volt.

***

Nos, előre bocsátom, szerintem is elég nagy hülyeség, s a tagok egy részének még sokáig fájó sebeiben turkáló tapintatlanság az EU vezetőjeként ünnepségen Marx-ot méltatni. És ez független attól, hogy ő maga milyen ember volt, s hogy tényleg tanai vagy csak azok kiforgatása ölt s nyomorított-e meg itt errefelé sokakat apáink (s apáink apái) közül.

Mert ha netán jó ember volt is, és tényleg kiforgatták, akkor is olyasmibe keveredett, ami miatt neve a keleti végeken megosztóvá s eladhatatlanná vált, így még ha csak “rosszkor is volt rossz helyen”, de ott volt, ami történt megtörtént, és politikailag eladhatatlan s fájdalmat okozó termék lett belőle.

És ha az a kérdés, állítunk-e szobrot valakinek, ott az ő személyiségi jogait megelőzi az utókor népében a neve hallatán keltett érzés. Ha egy igaz embert ártatlanul hurcolt meg a történelem, úgy családja részéről lehet igény, hogy ügyét kivizsgálják, s esetleg rehabilitálják. De szobrot ettől még inkább ne kapjon, ha és amíg az élő utókor népének egy tekintélyes részében rossz érzést kelt -- még ha akár tévedésen alapulva is.

Mert tisztes eljárásban rehabilitálódni alapvető jog, de szobrot kapni nem -- aki nem csinált semmi rosszat, de semmi jót se, azaz szimplán semmit, az se kap. Mert a szobor az utókor népének “szórakoztatását” szolgálja, így az ő igényükre kell szabni.

***

Jómagam Marxot személyesen sosem ismertem, személyéről meg olyan könyvekből tanultam, melyek kicsit színezték a történelmet -- akkortájt még létezett ilyesmi…

Így készséggel elhiszem a most haragos cikkek íróinak, hogy egy kötekedő, kiállhatatlan alak volt, aki vitapartnereit rendre lefölényeskedte, s aki úgy írta nagy elméletét a munkásosztályról, hogy munkást nemigen akart hozzá látni.

Azt is aláírom, hogy elmélete kísérleti megvalósulása nem egy sikersztori -- mondhatni,  eléggé kínosra sikerült.

Ám az összes elém került cikk elkövet egy igen fájó hibát -- óriási anakronizmussal, azaz történelmietlen módon mond róla ítéletet.

***

Minden történelmi kor alapdíszlete egy hatalmas bájdorong, melynek jó végén van a kevés szerencsés, rossz végén pedig a nagy tömeg, ki napi munkájával eltartja magát s a jó végen ülőket.

Jobb korokban a jó végen ülők rendesek és /vagy elég bölcsek, s tudják, hogy nekik is az a jó, ha a rossz végen ülőket úgy tartják, hogy azt ők még élhetőnek érezzék. Mert ha nem, úgy idővel lázadni kezdenek, és vagy csak romlik az általános közbiztonság, vagy egyenesen a jó végen ülőkre támadnak.

Károlyunk egy olyan korban alkotta tanait, melyben a jó végen ülők nem tudták e szabályt, és a rossz végen ülőket nem szimplán állati körülmények közt tartották, de abból is a ketreces változatban, a kezdeti munkásmozgalmi szerveződések meg nagyjából a mélyalmos tartásért próbálkoztak.

Mai munkavállalóként nagyon anyáznál, kedves Olvasó, ha csak a tizedét nyakadba tennék az akkori életnek. Tizenkét-tizenhat óra naponta, hétvégén talán egy vasárnap, de a szabadság fogalmát még nem találták fel, és nagyon nem szeretik azokat, akik állítják, hogy mégis, munkavállalói jogok röviden összefoglalhatók: jogod van dolgozni (míg nem találnak egy óránként 2 fillérrel olcsóbbat) majd menni a levesbe, nyugdíj- egészségbiztosítás emlegetése is felmondási ok. Munkavédelmi eszközöket se találták még fel, így ha pechedre vegyigyárban jutott hely, közvetlenül szívhatod a festéket, és otthon savas esőt öklendsz.

Apropó, otthon: nagy luxusra ne számíts, és arra se mindig, hogy csak a te családod lakik a helyen -- hisz' minek is állna üresen, míg te épp' a műszakodat tolod. És gyermekednek se kell az iskolából hazajövet, mert miért is járna iskolába, ha dolgozhat is, hogy éhen ne haljatok. Iskolában úgyis csak csupa olyan entellektüell huncutságot tanítanak, aminek semmi haszna aztán a szalagnál vagy a bányában. Nincs romantikusabb, mint ha együtt dolgozik a család.

 ***

Bonyolította a dolgok szemlélését, hogy sok mindenben első és példa nélküli volt e kor.

 Most először nem a törvény tartotta a rúd rossz végén állókat azon a rossz végen, mert elvileg jogukban állt nekik is gyártulajdonossá válniuk. Ehhez csak legalább annyira szorgalmasan kellett dolgozniuk, mint a gyártulajdonos tette hajdan a szalag mellett, mikor összekuporgatta a pénzét a gyárra...

 A városon tartottak már nem a természetben dogoztak, és nem is egy bejáratott faluközösség tagjaként, így a létfenntartás korábbi nehézségei mellett lelkük is ketreces tartásra került. A társadalom ilyen tömege elkezdett ismerkedni az elidegenedéssel, és a természetes napfény nélküli léttel.

 Első ízben volt szabadjára engedve a piac, gyeplő a lovak közé dobva, s a piac önszabályozó ereje majd mindent megold -- felemeli a tehetséget s elhullatja a méltatlant. Csak eddigre kiderültek hibái is, hogy bár a piac önszabályozó ereje létezik és van benne spiritusz, ám vannak beépített hibái, melyek mentén mechanizmusai kijátszhatók. Például hogy a piac csomósodásra hajlamos elegy, gócok mentén hajlamos a pénz lecsapódni, s az erősebbek erejükkel lenyomják a gyengébbeket -- még ha utóbbiak netán jobbak is, csak később léptek színre --, és idővel monopóliumok uralják a piacokat, megszüntetve a versenyt -- s így magát a piacot. (Plusz van az egész önszabályozásban egy begerjedést okozó elem, mely rendszeres túlpörgéseket majd döghalált hozó válságokat váltogat, s mely valamiféle központi tervezéssel talán mérsékelhető lenne.)

 ***

 Marx következtetései a mából nézve lehetnek rosszak, de akkori szemmel elég logikusnak tűnnek.

 Egyrészt hogy ha a rúd szebbik végén állók önszántukból nemigen akarnak enyhíteni a rosszabbik végén állók szívási mértékén, úgy ezt erővel kell kierőszakolni.

 Na most lehet Marxot azzal vádolni -- s a legfőbb mai vérvád fején ez -- hogy az egyetlen kiútnak az erőszakot látta s hirdette, azaz a vérrel járó forradalmat.

 Nos igen, ez nem hangzik jól. Csakhogy.

 Lehet mindezen szörnyülködni, ám elég ha tekintetünk a Kommunista Kiáltvány dátumára téved (1848), és nehéz nem észlelni egy fájó ellentmondást a ma emberének háborgásában,

• ki most májusban elítéli Marxot, ki több millió ember élhetetlen helyzetben tartása felszámolásának egytelen módját a fegyverrel megvívott harcban látta, mert a helyzet fenntartásában érdekelteket enyhébb módokon nem látta kényszeríthetőnek,
• miután két hónappal korában -- március idusán -- büszkén ünnepelte nemzetünk hős fiait, kik ugyanazon egykorvolt esztendőben nem dőltek be a mérsékelt reformerek bülbülszavún halogató csitítgatásainak, hanem felismerték, hogy több millió ember (nemzetünk fiai) élhetetlen helyzetben tartása felszámolásának egyetlen módja fegyverrel megvívott harc, mert a helyzet fenntartásában érdekelt császárt enyhébb módokon nem látták kényszeríthetőnek.

Azaz nem csak az történik, hogy elítélünk valakit a mából, amiért egy régi korban a rossz sorban élő tömegek helyzetének javítására az akkori kor szokásai szerint az erő alkalmazásában gondolkodott, ahol a véráldozat szükségszerűen bevállalható ár -- ám mai szemmel mi ezt már barbárságnak tartjuk.

 Hanem eközben még mi magunk sem tartjuk mai szemmel barbárságnak -- sőt büszkén ünnepeljük --, ha ugyanazon év egy másik konfliktusát nézve azt látjuk, hogy eleink egy lánglelkű csoportja rossz sorban élő tömegek helyzetének javítására az erő alkalmazásában gondolkodott, ahol a véráldozat szükségszerűen bevállalható ár.

 Vegyük észre, hogy annak a kornak konfliktusait még nem kesztyűs kézzel vívták, és kicsit történelmietlen számon kérni a forradalom eszközül javaslását bárkitől a forradalmak évében.

 (Zárójelben: érdekes kísérlet lenne kipróbálni, két hét akkori életkörülmények után hányunknak nem nyílna ki egy bicska a zsebében. És hányunknak nem lenne jelképes az a bicska, ha fölöttünk úgy döntenének, hogy a kísérlet gazdaságilag annyira sikeres, hogy most akkor már örökre így marad.)

 ***

 A cikkek egy része azt is szemére veti, hogy sok dologban olyan rendszert erőltetett, mely ellentétes az emberi lét lényegével.

 Nos, e dolgok egy (nagy) részét tényleg benézte, de ezekben is inkább a futurológiai tehetségét vonhatjuk kétségbe az öregnek -- az, hogy belelássuk a Sátánt, ki szándékosan élhetetlen feltételek közé kényszeríti az embert, ez erős lenne, s intellektusára nézve kicsit tán még túl hízelgő is.

 De mik is ezek a dolgok:

 "A vallás a népek ópiuma"

 Ha hívő vagy, te ma azért tudod, hogy ezt kicsit túlsommázta, mert értelmiségiként egy jóval mélyebb szinten s velejét jobban megértve éled meg a vallást, mint a régi korok embere. A régi korok embere a vallásban elsősorban egy védelmező urat keresett, kinek parancsolatait betartva ezen úr védelmébe kerül. Kevésbé értelmiségiként hite sokkal anyagibb elképzelésű volt a tiednél, az Urat például egy nagyszakállú, szigorú de igazságos öregúrnak képzelte, a mennyországot sok angyal szárnyakkal, a poklot nagy üstök szurokkal-tűzzel, ilyenek. Mindez egyúttal egy anyagi jellegű világmagyarázatot is adott, mi meg az embernek őstől való igénye.

 A felvilágosodás és az ipari forradalom viszont elég erősen megtépázta addigra a vallás anyagi világot magyarázó funkcióját, aminek természetes folyamataként elég erősen csökkent a hitben élni tudók száma. Hisz' hogyan is várhatnánk védelmet olyantól, kinek létezését bemutató világképet napról napra egyre inkább cáfolva látjuk. Sok nagy gondolkodó is kétkedővé vált, így azon sem csodálkozhatunk, és nem is ostorozhatunk túl szigorúan egy akkori gondolkodót, ha ezt maga is így látta. A vita, hogy mennyire kell minden apró betűjét szó szerint értelmezve olvasni az Írást, s mennyire jelképes példázatokként, ahogy még a tudománnyal is összeegyeztethető, máig lezáratlan.

 Amiben Marx (sok akkori gondolkodóval) tévedett, az azon alapul, hogy nem vette figyelembe az ember alapvető lelki igényét a valamiben való hitre, és arra, hogy értelmét lássa létének valami nagy egészben. Azt hitte, hogy e kapaszkodóra csak a rossz anyagi életkörülmények miatt van szüksége. Amiből logikusan következett, hogy ha ezen körülmények megjavulnak, a vallás fölöslegessé válik.

 Soha addig a történelemben nem volt példa olyan társadalomra, ahol az emberek nagy tömege él viszonylag általános jólétben és biztonságban, így nem láthatta, hogy lelki táplálék és valamiben való hit nélkül az ember az anyagi jólétben is érezheti szerencsétlenül éhesnek magát. Az elidenegedett jóléti társadalmak még a távoli jövő ködében várták sorukat.

 Benézte, igaz, de ezt sokan mások is. Onnan nézve a vallás addigi történelmét, sok nagy gondolkodó szemében is egy letűnt világ maradványának látszott. S még maga az egyház is csak eztán kezdte felismerni, hogy a vallás fókuszát a világ anyagi részének magyarázatáról a lelki fontosságra kellene helyezni.

 Elérendő távoli végcélként felírt társadalmában bedarálja a magántulajdont:

 Elképzelt kommunizmusa voltaképp’ az akkortájt divatban lévő számtalan utópia egyike. Nem is sokban különbözik azoktól, gyengéje is ugyanaz -- nemigen számol az ember alapvető jellemével. Mindazonáltal sok mai sci-fi-ben is központi irányítású államot képzelnek a távoli jövő társadalmának, ahol a pénz szabályozó szerepének helyét egyfajta tervgazdálkodás veszi át, szóval ha utópisztikus is mindez, Marx előtt és után is sokan kacérkodtak vele, amúgy nem hülye emberek.

 Elveti a tehetségen alapuló felemelkedést.

 Csak hát akkor már látszott, hogy a vadkapitalizmus a monopóliumaival, trösztjeivel még a némi tőkét összekaparó tehetséges vállalkozóknak sem igen teremt már lehetőséget, mert a korábban érkezettek addigra már összegyűlt vagyonukkal agyonnyomják őket. Miközben az anyagiakban és lelkükben is megnyomorított, folyton kialvatlan nagy tömegeknek még azt se engedi, hogy kiderüljön, ha bármihez is tehetségük lenne.

 Antiszemita megnyilvánulásai, tézisei voltak:

 Nyilván kényes ügy. De egy dolgot észre kell vennünk e kérdésben. És nem csak az ő kapcsán. A zsidóságot bíráló megnyilvánulásokat egyfajta nyelvi hanyagságból ugyanazzal az “antiszemita” jelzővel illetjük a második világháborúban elkövetett szégyenfolt előtti és utáni időkre vonatkoztatva. És igaz, hogy ama bizonyos pusztításhoz vezető út a népek fejében hosszú folyamat volt, melynek magját a korábbi évtizedek s századok vetették el, de vegyük észre, hogy a lágerek után és ismeretében kimondani bizonyos szavakat s mondatokat összehasonlíthatatlanul más lélekre vall, mint előtte, egy olyan korban, melyben ezt a későbbi pusztítást az emberi értelem ezen iparosítottan állati formájában elképzelni sem bírhatta. Ez az oka annak, hogy sok amúgy nagy emberről hangzik el a zavarba ejtő állítás, hogy antiszemita nézeteket vallott, és nem tudunk mit kezdeni ezzel, hisz’ amúgy jó lélekkel megáldott nagy gondolkodónak ismertük. És elfelejtjük, hogy egy olyan korban éltek, ahol az ember még nem tudhatta, miféle pokol szabadul el majd egyszer valami hasonló érzelmek ügyesen csokorba kötött adagolásából. Így nem érezhettek zavart lelkifurdalást sem, ha felvetették, hogy a gyártulajdonosok és bankárok viselkedése nem mindenben tetszik nekik, s egyben firtatták származásukat. Veszélyes vizek, de nem láthatták, mennyire, ugyanakkor sokak szemét szúrta ez akkortájt.

Károlyunk tézisei a vallás, a tőkés osztály és a pénz oldaláról is beleütköztek a zsidóság kérdésébe, és egy elég zavaros egyveleget alkottak, de a kínos része inkább az, hogy mai szemmel nézve olyan megfogalmazásokkal, melyek szóhasználatától ma könnyen félrenyeljük a szatmári szilvatortát. Csak hát akkor nem tudhatta még, hogy lesz egy kor, melyben a zsidóság kapcsán a ”megszüntetés” szó sűrű felemlegetése nem egy identitás utópisztikus feladását jelenti majd, hanem valami sokkal konkrétabbat, amitől máig rosszat álmodunk olykor. A mából visszaolvasva gyaníthatjuk, ő is félrenyelné a szatmári szilvatortát.

***

 De a talán legmeglepőbbet még most mondom.

 Mert tény, hogy nem ismerte fel, hogy mégis van út az erőszakon kívül, mert a nyugati világ vadkapitalizmusa végül forradalmak nélkül, törvényes érdekkijárások útján adta át helyét az "emberarcú" kapitalizmusnak, mely eleddig a legélhetőbb formának bizonyult  (így azóta gyorsan el is kezdtük felszámolni).

 Csakhogy.

 És ez egy súlyos csakhogy.

 Mert igaz, hogy bölcs társadalmakban a dorong szebbik végén állók tudják, hogy nekik sem jó túl erősen sajtolni a lelket a rosszabbik végén rekedtekből. S ha mégse tudnák, idővel így vagy úgy rájönnek.

 Ám ez lehet nagyon hosszú, fájdalmas folyamat is.

 Így valójában sosem tudhatjuk meg, megszelídítette volna-e mára -- azaz nekünk -- az Ember a vadkapitalizmust, ha nincs közben két világháború, mely durván szétzilálta az erős gyeplőt kezében tartó rendszerek elitjét, és ha nincs egy kommunista Szovjetunió, majd egy egész blokk -- katonai erő szempontjából a fél világ --, melytől ama békés nyugati világ rettegett, mint ördög a tömjéntől.

 Ha a nyugati vadkapitalizmus megszelídítését egy békés tárgyalóasztal melletti meggyőzés metaforájával képzeljük el, bizony oda kell képzelnünk egy sztálinfej-berakásos pisztolyt is, amit a szakszervezetek delegációi érkezésükkor az asztalra tettek s végig ott játszadoztak vele. Sosem fogjuk megtudni, mekkora erejű érv volt a fenyegetés, hogy ott is megtörténhet, de hogy nem volt egy gyenge érv, abban azért fogadhatunk egy nagyobb összegben (főleg mert ki sose derül, ki nyerné).

 Így nézve a vadkapitalizmus megszelidítéséhez tényleg -- ha nem is kellett, de igen előremozdítón hatott -- egy forradalom (és két világháború), csak “szerencsére” a szomszédban. (Már nyugatról nézve a szomszédban, nálunk sajnos itt. A világháború meg persze mindenhol, de hát attól világháború)

 S ettől még Marxnak nem lett igaza, de hogy abból a korból nézve nem mondott nagy hülyeségeket, az talán nem hangzik már annyira furán.

 ***

 A szerintem legjobb cikk ez írás közben jelent meg, és pont ő is a történelmietlen ostorozást hánytorgatja a többi cikk szemére. Ez tetszett, s csak egy pontban vitatkoznék vele -- igaz, az a végkövetkeztetése. Hogy bár maga nem felelhet az évtizedekkel később kezdődő terrorért, ám azzal, hogy tanai önmagukat egyetlen megkérdőjelezhetetlen igazságnak tüntették fel, közvetve mégis ő adott egy nagyon erős fegyvert a későbbi diktátorok kezébe, és hogy azok is erre hivatkozva irthatták tűzzel-vassal a másként gondolkodókat.

 Igen, írja több cikk, hogy arrogáns, kérlelhetetlen vitapartner volt, s az ilyenek tényleg sok mindent erőből lenyomnak mindenki torkán, s nem tűrik a vitát. De ennek a típusnak a megkérdőjelezhetetlensége addig tart, míg személyesen adja őket elő. Halála után általában akkor marad fenn sokáig megkérdőjelezhetetlen igazságként, ha korának s utókorának kellően sok gondolkodója értelmesnek találja magukat e tanokat. Ha annak találták (még elfogulatlanul, azaz első államvallássá tételéig), az pedig egyrészt utal rá némileg, hogy abból a korból nézve talán tényleg nem mondott akkora hülyeségeket, másrészt kevés átütő erejű igehirdetőt ismerünk, kinek lánglelkű stílusa ne járult volna hozzá a befogadás sikeréhez, de ki lánglelkű szónokként önmagával gyötrődő állításokat tett volna. Igen, a lánglelkű igehirdetők igazságukat egyetlen, megcáfolhatatlanként hirdetik, és erőt a lánglélekhez is ebből merítenek.

 S ha e tanok már eleve gonoszak, úgy annak felelőssége súlyosan terheli őket. De ha alapvetően jó szándék vezérli őket, és sikere alapján az akkori korból nézve még hülyeségnek sem mondhatóak, úgy utólagos csalárd felhasználásáért erős lenne őket felelőssé tenni. Kevés diktátorról tudunk, ki eltűrte volna az ellentmondást. Ehhez egy közepes tehetségű diktátornak sincs szüksége arra, hogy a felhasznált ideológia maga is olyan legyen, ami magát cáfolhatatlannak hirdeti. S hogy Marx tanaival kapcsolatban nemigen lehetett erre szükség, az is alátámasztja, hogy a népek, melyeket boldogítottak vele, igazából sem nem ismerték meg soha, sem nem akarták különösebben megismerni e tanokat. Elég volt annyi, hogy Marx, Engels, Lenin(sz), hogy ők izélték meg a kommunizmust, és hogy amúgy meg pofát befog, felvonul, énekel.

 ***

 Tényleg nem szerencsés egy olyan blokkban szobrot emelni neki, hol még sokáig élnek a nevével feliratozott késekkel megnyúzottak gyermekei. És így utólag visszanézve lényegében be is nézte a dolgot.

 De egyrészt történelmietlen hülyének nézni ezért, másrészt még történelmietlenebb felelőssé tenni azért, amit neve alatt később összehoztak. Még az is némileg kiforgatás, hogy túl jó fegyvert készített s hagyott elöl az asztalon, de még ha így is van -- még az atombombát kifejlesztő tudósokat is felmentettük mostanra, és Nobelt is a dinamitért, pedig ők tényleg tudták, mit szabadítanak el.

 +++

 De ami a legfontosabb: próbáljuk már meg végre árnyaltan nézni a világot. Mert aki csak feketét és fehéret lát, színvak, és nem csak jogosítványt nem kaphat (autóra persze, mert országokat azért vezethet), de még a 3D IMAX-ból is csak a pattogatott kukoricát tudja kiélvezni.

 Az őszbe facsarodott erdő színeit már nem is említem.

Megint megcsináltad -- zsinórban harmadszor --, így gratulálok -- zsinórban másodszor. (Az elsőnél még csak magamban tettem.)

Most se nekem köszönheted, de most is előveszem a tiszta papírlapot, mint eddig mindig.

Bár igazából tudom, fölösleges. Eddig is mindig másnap az első rohammal ráfröccsentették lovad patái a sarat.

***

Véred miatt, melynek mindig harcolnia kell, mindig le kell győznie valakit, és mindezt egyre magasabb osztályban játszva, így soha nem nyugodva.

És mert olyan pályára álltál, ahol már csak egyre gyorsabban előrefelé lehet menekülni.

***

Korábbi intelmeim részben károgásnak bizonyultak, pedig most is érvényesnek tartom őket. Mert bár régóta szemet szúr, hogy szeretnek az istenek, én mindig arra az esetre írtam, ha egyszer netán nem dobnának újabb extra mentőövet.

De dobtak eddig mindig, mit ügyesen megragadva még feljebb kapaszkodhattál, míg ellenségeidet dőreséggel sújtották, így a ritkán felbukkanó egy-két csillag induló pályájáról hamar letérve mind aláhullt.

***

Kedvelnek az istenek -- láthatóan jó vagy Marsnál s Fortunánál, kik szeretik a bátor géniuszt.

Ám hátsó kis agyadban jusson eszedbe olykor, hogy az az isten, melynek hitét lángpallóssal véded egy ideje, ő néz e kettőn kívül más dolgokat is.

És te hosszú távon az ő utcája felé mész.

***

Meg hát minden nyerő széria véget ér egyszer, és te a végén dicső államférfiként, a közönség ünneplése mellett szeretnél a pályáról levonulni.

És a Nagy Emberek Panteonjába kerülni.

Ezt mindketten tudjuk.

***

Nem véletlen féltél most ettől. Mert féltél, ez látszott. Hiába láttad az esélyeket, túl sokat tettél egy lapra, hogy legyen mit féltened, és hát most nem lett volna ünneplés. Neved örökre fennmaradt volna, örök rajongótáborral, de azért erősen megosztón, így a Hivatalos Történelemben mindig billegett volna a szobrod.

***

De olyan ajándékot kaptál, miből sokaknak második se jut.

Negyedik esélyt.

***

Tudom, fölöslegesen mondom, de talán. Szóval pénz zsebben, megfelelő oldal birodalma megalapozva - útjára bocsátva - kiépítve, neved a világ által a megfelelő illiberális úttörő eszmékhez hozzákötve, sok mindenről tudják, hogy te mondtad meg először, így most már kicsit normalizálhatod az üzemmódot.

És az ember olyan, hogy aki most nemigen tart téged szalonképesnek, és ágál ellened (természetesen a kisebbség, hisz' a többség ugye kinyilvánította, hogy imád), azzal is feledtetni tudnád, amit mindeddig hozzád köt. Miközben ki már most nagynak tart, már örökre nagynak fog tartani, és kicsit lassabb üzemben, kicsit értelmesebb emberekkel körülvéve is tudsz te még nagy dolgokat tenni. Úgyis épp' most sakkozod ki azokat az embereket...

Megmutattad a világnak, hogy fenegyerek vagy, akire figyelni kell, ha most kicsit lehiggadnál, és államférfiként kezdenél működni, ellenzőid is elismernének.

És meg tudnád csinálni, hogy ha egyszer levonulsz, a teljes közönség teljes szívéből ünnepeljen.

És a szíved mélyén ez a célod, tudom.

A panteon.

És egyszer mindenki levonul, és előtte azért kell pár év jóravaló működés. Négy legalább.

***

Csak persze a természetét senki meg nem tagadhatja.

Chuck Norris, persze. Chuck Norris tud átlépni önmagán. Chuck Norris tud önmaga javított v2-es verziója is lenni.

+++

De kevesebb lennél te Norris-nál?

Nem a választási rendszerről írok most. Arról igazából tudjuk mind, milyenre sikerült s miért, írni meg ír mindenki róla, mit szerepe diktál.

A táncról írok inkább.

A táncról, amit fölötte járunk.

A násztáncról.

***

Régóta násztáncnak hívom a jelenséget, mikor emberek végigcsinálnak egy cselekvéssort / párbeszédet egy olyan forgatókönyv mentén, amelyet mindőjük ismer, ám illendőségből / egyéb okból nem mond(hat)ják ki, így voltaképpen előadnak egy olyan színdarabot, amit erre a konkrét alkalomra sosem beszéltek meg s próbáltak el, mégis mindenki tudja a szerepét, mert a Társadalom megtanította nekik a szabályait. Mint az állatok (vagy emberek) tényleges násztánca, ahol mindketten látják, mit játszanak, de eljátsszák, nem térnek azonnal a lényegre.

Nagy cégek fontosnak gondolt projektjeit sokszor a nagyfőnök nyitja egy negyedórás beszéddel. A beszéd után aztán majd lelép, és a hallgatók is tudják, hogy öt szóban megüzenhette volna: "emberek, ez most tényleg fontos", mégis illendőn végighallgatják. Mi több, a nagyfőnök is tudja, hogy az emberek mindezt tudják, mégse csak üzeni öt szóban, hanem végignyomja azt a negyedórát. A végére mindenki eljátszotta a szerepét, s az üzenet is átment.  Mi több, mindez tényleg kellett, mert mivel mindenki tudja, hogy a tényleg tényleg fontos dolgoknál ez így megy, ha nincs a tánc, csak az üzenet, tudnák, hogy ez most nem tényleg "tényleg fontos", csak valamiért azt mondják.

Néha egész bonyolult darabokat el tudunk táncolni: szilveszterkor megállít a rendőr, de az autóba nézve egy nyűgösen álmos nyolcgyerekes családot lát. Hivatalból szondáztatnia kéne, de ő maga is tart az eredménytől, így az ilyenkorra előírt kiskapu tánclépéseit választja: meg kell kérdeznie, amit a protokoll előír, fogyasztott-e alkoholt az utóbbi 12 órában, és reméli, hogy nem egy balekot sodort elé a szél, aki képtelen azt mondani, hogy nem, mert 11 órája  evett egy rumosmeggyet. Ha a sofőr is tudja a lépéseket, és kimondja a nemet, a rendőr megkönnyebbülve tovább engedi, hogy menjen, érjenek mielőbb haza, ám ha a sofőr erre képtelen, szegény rendőr (olykor belső meggyőződése ellenére) kénytelen szondába fújatni, mert ő saját szakállra ettől nem tekinthet el.

***

És persze ezt a táncot járjuk mi, választók is, választott oldalunk "ügyeivel" -- az épp' "ügybe keveredett" oldal szimpatizánsai eleinte sokszor nem akarják elhinni, hogy igaz, de kis hazánkban ezen már túl vagyunk: nálunk régesrég úgy elszaladt a ló, hogy igazából mindenki tudja az ilyen dolgokról, hogy legtöbbjük igaz, a kérdés csak az, mennyire fogadjuk el / értünk vele egyet, hogy persze-persze, de jobb ez így, legalább a jó oldalra megy.

És innen kezdve álllattanilag is szépen megfigyelhető násztáncunkat járjuk minden ilyen hír felröppenésére. Mert mindkét oldal szimpatizánsai, hívei beletörődtek már, hogy a hír mindig igaz. Így násztáncuk abban áll, hogy oldaltól függően felháborodnak vagy bizonygatják, hogy hazugság. Nagyjaik utóbbit sokszor már nem is bizonygatják, csak felháborodnak, hogy az egész csak elterelés, az ellenoldal aktuális ügyéről -- aktuális ügyből szerencsére mindig van elég mindkét oldalon.

A tánc fontos lépése az összekacsintás hívek és választottaik között -- előbbiek összebeszélés nélkül is tudják, hogy persze-persze, de az a pénz jó helyre ment: a Gonosz elleni küzdelemre.

***

Mostanság épp' választási rendszerünk s a választás tisztasága / elcsalása körül táncolunk.

Vannak persze nyilván, akik tényleg nem értik / ismerik mechanizmusát, így -- voltaképpen nem rossz döntési stratégiaként -- annak állítását fogadják el, kinek közügyekben amúgyis inkább hisznek.

De a rendszer azért nem atomrakéta (leszámítva pár tényleg elbonyolított részletét), a politikában aktívan résztvevők (politikusok, újságírók) pedig végképp a tudókhoz tartoznak, mert igazából elég egyszer rászánni az időt, lényege megérthető.

Így a mellette s ellene érvelők gyakorlatilag mind egyformán tudják, legutóbbi átalakításának mi volt valódi célja és ezt mi módon éri el.

És egymásról is tudják, hogy tudják, és azt is, hogy nem fogják meggyőzni egymást.

Bősz vitájuk így gyakorlatilag násztánc.

***

A vesztesek szidják, a győztesek meg bőszen állítják, hogy a vesztesek azért szidják, mert vesztettek.

Illetve ez utóbbi megoszlik. Eleinte azzal érveltek, hogy a rendszer igazságos, egy ideje meg már, hogy bár a pálya lejt, ám a szabályok régóta ismertek, és nem egy konkrét pártnak kedveznek, hanem aki épp' a jó térfélen áll, és bárki állhatna ott, csak most épp’ ők álltak.

Kis kockázattal állíthatjuk, hogy fordított esetben az érvek s állítások nagyjából felcserélődnének -- a rendszer védelmezői kiabálnák, amit most támadói és viszont. Egy részük ráadásul annyira átélve, hogy még meggyőződéssel is tenné.

Nem hiszed, kedves Olvasó? Akkor gondolatkísérlet:

***

Képzeld el, hogy Gyurcsány Ferenc -- még beszéde előtt, többsége tudatában, vagy akár el se mondja beszédét -- változtatja meg pontosan így a választási rendszert.

(Tudom, nem volt kétharmada, de gondolatkísérlet. Pl. hajdan az elődök vmiért nem kétharmadosra alkották. Vagy Horn Gyula teszi '94-ben, neki volt hozzá kétharmada -- csak önmérséklete is mellé. Hm. Ma már a szót sem értjük. )

Ne vágj rá még semmit, csak csukd be szemed, képzeld el, hogy 2006-ot írunk, épp' most nyerte meg ama választást, ő a miniszterelnök, többség áll mögötte, és érezd, ahogy átjár akkori -- választások utáni -- hangulatod.

***

És most képzeld el, hogy átírja a választási rendszert.

Megváltoztatja a listás-egyéni helyek arányát utóbbiak javára, kiknek megválasztását egyfordulósra változtatja, átrajzolja a körzeteket, és tejszínhabként bevezeti a győzteskompenzációt.

Képzeld még, csukott szemmel érleld egy kicsit...

***

Érleld még, ízlelgesd...

***

...még egy kicsit...

***

És most mondd azt, hogy ha akkor a beszéde után kimentél az utcára, most emiatt nem mennél ki.

***

Persze lehet, hogy mégse, mert azt mondaná, hogy egész Európa az egyfordulós rendszer felé halad, így nekünk is érdemes a nyomukba lépnünk, ha nem akarunk lemaradni tőlük.

Meg hogy az egyfordulós választás olcsóbb, és így nincs taktikázás, hisz' focimeccsen is a visszavágón adják ki magukból az igazit, addig csak kóstolgatják egymást.

Meg hogy lehet, hogy lejtős a pálya, de nem az ellenfél felé lejt, hanem afelé, aki épp' az alsó térfélen áll, és hát most épp' ők a felsőn állnak -- de állhatna az ellenfél is ott.

És hogy van négy év felkészülni az ellenfélnek, a szabályok ismertek, így utólag majd senki ne panaszkodjon.

***

Lehet, hogy az érvek előtt fejet hajtanál, azt mondanád, akárhogy is, nem szeretem a Fletót (Gyulát), de észérvei meggyőztek, s mégse mész utcára...

***

…

***

S ugye hogy mégis?

S hogy érvelése inkább még  kijjebb nyitná a bicskát a zsebedben?

***

S olyanokat mondanál -- kiabálnál --, hogy érdekes, miért pont olyanban kell a halódó Nyugatot majmolnunk, amire még EU-ban sincs harmonizációs előírás.

Meg hogy egyéni képviselőválasztásban az utolsó előtti forduló a taktikázás nélküli, a választói akaratot torzítatlan kifejező, de hiába a második forduló az utolsó, eltörlésével ez az utolsó előtti szűnik meg, mert utolsó mindig van. Eltörlése így szakmai érvvel nem támasztható alá (és meg se próbálta még senki).

Meg hogy érdekes, hogy pont ezen az egy fordulón spórolunk, mikor négy év pénzügyeiről döntünk.

Meg hogy hiába szóltak előre, hogy készülj fel, hogy úgy fogtok majd verekedni, hogy egyikőtök gúzsba lesz kötve, ha akkor szóltak, mikor te már ott voltál a gúzsban. (Nem jöttél ki a gúzsból? -- így jártál.)

Meg hogy a győzteskompenzáció kicsit olyan, mint mikor a győztes hadvezér legyőzött ellenfele vezéreit nem csak kivégzi, de még ki is számlázza a családnak a kivégzés költségeit. Számítási módja meg kicsit mintha a család választhatna, hogy egy életlen bárddal vágják le az apuka fejét, ami így kicsit tovább tart majd, de ingyenes, vagy vesznek új, éles bárdot, de a különbözetet kiszámlázzák, hisz' nekik is pénzbe került. (Az egyetlen szakmailag magyarázható elem amúgy, csak rosszízű, s persze tovább dönti a pályát.)

***

Ismerős mondatok? Mert most is ezek szállnak a szélben, annyi csak, hogy kinek melyik van épp' száján s melyik a fülén.

Mert a szerepek mindig ugyanazt a táncot járják, csak mikor melyiket ki lépi.

S mindkét fél ismeri is mindkét szerepet s el is tudná járni, ha kell -- most épp' így kell.

***

Mondhatnánk persze, hogy a násztánc közös megegyezésen alapul, mindkét fél örömmel járja egy közös cél eléréséért.

Ám az igazi násztánc ösztönből fakad, nem is egész tudatosan s nem is mindig örömből járjuk. Sokszor feltesszük a kérdést akkor is, ha sejtjük -- tudjuk -- a kikosarazást előre, mert valamiért mégis el kell járni.

Szíve mélyén tudja itt is mindenki, hogy a koreográfia ősi és nemigen változik, s lépéseink nemigen hatnak a másik fél lépéseire. Ha nem értenénk a lényeget, úgy mondanánk, fölöslegesek. Csak hát a tánc lényege a tánc maga.

És nem is tudnánk mit kezdeni hirtelen, ha a másik nem a betanultat lépné.

Az ellenzék tudja, hogy a tiltakozásokból nem lesz új választás -- s ha mégis kiírnák, nem is igen tudna vele mit kezdeni, hisz' a szabályok nem változtak, így jó eséllyel újra elvesztené. Olyan meg végképp' nem lesz, hogy a tiltakozás hatására a kormány úgy ír ki új választást, hogy még a szabályokat is visszacsinálja előtte. Ha Orbán Viktor valami szellemes-váratlant lépne a táblán, az szimplán egy új választás kiírása lenne -- lássátok, ki vagyok -- amit aztán újra vinne, és minden száj befogva. De műkedvelésen túl nyilván miért tenne ilyet, szóval tudja mindenki, hogy ilyen nem lesz.

Így a cél nem is ez, hanem egyfajta erő felmutatása, esetleg megszervezésének kezdete, de legalábbis valami, ami majd talán kialakul valahogy.

Valami mélyről jövő anyagtalan elkeseredés próbál testet ölteni, bár még nem tudja, milyet, de már megfogant, így el kell járja a megszületés táncát. A tánclépések viszont kötöttek, s az illem szerint ez most új választás követelése.

A kormányoldal maga nem bánná, ha nem lenne tiltakozás, de a táncot nem is ő járja, hanem propagandagépezete, ami viszont meg kell szolgálja kenyerét, így ő se örülne igazán, ha ellenfele leállna a tánccal. Meg jó érzés is a tánc, ahogy a másik vergődését nézzük.

***

Hát ilyen a násztánc. Valami szép, ősi erő mozgatta ösztönös lépéssor.

Még az állatvilágból, de emberként is szükségünk van rá, így átmentettük.

Vagy nem zárult még le teljesen az emberré válás?

***

Esetleg lehet más a politika?

Ja, nem, ezen meg már túlvagyunk.

+++

Nincs más hátra: tánc.

A násztáncot a szabályai szerint végig kell járni.

Én általában csomó dologról gondolom, hogy az emberek akkor is racionálisan döntenek benne, mikor látszólag nem, csak látnunk kell mögöttes történelmi tapasztalataikat és információikat.

 Így nagyjából egyet is értek az index minapi cikkével, magam is úgy gondolom, hogy a vidék most is racionálisan döntött a rendelkezésére álló információkból.

Annyit azért pontosítanék a “vidék”-en, hogy szerintem a (fő)városi lakosság tekintélyes része se arra használja a netet, hogy újságokat böngészgessen -- pláne többet is --, hogy minden hírt minden oldalról megrágjon -- és hírt még csak-csak, de elemző cikkeket…

Mert internet amúgy eléggé elterjedten van vidéken is, egy 2013-as felmérés* már ezt mutatta, azóta meg a világ is inkább azért előre folyik. (Akkor Budapest-megyeszékhely: 71-73%, vidéki város 58%, község 52% volt a rendszeres használók aránya. Jelentős eltérés, de nem a fejekben élő mértékű, és eltelt azóta öt termékeny év a facebook univerzumában. Durvább eltérés van szegények-gazdagok közt (21-87%)

(*LAKOSSÁGI INTERNETHASZNÁLAT, ONLINE PIACFELMÉRÉS, 2013, pdf, 7. oldal -> felmérés)

És a kézbe vehető elemző mélységű napilapok se tarolnak. Internetből facebook s társai, amúgy meg leginkább tévé s a rádió a hírforrás.

 Csak emellett a városokban alakul ki az a jelentős méretű értelmiségi réteg is, aki mellékhatásként szereti (részben irodai) idejét ilyesmivel tölteni, plusz Magyarország gazdasága van annyira vízfejű, hogy a fővárosban kell dolgozzon s éljen ezek túlnyomó többsége.

 ***

Nekem egy dolog miatt volt mégis kétesélyes a migránsjátszma: ez pedig az RTL (Klub).

 Mert igaz, hogy minden vidékre eljutó újság a kormányé, rádióból is övé a vidéken talán ma is leginkább elérhető és hallgatott Kossuth és Petőfi, de az átlagember ma már vidéken-fővárosban -- a rádióval nagyságrendben összemérhetően, újságokat messze meghaladó mértékben -- tévét néz. (És persze ne becsüljük le a netet, ott azért vezet a facebook a migránsvideókkal, de a végére úgy tűnt már nekem a kommentekből, hogy kezd kicsit ráunni a nép.)

 Márpedig tévében a közszolgálati messze elmarad nézettségben az RTL-től, mely elég nyíltan beleállt a kormányellenes kampányba. Legalábbis valami ilyesmit tett (mindjárt kifejtem, mit értek ilyesmi alatt).

 ***

 Ezért kellhetett annyira a kormánynak a TV2, és talán ezért bulvárosodott a közszolgálati tévé is, mert égetően fontos volt, hogy két vetélkedő / sorozat között az ő híradójuk menjen -- akár csak a háttérben, mert a migránsos üzenet annyira egyszerű volt, hogy háttérzajként szinte még hatásosabb is.

 ***

 Van tehát az RTL és TV2 nagyjából fej-fej mellet, majd messze lemaradva a többi. Az RTL szelete tehát e tortából nagy.

 Emellett úgy vélem, hogy még ha egyetlen ember nem is kapcsolgat el a megszokott adójáról, ám kisebb településen beszélnek egymással az emberek, és ott már ez ezt, az azt nézi, így mindenkihez eljut minden adó információja.

 Így feltehetőleg a falvakban, kisvárosokban is ismerte mindenki az RTL-ből érkező információkat is.

Csakhogy.

 ***

 Egy kereskedelmi adó híradásában a nézettséget a zaftos hírek hozzák -- különösen a máshol nem hallható hírek. Ilyenek voltak a kormányközeli népek viselt dolgai -- cégbirodalmak közpénzből való kitömése, valamint a kormányoldal tagjainak alkalmanként fényűző dolgai.

 Ennyiben az RTL hatásában kormányellenes propagandát folytatott.

 Az viszont unalmas műsor lenne, ahol más adókon ömlő ál- vagy csak elferdített, túlzó híreket boncolgatnak, és helyesbítik azok részleteit. Egyszer-egyszer érdekes lehet olyan migránsvideók lebuktatása, melyeket kinagyítva a feliratokból látszik, hogy nem Európában készültek, nem migránsok vannak rajta, hanem mondjuk afrikaiak otthon Afrikában, vagy szimplán megtalálható ugyanaz a videó sok évvel ezelőttről a neten mondjuk fülöp-szigeteki zavargásokról. Netán egy azonosíthatatlan bőrszínű hivatásos futtató kinézetű figura felpofoz egy nőt, aki olyan hivatalos futtatottjának tűnik, azzal a felirattal, hogy a migránsok verik a nőket.

Egyszer-egyszer amolyan bakisorozatnak elmegy, de annak is az unalmasabb fajtából, a zaftos pofára esések nélkül.

 Az meg végképp unalmas, ha eltúlzott statisztikákra mutatnak rá s helyesbítik számait.

 Mert a német, svéd és francia földre özönlők tényleg követnek el bűnöket és tényleg nehéz velük, így ezen híreknek mind van egy közismerten valós alapjuk, innen meg már az, hogy az erőszakolások három vagy harminc százalékát követik el a nőkön, meg nagyobb arányban-e, mint saját férjeik, már lapos számszaki szüttyögés.

 ***

 Ám így az ezen médiatáplálékon élő ember nem egy pánikkeltő migránshír-áradatot és annak finomítását / cáfolatát kapta, hanem két -- egymástól lényegében független -- információcsomag érte folyamatosan:

• egyik, hogy felkent urai lopnak és fényűznek,
• a másik, hogy Európában háború tombol, s kormányunk az egyetlen erő, mely megakadályozhatja, hogy ránk zúduljon egy eszeveszett migránshorda, melynek  a német, svéd és francia nők már szinte mind megvoltak s most a mi asszonyainkat akarják erőszakolni, házunkat elvenni.

Na most az első tényleg visszatetszést szül, de -- valljuk be -- a kisember itt kis honunkban évszázadok óta hozzászokott, hogy urai lopnak és fényűznek, és többé-kevésbé belenyugodott, hogy tűzközelben jobban sül a saját gesztenye.

 A közpénzbe nyúlogatás ténye tehát nagyjából elfogadott, a nagyságrend meg a kisember felől egy bizonyos szint fölött nehezen érzékelhető -- százmillió, százmilliárd egyformán sok. És az ezerszeresen sok is csak sok.

 Azt viszont, hogy idegen vad hordák özönlenek el, erőszakolnak, gyújtogatnak, fosztogatnak, kardélre hánynak -- volt részünk persze ebben is a Történelem során, de -- ezt megszokni nemigen lehet.

 Így még ha át is ment az RTL üzenete is a fejekbe, a választás képlete nagyjából az volt, hogy e két rossz közül kell választani, és akkor -- hogy egy klasszikust idézzek -- útelágazódáshoz érkeztünk, de nem nehéz a választás.

 ***

 Nem az lehetett hát a fő ok, hogy ne jutott volna el kormánykritikus adó anyaga is a néphez, hanem hogy ez az adó nem a kormánypropaganda rémhíreit cáfolta (mert ebben műsorszerkesztésileg nincs pénz), hanem egy másik rosszat -- a rendszer meglévő bűneit -- mutatott be.

 Így viszont szinte érintetlenül hagyta a kormányoldal törekvését, hogy a választás azt jelentse, hogy két rossz közül kell választani, amiből az egyiket olyan sátánira tudta színezni, hogy értelmes ember inkább a másik békát nyelje be, de Szulejmán hordáitól legalább védve legyen. Ráadásul ebből a másik lenyúlósan urizálós békából nehéz akkorát mutatni, mely vetekedni tudna a hordák rémképével. Hogy ezek a hordák így ebben a formában ne léteznének, azt meg a másik adó sem igen állította, csak más -- de tűrhetőbb -- rosszakról beszélt.

 S e két létező rossz közti választás nagyon nem ugyanaz, mintha azt kellene mérlegelni, vajon melyik adó mond igazat, és tényleg léteznek-e azok a mindenkit nekifutásból erőszakoló hordák, vagy valaki nagyon hülyének nézi az egyszerű kisembert -- pláne ha még vidéki is.

 Nos, ezzel jár, ha valaki nem cáfolja ellenfele hülyeségeit, hanem csak elbeszélve mellette más viselt dolgaival feketíti.

 ***

De volt itt azért más racionalitás is.

Kisebb közösségben élő ember, aki ráadásul közelebb van a naponta megoldandó kézzelfogható dolgokhoz, és látott már karón sok varjút, sok mindenben másképpen látja a világot.

Egyrészt a kisközösségi létből fakadón hisz a személyes ismeretségben, így olyanra bízza szívesen dolgait, akivel -- vagy legalább helyi emberével -- személyesen is találkozott már, hallotta beszélni, netán még kezet is fogott vele, és az a kézfogás egy erős, határozott emberé volt. Ebből a szempontból elképesztően sokat jelenthet például egy azonos pártbéli polgármester.

 Vezetőnek azt fogadja el, ki erős, határozott fellépésű, és nem mellesleg úriembernek néz ki, amiben sokat számít például az öltözet.

 A pulóveres belvárosi, személyesen sosem látott hímező-hámozó, aki szerint a világ bonyolult, e két kritériumon már kiesett. Ráadásul melyik a sok közül?

 Ugyanakkor nemigen hisz olyan elvont dolgokban, amit a (fő)városban élő szellemi ember elméleti művelődése során magára szed és napi munkája során még meg is tapasztal. Így a fontosságukban sem hisz oly' mértékig, hogy belehalna, ha azt hallja, hogy csökken a demokrácia és nincsenek szétválasztva a hatalmi ágak.

 S persze ha valaki elmondaná pár normális összefüggő mondatba szőtt példával, hogy ez mi, megértené, és még fontosnak is tarthatná. De az ő nyelvén beszélő kevés van az urak között -- valljuk meg, politikusaink az egész világon  nem tudnak értelmesen beszélni, csak városon inkább érteni vélik őket.

Így aki sommásan mond egyszerű igazságokat, már félig megnyerte a hímező-hámozókat nem bíró választót.

 Márpedig egy ilyen sommásan egyszerű igazságokat mondó, határozott, kemény kézfogásút ismerünk.

+++

A többség azért ritkán hülye. Ha mégis úgy tűnik, általában valamit nem mondtál el neki. Az ő nyelvén, ő félelmeit megértve s arra válaszolva, fáradságot nem sajnálva, értelmesen. Ha a mást mondók állításait félrevezetőnek érzed, azokat cáfolva s nem csupán őket.

Ja, és még időben az útelágazódás előtt.

Ui.: Tudom, ez a vége utópisztikusan hangzik. De próbálta már valaki?

A meleg víz lágyan simogat, ellazít, mert nem kell benne semmire gondolni.

Például, hogy évek óta kívülről fűtik, és mi lesz, ha majd nemsokára magunknak kell. Meg hogy ki kellene kelni, hogy nekiálljunk megcsinálni a saját kazánt.

Vagy hogy megnövelhetnénk a medencét, mert a strandolók egy részének már csak a hidegvizesben jutott hely. Vagy engedhetnénk meleget abba is, de ahhoz is kéne az a kazán.

Meg hogy idővel úgyis ki kell majd kelni, mert az első elhessegetett gondolat alapján idővel a mienk is majd hűlni kezd, a második alapján meg egy idő után ránk unnak a hideg vízben ülők.

Meg igazából egyre koszosabb (és magunk közt: büdösebb) is, mert páran folyton belevizelnek.

Csak hát közben meg jó meleg...

***

Kikelni belőle meg hideg és nehéz.

S persze később is hideg lesz és nehéz, ráadásul addigra már át is fagytunk kicsit a kihűlő, és egyre koszosabb (és magunk közt: büdösebb) vízben, így kicsit még morcosabb is lesz majd mindenki.

És még akkor kell majd elkezdeni veszekedni, ki hogy csinálná azt a kazánt.

Márpedig veszekedés nélkül nem megy, mert nyilván mindenki máshogyan csinálná. Meg sok persze az okoskodó köcsög is, aki most legalább csendben ül a jó meleg vízben. Szóval ne gondoljuk, hogy ez a csúnya veszekedős rész megúszható, de hát közös kazán így készül.

És akkor már nem is lehet majd építés közben olykor kicsit visszaülni melegedni, mert már nem lesz mibe.

Mert a kazánra adott pénzt is elfűtöttük addigra. Bár a strandon a térkő szép, ez tagadhatatlan. Még ha itt-ott fel is jött már, de hát sokan vizes lábbal járnak rajta, felázott hát, ki tudta ezt előre.

+++

Szóval kikelni rossz. Hideg, veszekedés, brrr...

Bent üldögélni meg még jó.

Így most még bent maradtunk kicsit.

Történelmi kísérletnek lehetünk tanúi a következő időkben, ha csendben figyelünk: behódol-e a katolikus egyház egy -- tehetséges, ám nagyhatalmi mércével egyelőre még jelentéktelen befolyással bíró, s az Egyházban még külsős  -- politikus újságírónak, és engedélyezi-e számára az Egyházba lépést olyan feltételhez kötve, hogy ő maga válasszon magának pápát, kit elismer.

Bayer Zsoltról van szó, ki -- mint láttuk --, élő adásban jelentette be, hogy belép a katolikus egyházba, de nem a konklávé által gyanús körülmények között megválasztott Ferencet ismerve el pápának, hanem a lemondott Benedeket.

***

Előre bocsátom, hogy ami Bayer Zsolt személyes érintettségét illeti, abban ugyanazt a szépet kívánom neki, mint Bencsik András kollégája még ugyanazon műsorban, hogy sikerüljön úgy alakítania a dolgokat, hogy megtalálja lelki békéjét a felekezetben, mit választ. S tényleg szívemből kívánom neki.

Részben mert felebarátom -- egy láthatólag sokat vívódó ember, kinek miért is ne kívánnám a szépben s jóban való megbékélést.

Aztán mert sokaknak másoknak is könnyebbé válna a lét, ha Bayer Zsolt egy kicsit jobban meg lenne békülve e teremtett világgal, azon folyásában, ahogy alkotója -- olykor tényleg kifürkészhetetlennek tűnő okból -- jónak gondolja alakítani.

És hát -- bevallom -- kicsit személyesen is csípem őt, mert hálával tartozom az önfeledt percekért, melyeket munkásságával időnként szerez nekem. Jómagam szenvedélyesen gyűjtöm e világ érdekességeit, és hát ő az. Színes virág az evolúció tarka rétjén.

Szóval kívánok neki sikert a hitben való sikeres feloldódáshoz.

De most nem ezért írom ezt.

Amit kíváncsian figyelek, az a történelmi kísérlet, melyet Zsolt a katolikus egyház nyílt kihívásával kezdeményezett.

***

Mert ha csendben elmegy a műsorban mondott plébános barátjához, véle talán sikerül megkerülnie a kérdést, elismeri-e az egyház szerint hivatalban lévő pápát. Nem tudom, meg kell-e felelni ilyen kérdésre, s ha igen, se lehet annyira kimódolva az a kérdés, hogy definiálnunk is kelljen, kit is értünk pápa alatt. Válasz közben ujjak hátul keresztbe, bajusz alatt elmormolva, hogy és hát Benedek az elfogadott pápa, plébános barát is hasonlóan gondolkodik Ferencről, így Zsolt a kerítés alatt átbújva az Egyház kebelében van.

Ám a kerítés alatt átbújni készülő nem kürtöli ki szándékát napokkal előtte, tévéstábbal érkezve aztán a helyszínre, mert magára kicsit is adó s büszkeségét őrző szervezet még akkor is biztonsági őrökkel várja, ha amúgy csendben szemet hunyna.

Őszintén szólva azért sem érzem Zsoltban a logikát, mert az ő világnézete szerinti egyház pont büszke és kérlelhetetlen kell legyen, így ha ezek után őt befogadná, már nem is akarna e megalkuvó, gyenge bandába tartozni.

Nem értem hát e nyílt kihívást.

***

Azt a katolikus egyházat hívta ki, aki egyszer már sikerrel toporogtatott egy német-római császárt mezítláb a hóban, egy császárt, ki bele akart szólni egyházi méltóságok kinevezésének dolgába.

Azt az egyházat, ki kiátkozta VIII. Henriket, aki aztán visszavágva új egyházat alapított, ahol ő lett a "pápa", ám ő egyrészt király volt saját országgal és nyájjal, másrészt az eredeti egyházból így ő is kívül rekedt.

És voltak belső harcok s ellenpápák, ám olyankor az nagy hatalmak kiegyenlített küzdelmének kényszerű eredménye volt, és utólag tisztázva lett, ki volt az "igazi". És ahhoz aztán ragaszkodva maradt.

***

Úgy tűnik hát, a katolikus egyház sosem volt az a kedves méla balek, ki tétlenül hagyja, hogy bajszát húzogassák.

Ráadásul az a fajta erősen hierarchikus társaság, mely nem nagyon tűri a függelemsértést. Továbbá erősen összezáró, fegyelmezett szervezet is, melyből kibeszélni nemigen szokás, belső ellentéteket inkább házon belül rendezik, és bár Bayer Zsolt említett a műsorban egy (talán osztrák) püspököt, ki nemrégiben kritizálta Ferenc pápa teológiai tudását, ám az összezárás miatt egy ilyen szervezetben nagyon nem mindegy, belső és magas rangú tag fogalmaz meg kritikát vagy egy külsős jöttment.

Mert belső magas rangú személy a szervezet lépcsőin jutott el posztjára, így a szervezet alkalmatlanságára is utalna például egy utólagos kiközösítés (mi amúgyis extrán durva büntetés) vagy lefokozás, így célszerűbb házon belüli feddéssel, megbeszéléssel, esetleg áthelyezéssel megoldani a problémát.

Még inkább ez a helyzet a pápával, kinek kinevezése a legbefolyásosabb bíborosok közös döntésén alapul, így még ha belül többeknek nem is tetszik, igencsak összezárnának, ha bárki külsős kétségbe vonná e kinevezés jogosságát, megalapozottságát.

Pláne ha gyanús machinációnak mondaná bárki a kinevezést, hisz' ezzel a szervezet aktuálisan legbefolyásosabb rétegét vádolná machinációval és/vagy gyengeséggel a világi hatalommal s a pénz istenével szemben.

***

A katolikus egyház hierarchia és belső fegyelem tekintetében még a Fidesz - Magyar Polgári Szövetségen is túltesz, így nagy fába vágja fejszéjét Zsolt, ha belépéséhez feltételeket szab a pápa személyével kapcsolatban. Még ha nem is várja el a mostani pápa azonnali eltávolítását, csak a maga személyében deklaráltan saját jelöltjére tenné le esküjét.

Épp' ezért várom kíváncsian, sikerül-e megtörnie a Történelem kőszikláját, a leghierarchikusabb s -konzervatívabb keresztény egyházat, hogy Ferenc pápát leleplező érvei alatt megtörve kényszerűen elfogadja Zsolt feltételeit.

Felvállalva ezzel aztán, hogy innen kezdve a hívek sokasága köt majd ki feltételeket a számukra kívánatos pápáról, majd a példán felbuzdulva lesznek, kik azon feltétellel lépnek be, hogy elismeri az egyház sokszínű nemüket, és vonzódásukat. Illetve ki-ki olyan pápát tekint majd egyházfőnek, ki ezt elfogadja.

Az invesztitúraharc sosem látott állomásán állunk...

+++

Kíváncsian figyelem a fejleményeket, megtöri-e Zsolt a katolikus egyházat. A történelem tárgyában úgyis ritkán megfigyelhető műfaj a kísérletezés.

Mert ha meg akarjuk érteni, miért, azt hiszem, a helyes kérdés nem az, kit, hanem hogy kinek fenyeget. És akkor kiderül, hogy ez nem egy hevületben elkövetett hiba, hanem megvan a maga nagyon is kimért  racionalitása.

***

Minap elkövetett írásomban írtam, milyen racionalitás lehet abban, ha egy országvezér kellően kétértelműre alakított beszédében maga sem rejtegeti a világ előtt, hogy országában ő az úr, és tartsa is ehhez magát mindenki, és egyértelműen érezze, hogy a formális demokrácia nem jelenti azt, hogy akkor most mindenkinek jogai vannak, és mindenfélébe beleszólhat meg mindenfélét elvárhat.

Az ilyen beszédben csak arra kell ügyelni, hogy kellően adagolt kétértelműsége miatt formálisan ne legyen támadható, ugyanakkor sok fölösleges nyűgtől óvja meg használóját, mert országában mindenki tudja, hol a helye, és már magától nem ugrál és téblábol neki nem való helyeken, meg üti orrát neki nem való dolgokba.

Az ilyen beszéd ráadásul egyfajta cinkos összekacsintás is a vezér saját híveivel, már azokkal, kiknek gyomra beveszi az ilyen rendszert.

A kiábrándultak már eddigre lemorzsolódtak, így az ő kedvükre tenni fölösleges, és ezt egy bölcs vezér tudja, így nem is fárad vele.

A maradék hívek gyomra pedig kimondottan vágyja is a bujkáló ellenség vérét. Ők azok, kik szeretik, ha rend van, és ennek biztosítékát maguk is egy erős vezetőben látják, egy keménykezű pásztorban, ki nem hagyja szanaszét kószálni nyáját, mint ahogy ez manapság e szétzüllött liberálzavaros világban szokásba jött, ki felismeri, ha fenyíteni kell, s nem is töketlenkedik ezt megtenni, mindemellett erős kézzel fogja a nyáj sok kicsi tökét is.

***

Nos, a mi bölcs vezérünk -- úgy fest -- felismerte mindezt, és nagyjából híres illiberális beszédekor lépett arra az útra, mit annak racionalitása vezérel, hogy a fejlett világ korábban megszokott választói - a korábban megcélzott polgárok -- nagyjából már lemorzsolódtak róla, így az ő ízlésüknek megfelelni próbálni, őket visszacsalogatni már egyszerűen nem lenne hatékony küszködés, s a nekik való megfelelést egyszerűen el kell engedni.

A maradék rendpárti seregre kell fókuszálni, s az ő szájuk íze szerint beszélni. Keményen -- és igen -- kellő fenyegetéseket is felvonultatva, mert az ő ízlésük szerinti vezető ki meri mondani, mi mindannyiuk szívét közösen nyomja.

***

Magyarországon persze eredetileg nincs a szükséges mennyiség ez utóbbi ízlésű választóból, így a korábbiakból, a mérsékelten konzervatívból is meg kellett tartani sokat. Ám még a mérsékeltebb rendszerető polgár is kemény, határozott vezetésért -- s ha kell, a szembenállókat keményen büntető eszközökért -- kiált egy háborús helyzetben. Ilyesmire már a migránsok örvényében a lefolyóban épp' eltűnő mai Nyugat sem alkalmas. A mérsékelten konzervatív, liberálisan gügyögő politika megbukott. A jövő a határozott erőé.  

Háború pedig -- az egykori permanens forradalom mintájára -- folyton van, mert az ellenség a Sátánnal s a haldokló Nyugat karvalytőkéjével karöltve folyton más alakban újra és újra támad...

***

A lényeg, mit mondani akarok, hogy az a bizonyos fenyegetős március 15-i beszéd nem meggondolatlan érzelmi kilengés volt, hanem -- különösen a kétezres listára pontosításból sejthetőn -- nagyon is átgondolt racionalitása van:

Semmi jelentősége annak, ha egy átlagos mai demokratikus társadalom átlagpolgára felhördül rá, mert ő már egész egyszerűen nem célcsoport. Őt már elvesztette rég, és visszaszerezni sok fölös áldozattal járna. Az új célcsoportnak szólnak e szavak (ide értve a háborús helyzetben a hatalom esetleges túlkapásaival szemben elnézőbbeket is), az ő szívüknek pedig még enyhén is csengenek -- bár kezdetnek megteszik.

(Szegény Kövér Laci bácsi egykori köteles bénázása akkor sok szavazatot vivő melléfogás volt, ma racionálisan is illene a stratégiába. Csak hát őt őszintébb szenvedély hajtja, semhogy rendelésre mondjon oda. (Cserébe elég, ha hagyják...))

+++

Innen már csak arra kell vigyázni, hogy minél tovább háború maradjon.

Ami Bölcs Vezérünk ellenségteremtő tehetségét s a mai forrongó világot nézve hosszú távra elegendő muníciót jelenthet.

Ő pedig egykori jó ütemű liberális -> konzervatív fordulata után épp' meglépi második mesteri átpozícionálását.

Ui. Bár az Úr s a lángelme útjai kifürkészhetetlenek, magát a fenyegetést egyelőre választás előtti műbalhénak gyanítom, ezért sem igazán azt fontosnak, kit fenyeget, hanem hogy kinek a kedvéért. De persze az Élet megy tovább, s ha az előremenekülés s a népakarat kívánja, egyszer még bármi is kisülhet belőle... 

Régóta gondolkodom, vajon miért kap ilyen látványosan szinte mindent Lőrinc, a Nemzet Mészárosa, s miért nincs mindez jobban, többfelé elosztva, holott ez így szemet szúrón látványos, és biztonságosabb is lenne több helyen tartani a családi ezüstöt. Ha netán kísértésbe vinné az Ördög a vagyonnak őrzőjét.

S persze pihennek biztos sok papírok páncélos szekrények mélyén, melyben előre aláírva megfelelő személynek mindent elad és átruház, de azért vannak azok a karók meg varjúk, amiket láttunk már.

***

 Az addig tiszta, hogy a gecizős S. úr helyett kellett egy új fogas, akire rá lehet aggatni a cuccot.

 És az is tiszta, hogy S. úr nagy frusztrációt okozhatott, mikor elbocsátásakor nem akart rendesen elszámolni, így olyat kellett keresni, aki észben kicsit lejjebb van. Lehetőleg Micimackónál is.

 És utóda, M. úr kedves, széles vállán mindent megtart, bármit ráaggatnak sosem panaszkodik, hogy nem bír már eligazgatni ennyi sok mindent, és tényleg Micimackónál is.

 Az egyetlen, amin régóta tűnődök, hogy hogy nem tanulta meg O. úr a leckéből, hogy sosem teszünk mindent egy lóra, mert mi van, ha elszalad. Mondjuk M. úr nem az a szaladósféle, inkább amolyan mindent bíró öszvér, és talán mélyen hűséges és lekötelezett is lehet, de állandó pénzszagban él, ami sok hűséges lekötelezettet megrészegített már a Világban. A saját ész meg pótolható másokéval, kik jó pénzért szívesen.

 ***

 Mindig úgy gondoltam, hogy ez a kevés nem teljesen racionális alapon hozott döntés egyike. Mert nem csak hogy egyetlen öszvér egyensúlyoz a teljes málhával a sziklaösvény peremén, de ekkora málha már szinte hegy, így mindenhonnan túlságosan szemet szúr.

És azt hiszem, a dolog e látszólagos gyengéje lehet a megoldás.

 A megértéshez azonban tennünk kell kis kirándulást P. úr Oroszországában.

 ***

 A felületes szemlélő azt hinné, P. úr egyfelől kemény kézzel fogja népének golyóbisait, míg másfelől kommunikációjában próbál a világ -- s népe -- előtt jóságos, demokratikus uralkodóként feltűnni.

Utóbbit pedig azért, mert a mai világban már egy nyíltan keménykedő diktátort jogos felháborodással levadássza idővel saját népe és / vagy a fejlett népek közössége.

 Így formálisan minden diktátor demokráciát tart fenn, melynek bármiféle betámadása formálisan egy demokratikus szuverén állam megdöntésének minősülne.

 Ám a tüzetes szemlélő észleli, hogy P. úr kommunikációja mégsem akarja egészen elfedni a valóságot.

 Mert ha túl jól sikerülne elfednie, népének nagy része, kit nem sújt épp' közvetlen haragja, azt gondolná, demokráciában él, hol nincs mitől félnie, sőt bátorítva vagyon, hogy közösséget szervezzen, saját szakállra világot jobbítson, országló ötleteit rendre felvesse, és pártokat alapítva maga is választásokon induljon.

 Márpedig az ilyen téves gondolatok szárba szökkenését még bimbó korban célszerű lenyesni.

 Amit úgy lehet, ha már a kommunikációból kétértelműen kiderül, valóságban kinek hol a helye, hogy mindenki tudja -- és mi történik azzal, aki mégse.

 Csak formálisan azért annyira belekötni ne lehessen, hogy bárki, ki kívülről ellene tenne, ne avatkozna ezzel egy szuverén állam belügyeibe, ki pedig belülről támadná, ne egy demokratikus államrendet akarna csínnyel megdönteni.

 Ez a fajta kommunikáció tehát maga gondoskodik róla, hogy igazi arcát mindenki jól láthassa, csak arra kell vigyázzon, csupán közvetett utalások mutassák a valót, hogy formálisan bele ne lehessen kötni.

 Pallérozott elmék cinikusnak is mondják e beszédmódot, igazi művelői pedig általában nem csak célszerűségből művelik tökéletesen -- általában láthatóan élvezik is. (Ez utóbbi esetet kevésbé pallérozott elmék jóleső gecizésnek is nevezik.)

 Enélkül szerintem nem is fejleszthető tökélyre, mert nyílhegyre csöpögtetett lassan ölő mérge sima vegykonyhán nem készül el -- ahhoz művészlélek kell, ki élvezi művét, látva arcokon a tehetetlen dühöt, melyet mérgezett, ám mézesmázos beszéde kivált.

 ***

 O. úr s pártja már a ('90-es) rendszerváltás előtti hősi időkben tökélyre fejlesztett egy hasonló technikát. Szinte csupa olyan dologgal vonták magukra a pártállam haragját, mely dolgok a szocialista törvények formális paragrafusainak megfeleltek. Így bár ettől persze még rendre megverték őket a rendőrök, jogilag nem léphettek fel igazán ellenük.

 S mivel a verés is részben e tehetetlen dühből fakadt, talán még könnyebb is volt viselni, hisz' azonnali elégtételt nyújtott.

 ***

S e motívum későbbi pályájukon is látványosan átível. Nem véletlen jutottak sikerrel idáig, biztos lábbal járták a lápot, pontosan tudva, melyek azok a kövek, amelyre léphetnek, mely kiskapuk hol vannak törvényben, hogy formálisan bele ne akadjon lábuk kóbor paragrafusok hínárjába.

De nem csak azt tudták, hogy kell adótartozást felhalmozó cégtől úgy megszabadulni, hogy formálisan törvényes legyen, hanem azt is, hogy "mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni", azaz igazából annyira szellemesen tudták mindezt kimagyarázni, ahogy csak az képes, aki élvezi, ahogy a másik zsebében kinyílik a bicska, de nem veheti elő.

P. úr is, O. úr is rendkívül művelői e stílusnak. Jómagam tisztán művészileg még élvezem is mindig, mert nagyon szellemes tud lenni, mikor egy igazán hozzáértő művész gecizik.

 És mindketten azon a szinten állnak, ahol mindez már nem csupán racionális megfontolásokon alapul, hanem a zsákmány vergődése élvezetet is okoz. (Szerencsére a mi O. urunkban azért van egy erkölcsi határ, amin túl szerintem magától se lépne soha, így nála a vergődés mindig jelképes csupán. P. úr nem ennyire finom lélek, de ő meg szerencsére messzebb van. Egyelőre...)

 De művészi értékén túl rendkívül hatékony módszer is ez, mert a fejlett államok diplomáciája túlságosan "szalonképes" ahhoz, hogy fogást találjon rajta. (Kevésbé palérozottan a szalonképest töketlennek is mondják.)

A stílus feketeövesei bármilyen szorításból kibújnak, és úgy adnak tockost, hogy senki nem emlékszik, hogy látta volna.

Ráadásul a nép velük rokonszenvező részének sokszor tetszik is az ilyen látványos alázás, ez egy összekacsintás is velük.

 Így nem is úgy mondanám, hogy e viselkedés nem racionális, csak hogy hagyományos racionalitás nem jutna e megoldásokra. Ezért is kikezdhetetlen ellenfél az ilyen, kin nem találsz fogást.

 ***

 Egybevág e diagnózissal annak látszólagos irracionalitása is, hogy régóta ennyire nyíltan folynak már a dolgok. E nyíltság egyik előnye, hogy így apránként, rugalmasan idomul a tűréshatár, hol lelkünk bármin háborogni kezdene. Emlékeim szerint az egykor nagy port vert Tocsik-ügy százmillió forint körül forgott. Ma ennyinek hallatán fél fülünk se moccan.*

Másrészt a bűn legnagyobb gyakorlati akadálya mindig az, hogy rejtve kell maradni. Ha már nem kell, az nagyban megkönnyíti a dolgot, és pár nagyságrenddel vastagabbá teszi a pénzszivattyú csövét, hogy áramoljon rendesen az a pénz.

Harmadrészt pedig -- s ez most, miről beszélünk éppen -- így meg van mindenkinek üzenve, hogy tudja, hol a helye. Hogy senki ne ugráljon fölöslegesen. A kezdeti háborgások után ma Magyarországon a gazdasági élet szereplői már rendesen meg vannak nevelve. Tudják, hova léphetnek s hova nem, így eleve fel se merül bennük, hogy olyan pénzbe-üzletbe nyúljanak, ami láthatóan nem nekik van szánva. Különadót rendben befizetnek, tiltott helyre nem is néznek, s ha mégis rossz helyre tévedtek, egy intésre illedelmesen visszahúzódnak.

  Nagy könnyebbség ez egy vezetőnek, kinek rengeteg dolog elmozgatását kell folyamatosan szerveznie, mit nagyban megnehezítene egy folyamatos téblábolás a munkaterületen.

***

S van még persze más is, mi Mészáros mellett szól. Illetve -- mert nem csak ő van azért -- hogy miért kell kevés emberre egyenként ilyen sokat rakni. Nehéz igazán megbízható munkaerőt találni ily’ becsületes őrzőt igénylő feladatra, ki ellenáll a kísértésnek egy ilyen rossz világban.

Ez azonban formálisan is racionális ok, én meg a látszólag nem észelvű okot kutatom most.

+++ 

Hogy S. úrnak igaza volt-e abban, hogy O. úr egy geci, ízlés alapján dönthető csak el. De hogy olyan jólesően gecizős fajta, az szerintem megállja a helyét, és szinte alapvonás a kezdetek óta.

 És lehet egy ok M. úr látszólag értelem nélkülien túlzó mértékű tündöklésére.

Hogy látványosan az arcunkban legyen. Hogy tudjuk, hol a helyünk.

* Komment (by Weißkopf) alapján korrigálnom kell: 804 millió volt, nem 100 a Tocsik-ügy tétje. Bár  a mai tíz-, százmilliárdok mellett inkább 0.8 milliárdnak mondanám (a 0.1 milliárd helyett) -- ez a mai bulikban már inkább a visszajáró apró lehetne...

Az addig tiszta, hogy valakinek meg kellett azt a videót csinálni. Mert ha senki, akkor nincs megcsinálva. Pedig kell. Máskülönben honnan tájékozódjon helyesen a magyar?

De korán kelve Bécsbe menni, utcán kamera előtt pojácáskodni, nyilván hálátlan feladat, még ha hinne is benne az ember gyereke.

S persze ismert arcnak kellett megcsinálni, ugribugri fizetett statiszta mondhat amit akar, tizedannyit sem hiteles, mint mértékadó kormányerő.

De hát van annyi mértékadó kormányarc, akit előbb lehet kamerával vidékre zavarni, mint egy miniszterelnökséget vezető minisztert. Hisz' még újságíróból is az ugribugri kezdőt zavarják vidékre hidegben riportot csinálni.

***

Jó, igaz, ki kormányarcok beszélni tudtak, rég leléptek. De a beszélni tudás régóta nem követelmény más megszólalásokban sem. Sőt.

***

Akárhogy forgatom, büntetés lehet. Továbbá hűségnyilatkozat és egy kis önkéntes besározódás. Na jó, ez magyarázatra szorul.

***

A büntetés tiszta. Körmöt asztalra tesz, és nem rántja el akkor sem, mikor a don a vonalzót emeli. S akkor sem, ha előbb ijesztésül bárdot emel, mert a don dolga, mit emel. S ez így már megerősített hűségnyilatkozat is.

Az önkéntes besározódást akartam megmagyarázni.

***

Maffiafilmekből tudjuk, hogy a beavatás legfontosabb eleme az önkéntes besározódás, azaz valami olyan bűn elkövetése, ami után a jelölt már nem léphet ki, mert véglegesen elvágta magát a törvény előtt, s a többi család előtt is (vagy mert eleve azokból kellett levágni / bebetonozni valakit, vagy csak mert azok előtt deklarálva lett, hogy kihez tartozik -- és kihez nem).

Nos, Lázár azon kevés nyilvános arcok egyike, akik még értelmesek, és -- haloványka, de -- alternatívát is jelenthetnek, s így furcsa is régóta, mit kereshet még ott. Hisz még be is szólt olykor, érezhetően, szárnyait próbálgatva, lehetne-e ő egyszer az öreg Don utóda.

Pedig tudhatta volna, mily' kemény is a Don, s hogy mennyire nem tűri a konkurenciát. Hisz' szegény Kósa is, egyszer szólt be egykor, csatavesztés után, hogy a vezérnek továbbra is fontos feladata van, de inkább afféle táltosként, mint operatív vezérként, s idővel gondosan oly' pozícióba emelkedett, ahová nagyon nem való, hisz' ha valamit, hát beszélni nem tud -- fémkupakok között gyámoltalanul botorkáló, jól csúfolható hülyegyerekké tették. Ügyesen, mert amúgy befolyásos helyen van, hatalommal (bár már nem önálló polgármesteri, hanem párttól függő hatalommal), így számítását talán megtalálva -- de önálló alternatívaként eladhatatlanná téve.

Pedig egykor polgármesterként erőt sugárzó arc volt, egy sikeres vezető arca.

***

Lázár mai napig rendelkezik egy vezetőként eladható imázzsal. Eddig feltárt ügyei ugyan korrupt, fényűző politikus képét sugallják, de tegyük szívünket kezünk alá, nagypályás politikustól a rendszerváltás kislányos álmodozását kiheverve nem is várunk mást. De ezt most komolyan mondom, igazán nagypályás politikushoz gyakorlatilag hozzátartozik a nép fejében, hogy képes legyen stiklikre, és ne féljen használni. És persze elegáns is legyen, szép órával, jó autóval, s oly' körökben-asztaloknál-vadászatokon forogva, hol nagy dolgok eldőlnek.

Hisz' különben hogyan is tudhatná a mi érdekeinket hathatósan képviselni, ahol és ahogyan igazán szükséges.

Így idővel tenni kellett róla, hogy valami módon látványos hülyeségeket is beszéljen. Első számú vezetőként eladhatatlanná tenni úgy a külföld, mint a belföld felé.

S mikor máskor lehetne rávenni erre, mikor hibázott?!

+++

E videó ehhez persze kevés, de egy első tudd-hol-a-helyed lépésnek megteszi.

Kívülről meg érdemes információmorzsákat eltenni a Család működéséről. Még jól jöhet egyszer. Hát csak ezért ez írás.

Ui.: 

Kósa példája persze túltolt kicsit, de a csengeri szerencsés özvegyasszony esete is lehet szép példája, hogy a családhoz tartozást meg kell pecsételni azzal, hogy benne vagy a buliban (cserébe benne vagy a buliban), és erről papír is születik.

Amit aztán a család őriz.

(Csak néha egy fekete bárány...)