Benderik elmélkedik

...akik mentek, amikor kellett.

...akik nem féltek biztonságos otthonaikból kilépni az utcára, kockáztatva magukat és vagyontárgyaikat.

...akik aztán befogadták, etették, itatták a "terepről" érkezőket.

...akik -- hogy fentről magára hagyták a népet -- megszervezték, hogy mégis életben maradjon.

Március 15-én megszólította e népet a történelem, és ezúttal csodásan vizsgázott: nagy tettet hajtott végre.

Ahogy históriája során oly' sokszor, felkent urai béna kacsaként hagyták cserben. Nem szándékosan, bár okát máig nem tisztázta pontosan a történetírás. Sokak szerint a pesti Belügyminisztérium a hirtelen helyzetet látva nem mert lépni a külhonban lévő uralkodó nélkül, mások szimpla bénázásnak tartják.

De a nép szerencsére nem várt, megmutatta a világnak, hogy a bajban önzetlen, szervezett és tud összetartani.

Emlékezzünk hát e napon 2013 március 15. névtelen bátraira s hőseire, akik megmutatták, hogy igazi veszélyben e nép összefog, és van is annyira életrevaló, hogy bármennyire elcseszett hatalom dacára is meg tudja menteni magát.

Mondjunk köszönetet azoknak, akik traktoraikkal, terepjáróikkal elindultak.

Akik teát főztek, enni adtak, elszállásoltak.

Akik éjszakán át az internet előtt ülve szerveztek.

Mondjunk köszönetet a hétköznapokon persze ellenünk fondorkodó karvalytőkének is, aki megoldotta, hogy a nép internetes térképen szervezhesse a segítséget, aki megnyitotta áruházai kapuját, hogy melegedni betérhessen a más napokon vásárló közönség.

Köszönjük meg azon külföldön dolgozó hofitársainknak is, akik mozgósították ezt a külföldi karvalytőkét, és segítettek a szervezésben.

S végül -- legyünk igazságosak -- mondjunk köszönetet a Császárnak is, aki külhonból megtérvén kegyelmet gyakorolt, s nem büntette meg azokat, akik keresztbeszerveztek a Belügyminisztérium gondosan kidolgozott tervének, ahol az újkori történelem legnagyobb szabású mentőakciójának keretében fél óra leforgása alatt több százezer bajbajutott ült volna át egymás autójába.

Legyen ez a nap emléknap: a Magyar Nép önzetlenségének s életrevalóságának napja, ahol legyőzte a Telet és az Intézményes Hülyeséget!

+++

Csendben biccentettek, s egyikük megkönnyebbült sóhajjal söpörte be az égi asztalon csillogó téteket:

-- Még jó, hogy nem száz évet mondtam, hanem százhatvanötöt. Ha az utolsó pillanatban is, de sikerült. Mondtam én, hogy az utódaink se lesznek gyíkok.

-- Jól van, na, Lajos, hidd el, mi örülünk legjobban a győzelmednek. Még szegény Sándor is, akit közben annyit cikiztünk a névrokon miatt...

.

+++

-- Te Lajos, tavaly ilyenkor mi már ugyanitt ugyanígy meg lettünk írva.

-- Látod, Lajos. ezt hívják évfordulós megemlékezésnek. Ahogy szegény Táncsicsot is minden évben több helyszínen kiszabadítják ugyanabból a börtönből, hogy nem tud békésen pipázgatva eltölteni végre egy tavaszi vasárnapot -- az elsőt, mikor végre nem kell bevásárolnia.

+++

-- Te Lajos, lehet, hogy mégse győztük le az Intézményes Hülyeséget?

-- Hát... Még itt vannak, az igaz...

-- És most akkor mi van a fogadással? Hogy százhatvanöt éven belül legyőzzük? Oszt mintha még csak egyre sűrűbb lenne?

-- Legyen az, hogy a fogadáson nyert pénz jellege nem olyan, amihez köze lenne annak, aki egyszer már odaadta.

-- Igaz. Ez népünkhöz méltó megoldás lenne. Okos vagy, Lajos. Nem véletlen te vagy a mi K. Lajosunk.

+++

-- Te Lajos. Nem lehet, hogy ott lent megált az Idő? Még mindig ugyanazok az arcok. Vagy csak a szokásos önsorsrontó hajlam?

-- Hát, tudod, a magyar mindig is hajlott az abszurd humorra. Emlékszel, meséltem, gyerekfejjel Miklósról is azt hittem, hogy azért vadkan elé vetette magát, hogy a gyerekek az iskolában jól meg tudják jegyezni. Erre mikor itt fenn találkoztunk, elmondta, hogy frászt, mikor felajánlották neki a módokat, választhatott volna békés tarkólövést, de mikor a vadkanhoz lapozott, egyszerűen tudta, hogy neki ez kell. Mert olyan abszurd.

-- Mondasz valamit, Lajos. Ennél abszurdabb már tényleg nehezen lehetne.

-- Nono, fiam! Ne becsüld te le a magyart! Tud az, ha akar! Majd nézd csak meg jövőre!...

+++

-- Igazad volt, Lajos. Tényleg lehet abszurdabb. De most végre jól odapörköltünk az osztráknak. Méghozzá a császárvárosban!

 -- Ja... Oda...

 -- Emlékszel? Mint Segesvárnál. Hogy odapörköltünk...

 -- Segesvárnál haltál meg, Sándor. Miközben futottunk.

 -- De előtte hogy odapörköltünk!

 -- Ja?... Ja... Oda...

Hódmezővásárhely minden kamrájának utolsó szalmaszála ki van elemezve már. Így én most ennek kapcsán csak egy lehetséges szép természeti jelenségre hívnám fel figyelmed,  -- egy gondolatot birodalmak bukásának természetéről, mely talán megfigyelhető lesz az égen.

Azt is csak videojátékok tanulságából.

Amit még csak nem is sokat játszottam. De abból a kevésből is feltűnt valami érdekes.

Hogy félelmetes, jól kiépített, rettegetten erős birodalmak általában nem úgy omlanak össze, hogy lassan látni kezdjük, ahogy itt-ott gyengül, lassan leesik egy vízköpő, megrogy egy kisebb, majd egy támfal.

Nem.

A folyton mindenhol ott levő ellenség lerombol mindent, mit építünk, s hiába irtjuk derekasan, folyton újabb --egyre drágább, modernebb fegyverzettel aprítva minket.

Elpusztíthatatlannak, mindenhol ott levőnek tűnik.

Aztán egyszer -- addigi legvéresebb ostroma után, mely után alig maradtunk --, azt vesszük észre, hogy építünk egy várost, és be tudtuk fejezni, ő meg sehol. Felfedezőútra kelünk, partra szállunk szigetén, és addig rettenetes hajítógépei nem zúdítanak ránk tűztengert.

-- Ez csapda --gondoljuik, de ahogy haladunk előre, elszórt ellenállásba ütközünk, s apránként efoglaljuk fővárosát. Holott legutóbbi ütközetünket alig éltük túl, és rettegve vártuk a folytatást.

Aztán rájövünk, hogy már akkor fogytán lehetett nyersanyagnak, pénznek, és erején felül támadott minket. És úgy rokkant bele, hogy mi ezt nem láthattuk, mert szemünktől rejtve, a hátországban tette.

***

Igen, Age of Empires, ezt játszottam párszor, innen a fentiek.

***

De a maffiafilmek is tanulságosak olykor. A megdönthetetlen maffiafőnök markában az egész rendőrség, vallani ellene senki nem merészel.

Ám egyszer az FBI elég elszánt társaságot küld rá. Első tanúikat -- sőt, még egy szövetségi ügynököt is -- még kinyírják, de ezzel túl messzire mentek, így nagy erők vonulnak ellene.

Itt a kimenetel nem kétséges, inkább az az érdekes, hogy itt is van egy olyan pont, amikor az egész hirtelen földindulással átbillen. Mert hívei és megfélemlítettjei sokáig kitartanak mellette. Ám mikor gyengülni érzik -- amire addig még sosem volt példa --, gyötrődni kezdenek, érdemes-e kitartani mellette. Félnek még tőle, ám védelme már nem biztos, míg aki először elárulja, a másik oldal annak kegyelmez majd, ők pedig mennek a börtönbe.

Így idegesen méregetik egymást, majd mikor az elsők kezdenek elpártolni, hirtelen gátszakadással hátrálnak mind ki a Don mögül, aki így védelem nélkül maga sem tud sem védeni sem bántani senkit. Így pillanatok alatt hagyja ott mindenki, hirtelen nagy titkokat mesél el mindenki a bíróságnak, és a legkikezdhetetlenebb díszpolgárok is elhullnak.

***

Ami az egészben az érdekes, a hirtelen átbillenés. Meg előtte, ahogy egymást méregetik. Lép-e valaki, lesz-e aki vádalkuért köpni fog, s mikor kell nekem is átállnom, nem kéne-e nekem kezdenem.

Majd a hirtelen kihátrálás, és az ellenfél maga sem érti, hogy talál mindenhol üresen elhagyott várakat és annyi sok készséges embert.

***

Nem mondom, hogy ez a hódi eset most bebuktatja a Birodalmat, mert ahhoz sok mindenféle kell. Abszolút kétesélyes. De megfigyelni mindenképp’ érdemes a helyzetet, mert birodalmak összeomlása az égen ritkán látható jelenség, s az apránként, kisebb utalásokkal, az ellenoldalnak tett váratlanul barátságos gesztusokkal, majd hirtelenül elpártoló s kitáncoló csillagok látványa érdekes, ha netán pont most esne meg.

Nagymamám, ha élne, azt mondaná ezekre a régi filmvilágbéli #mitu esetekre, hogy hisz’ hát tudta azt mindenki, hogy van az a szereposztó dívány, amin a szerepeket osztják.

És hogy ha ő innen a kis civil életéből tudta, akkor a szakmába lépő ifjú tehetségek se nagyon csodálkozhattak el rajta -- legfeljebb, hogy tényleg van.

S valamennyire még igazat is kéne adnom neki, hisz’ hát az ember felnőttsége valahol ott kezdődik, hogy olyan kertbe nem megy be, ahol tudja, hogy harap a kutya. És ha egy szakmáról tudja, hogy a bejáratnál rögtön csúnya szabályok várják, ám ő nagyon szeretné ezt a szakmát, akkor mérlegel. És vagy lemond róla, vagy megalkuszik az Élettel az árban -- de akkor később se reklamál.

Mondom, valamennyire. Már hogy igazat kéne adnom neki.

***

Ám ez az egész -- lényegét tekintve -- nem arról szól, hogy igazságot osszon, kárpótolja és büntesse a múltat. Mi több, ez a része még bele is zavar egy kicsit.

Mert hát elég anakronisztikus tud lenni, mikor jelenbéli szabályok alapján akarunk múltbéli cselekedeteket megítélni.

Mert persze, a kegyosztás szexért sosem volt erkölcsös, de hát az ember se sose, és innen kezdve nem az a kérdés, hogy mi volt erkölcsös, hanem hogy mi mennyire nem. És ha abban a korban ez amolyan szőnyeg alá söpört, tudjukhogymegy dolog volt, amit sokan űztek, míg a  társadalom szemet hunyt, akkor ne csodálkozzunk, ha eddig nagynak tartott nevekről is kiderül, hogy jé, hát ő is.

És pont azért zavar be az egésznek a lényegébe ez a villámoknak szórása a múltra.

Mert ennek az egésznek a célja a jövő lenne.

***

Ha ugyanis tudjuk, hogy a hivatalban a telekosztályon 20 ezer a csúszópénz, és hogy a Kovács doktor hetvenet kér egy szülésért, úgy felnőtt ember eleve annyival a borítékban indul el otthonról. És aztán se csodálkozik, ha elfogadták.

Ám ettől még nem örül neki, és szíve szerint megváltoztatná.

Csak általában beletörődik, hogy ő legjobb esetben is egy darab fecske, aki pedig nem csinál nyarat. Mint tudjuk.

Ezért ezek a dolgok aztán jól úgy is maradnak.

Ám olykor -- midőn a Mars és a Vénusz szerencsés együttállásban kerülnek a Fiastyúk tyúkszemének gyújtópontjába -- előállnak helyzetek, hogy valamiért sokan egyszerre gondolnak valamit, amit addig csak külön-külön -- és ilyenkor valami megmozdul.

És ha nem fekszünk keresztbe neki, lehetőség adódik, hogy megváltozzon valami -- valami, amit addig megváltoztathatatlannak hittünk. Megváltoztathatatlannak, pedig akartuk mi is. És most talán.

***

A #mitu igazi lényege/haszna/célja szerintem szimplán valami olyasmi, mint mikor a történelem során lassan változik a társadalom gyomra. Hogy mit vesz be, és mitől öklendezik. Meg hogy mik a szokások.

Asszonyokat végigdugni, gyerekeket kardélre hányni sosem volt erkölcsös, ám sajnos megszokott volt bizonyos korok hadjáratainak győzelmes csatái után. Mai szóval a Cafetéria része volt a csatában megfáradt katonák számára. Akkor is volt persze, hogy büntették, de általában inkább hagyták, hisz’ háborúban olyan kések alá kellett a katonák fejét betenni, hogy túl sok arany kellett volna ahhoz, hogy a vágóhídra menjen, ha nem hagyjuk egy kicsit aztán kiengedni azt a gőzt, ami feltolult benne.

Manapság is előfordul persze, de már csak a vadkeleti és -déli harcokban, és akkor is általános felháborodást kelt, és ha megszüntetni talán nem is tudja a világ könnyebb végén háborgó lélek, olykor épp’ egy-egy ilyen kiszivárgott eset az az utolsó csepp, ami kikényszeríti, hogy a világ végre odamenjen rendet vágni. (Amiből aztán persze vagy rend lesz vagy nem, de az már egy másik mese…)

***

És annyi minden más is nagyon megváltozott. Rengeteg minden volt természetes a régi időkben, amin ma már igen felháborodnánk. Akkor meg azon háborodtak volna fel, hogy vesszük a bátorságot, hogy háborogjunk -- hát mégis kinek képzeljük mi magunkat?

Régi regények kedvelt eleme, ahogy az urasági kocsis ostorával végigvág a túl lassan elugró paraszton. Valószínűleg akkor se szerették, de az is benne volt, hogy miért állt az útban, hát így járt -- az meg hogy panaszra menjen bárkihez ezért, hát körbe is röhögték volna.

Ma meg sok dologban nagyon urak az urak, de csak rádudálni próbáljon Saab-jából a gyalogátkelőhely népére, nemhogy ostorával végigvágjon rajtok…

Ahogy ma már padlóra köpni is kínos, mi pedig egykoron természetes volt.

***

A lényeg tehát szimplán az szerintem, hogy -- volt ahogy volt, jó volt vagy sem, úgy volt --, de most már jobb lenne, ha egyszerűen az lenne a természetes, hogy az ember lánya nem kell hagyja magát se megdugni, se megbögyörészni, ha valamit el akar érni az életben. Legalább a hivatalos helyeken ne. Értve ez alatt hivatalt, munkahelyet (utóbbiba értve a szereposztást is).

S az ember persze megváltoztathatatlanul ember marad -- ettől olyan szép véres a történelme --, de eggyel azért előrébb tudunk lépni a kevésbé suttyóság felé. Abba az állapotba, ahol egyszerűen már nem veszi be az átlagember gyomra, ha azt hallja, hogy fuvoláztatja a főnök a szerepre jelentkezőket. És kinézi maga közül. Mert már kínos.

***

Nem csak ebben változik amúgy a világ. Régi idők gyermekeinek szinte leckeként adta az Élet Iskolája a játszadozást kisebb lények életével. Idősek mesélik olykor, hogyan cigarettáztattak békát vagy kötöttek konzervdobozt macskára, míg ki nem durrant / végel nem gyengült meg való őrülésben. És ma már bánják, de akkor vicces volt, és persze a felnőttek is tudták, mert ha még rájuk is szóltak, ki mástól tudhatták volna, mint hogy ők maguk mesélték nekik, amikor ők gyermekek voltak…

S még jó egy évtizede is egy kutya szándékos megölése rongálásnak minősült -- már ha a máséval tettük.

S jött előbb csak a szabály, hogy az állatkínzás bűn -- mi több, a saját állat gondatlan meghalni hagyása is --, s most már a társadalom maga is ki- s megveti, aki ilyet tesz.

Mert az igazi változást sosem a törvény hozza -- az csak a jelt adja -- hanem  mikor már nem számít bocsánatos bűnnek a tudjukmi.

***

A #mitu haszna is ez lesz, amit majd a sok felhabzás után hordalékul lerak.

Mert persze, vannak túllihegései ennek is, mint annyi más felháborodott nekibuzdulásból induló változásnak.

Jönnek elő megkérdőjelezhető erkölcsűek, és tesznek zsebre nagy kártérítéseket vagy válnak semmiből ismertté s élnek jól belőle.

Lesznek amúgy inkább jó emberek, kik engedtek egykor a kangörcsnek, s bár csak a társadalom azon rétege által akkor szokásos mértékig, ám mai mércével utólag mérik most őket, így keservesen megfizetnek érte, és bukják el egy amúgy tisztességes élet apránként felépített és jogosan elért jó hírét.

Mert csak Isten bűntelen, az ember jó is meg rossz is, és a normál mérce általában megelégszik azzal, ha inkább jó volt, mint rossz. S ha büntet is a rosszért, azért elismeri a jót.

Ahogy utólag büntetni húsz évvel ezelőtti CO2 kibocsátásért sem illik, mert az túllépte a mai határértéket.

Ilyesmi érvek árnyalják a képet az emberben, ki túlzónak érzi olykor, ha a sok tényleg suttyó közt néhány amúgy jó embert is teljes mértékig földbe taposnak jellemének egykori hibája okán.

Igen, ez egy sajnálatos mellékhatás. Ráadásul sokak szemében ettől hitelét is veszti ez az egész, mert erkölcstelennek tartja a nevében elkövetett meghurcolások egy részét. Erre mondtam az elején, hogy pont ezért zavar be ez a sok múltbeli számonkérés a lényegbe, és veszélyezteti sikerét.

***

Ám az is igaz, hogy mi más módon lenne elérhető a társadalom igazságérzetének felébresztése, és ráébresztése arra, hogy ez az egész tényleg egy mocsár, mint ha szembesítjük annak elegendő mennyiségű, elegendően bűzös mocskával?!

Sajnos az ember olyan, hogy csak akkor mozdul, ha nagyon kilökik a komfortzónájából -- kevésbé divatos szóval, ha nagyon basztatják. A mocsok felkavarása egy sajnálatos mellékhatás, ám enélkül -- úgy tűnik -- tényleg nem megy.

Ami igaz sok más mozgalomra is. Sokak szemében ellenszenves hőbörgések kísérték egykor a feminizmust, s kísérik ma is -- ám nélküle ma a nők nem választhatnának vagy tanulhatnának akár középfokon. Csendes megpiszkálgatásra a társadalom legfeljebb megvakarja ahol bizgetik, a történelem azt mutatja, seggbe kell döfni, ha azt akarjuk, végre megmozduljon.

A teherautókon vonagló melegfesztiválok is inkább visszatetszővé teszik a csendes hétköznapi célokat, amikért harcolnak, de tény, hogy csendes felvetésekkel, beadványokkal csak álmában legyintene rájuk farkával az oroszlán.

***

Ennyi hát.

Sok koszt és bűzt fröcskölnek hullámai, sok történet jön még elő, ahol nem érezzük majd a vádló igazát és sajnáljuk a vádlottat, és sokban igazunk is lesz ezzel. És ez tényleg rossz.

De válasszuk le ezeket a lényegről, ítéljük meg egyenként őket, s ahol a vádlottnak érezzük igazát, magunkban adjuk meg neki.

S azok a vadhajtások se kedvetlenítsenek el, melyek a hétköznapi férfi-nő kapcsolatban katyvaszként most támadnak, hogy akkor most mit szabad, mit nem, és hogy akad nő, ki kikéri magának, ha előreengedik az ajtóban, mert ő nem nő, hanem ember. Sokan érzik úgy, hogy felzúgtak a harsonák, támadás, felégetünk mindent és gyökeresen új világot építünk.Mint minden nagy felbolydulásnál a történelem során.

Letisztul majd ez is, kialakulnak az új szabályok, melyekből a közmegegyezés régi jó szokása szerint végül a gyakorlatban értelmeseket hagyja meg, és egy maihoz hasonló életünk marad, csak kevesebb hátulról tapizós seggmarkolászással.

+++

A lényegnek meg tartsuk azt, ami a haszna lesz majd mindennek a szennyes hullámok elültével egyszer, hogy világunk megint eggyel élhetőbb lett, ahol megint eggyel kevesebb dolgot illik a földre köpni.

Rontása tört ránk a dúló viharnak
Ordashad áradata kelt ellenünk
Vesztünkre esküdtek ádáz hatalmak
S tudtuk egy életen át kell küzdenünk

Bővebben:

https://www.youtube.com/watch?v=0PcGZgbNxtE

Igen, ez egy kattintásvadász cím (ráadásul a “margójára” miatt kicsit sznob is).

De célja van, s ha már így alakult, hogy beleestél, igyekszem rászolgálni valami rövid érdekes, de hasznossal.

Mert pontosabb cím lett volna pl. a valóság ruhái. De mégis ez a szemérmetlen behúzós lett.

Mert ezt a témát a politis.hu adta, ami most gyűjtötte volna össze az olyan előfizetőket, akik pl. pont ezeket a kattintásvadász cikkeket utálják. Így ez most rögtön egy példa, hogy miről beszélünk. 

Meg részrehajlás nélküli híradást is ígértek volna, s igazából ennek kapcsán mutatnék most egy könnyű kis esetet, mely szépen szemlélteti, hogyan tud egy viszonylag rövid, egyszerű hír is két különböző szemléletű helyen úgy megjelenni, hogy mindkettő csak igazat ír (legalábbis egymásnak s az eredeti forrásnak nem ellentmondót), mindkettő deklaráltan rövidített kivonata az eredeti külföldi hírnek, s csupán azzal, hogy egyik itt, másik ott csíp le belőle picit többet, mennyire más érzetet ad, s más üzenetet közvetít.

Mindez két amúgy országunkban elég korrektül tájékoztató hírforrás, és az a gyanúm, hogy még csak nem is volt semmi mögöttes szándékuk e hír csomagolásával, pusztán ösztönösen mozgott az olló, mely a hírt fazonigazítá.

Imhol: 444, mandiner

***

Az eredeti hír (mindkét fenti által amúgy szépen behivatkozva) arról szól, hogy a Firenzei Operában -- a világon először -- átírt véggel adják a Carmen-t, azaz a végén nem a féltékeny férfi öli meg a nőt, hanem a nő a férfit.

S mindezt azért, hogy így tiltakozzanak a nők elleni erőszak miatt.

IIlletve nem egészen pontosan amiatt, de egyelőre szándékosan nem pontosítom, mert a két vizsgált magyar interpretáció közös része nagyjából eddig tart, és ezt a részt aztán csak az egyik finomítja tovább.

 A "nők elleni erőszak" ugyanis sokféle puhább-keményebb testi-lelki erőszak összefoglaló neve, és több politikai frontvonal is áthúzódik rajta. Politikai korrektséges, genderes, feminista töltetű veszekedések egész sorával lövik e témában egymást az inkább liberálisok az inkább konzervatívokkal.

 És hát egy múlt (most már előtti) századi opera végének átírása csak azért, mert a végén egy féltékeny fickó megöli szeretőjét -- hát ez kicsit eltúlzottnak érezhető pusztán a fenti általánosított nők elleni erőszak elleni tiltakozásul..

Rátesz egy lapáttal az igazgató indoklásának azon része -- amit szintén mindkét cikk említ --, hogy visszásnak tartja, hogy a mű végén a közönség egy nő meggyilkolásának tapsol.

Mert kóbor beteg lélek persze mindenhol akad, de egy operában azért a nézők 99-100 százaléka a műben elhangzott zenének-daloknak tapsol -- meg ahogy a Pavarotti azt a cét, hát istenem, az igen --, nem pedig annak, hogy a végén jól ledöfte azt a némbert.

Csak mivel a végén döfi le, és a taps is a végén van, e kettő időben közel esik egymáshoz.

Szóval ez a tapsos indoklás még inkább erősíti az ember gyerekében az érzést, hogy ezt most azért túltolták  kicsit.

Ám itt a két cikk szétválik.

A mandineres a fenti indoklást nem finomítja, inkább ráerősít még a "hülye olaszok, olasz hülyék" érzésre -- de még inkább az ún. politikai korrektség elfajzására. Megemlíti ugyanis, hogy "Leo Muscato, a darab rendezője elmondta: eredetileg tiltakozott a változtatás ellen, de végül az igazgató érvei meggyőzték őt."

 Na ja, hát még a rendező is hülyeségnek tartja, és hát persze, meggyőzte, hisz' láttunk mi már karón főnököt, tudjuk milyen, mikor a hangya nem ért egyet, de végül a főnök érvei meggyőzik őt.

Ezt a tiltakozás-dolgot a 444 kihagyja.

Említ viszont valami mást, ami az eredeti indoklást finomítja. És ami még valamivel elfogadhatóbbá is teszi.

Nevezetesen hogy az igazgatóból nem úgy általában a nők elleni erőszak váltotta ezt ki, hanem konkrétan a féltékeny férfiak által konkrétan Olaszországban elkövetett aggasztóan divatos asszony-/szeretőgyilkosságok igen nagy száma. Ami már annyira gyakori, hogy külön szó is van rá az olaszban: "femminicidio" (vagy az eredeti cikkben még "femicide" is).

És viszonylag újabb, növekvő előfordulású -- de legalábbis gyakrabban publicitást kapó -- jelenségről beszélünk, amiről az eredeti cikk szerint szinte havonta kerülnek napvilágra horrorisztikus esetek.

***

Ami azért kicsit érthetőbbé teszi a dolgot. Ha például belegondolunk, mennyire hülyének tartottuk úgy általában a mediterrán népeket, mikor életünkben először a vérbosszúról hallottunk, és hogy általában mi magunk is megkérdeztük, nem lehetne-e tenni valamit ellene, már nem tűnik teljesen agyamentnek, akiből tiltakozási kényszert vált ki a népében elúrhodó -- vagy a média általi felkapás miatt elúrhodni látszó -- féltékenységből elkövetett asszonygyilkosság.

És hát neki épp' egy opera volt kéznél, mikor ez eszébe jutott...

Szerény véleményem szerint így is kicsit túltolta a dolgot, de azért eléggé más így a leányzó fekvése (vagy jövőbeli polkorrekt átírással legényző állása?), hogy nem úgy általában a nők elleni erőszak miatt menti meg egy százötven éve naponta meghaló leány virtuális életét, hanem mert pont ugyanilyen akut féltékenységgyilkosság-problémára akarja felhívni a figyelmet.

***

Nem a konkrét operafeldolgozást szeretném kielemezni, hisz' még kottát olvasni se tudok, csak azt próbáltam megmutatni, mennyire más utóízt képes hagyni pusztán egy picit más tálalás, melyek egyike se mondott valótlanságot, csupán nem pont ugyanazon részleteit bontotta ki a teljes igazságnak.

És ez általában is igaz, javaslom mindenkinek, olykor szándékosan egyoldalúan egy hírforrást olvasni pár napig, majd áttérni egy másikra, és érezni, mintha maga a levegő változott volna meg körülöttünk. Mintha hirtelen más lenne a páratartalom, az ég színei, a színek, a szagok. Nem feltétlen jobb vagy rosszabb, de más.

És ha egy-egy ilyen "kúra" után írnánk valamit, talán még az is átvenné kicsit azt a bukét, amit utoljára ettünk. Mint kocsmában a füst, mely velünk jön ruhánknak redőibe költözve.

Azt akarom mondani ezzel, hogy még csak nem is feltétlenül kell szándékosan ferdíteni híreket, lelkünk világhoz állása megteszi ezt helyettünk.

***

Ami azt a rossz hírt is jelenti, hogy nem feltétlen van szükség tulajdonosi beavatkozásra egy szerkesztőségben egy sajátos önálló színezet eluralkodásához, elég, ha hasonló politikai gondolkodású emberek ülnek egy szerkesztőségben. Amit pedig hosszú távon nehezen érzek elkerülhetőnek -- pusztán mert emberek játszanak benne, akik vagy megszoknak egymással vagy megszöknek egy mással.

Ezért érezném nehéz ügynek ezt egy esetleg létrejövő tulajdonosilag akár független politis-nál is.

A jó hír viszont, hogy ha az ember többfélét is olvas, viszonylagos immunitást tud magának kialakítani a kisebb elszíneződésekkel szemben. Mint mikor megérzi az egyik táj borán az enyhe diós lecsengést, a másikon a magas tanninokat, de attól még nem válik se enyhe dióvá, se magas tanninná. (És szándékosan sznob példát választottam, ha már úgyis béna.)

***

Ami szintén azt sugallná, hogy ha viszont ingyen is kikeverhető egy összekombinálva tárgyilagos hírforráskupac, minek akkor egy fizetős politis?

 De persze ettől még lehetne haszna, mert leírásuk alapján mélyebb merítéssel több hírt és elemzést terveztek volna adni (külföldről és vidékről is) abból a nem szenzációvadász fajtából, mint amire az ingyenes oldalaknak kapacitása lehet.

És persze te se lépnél, Kedves Olvasó ilyen kattintásvadász címekbe, mint ez itt, ahol -- sugallt ígérete ellenére -- végül egyetlen nyamvadt nőt sem volt képes kinyírni senki. Amiért utólag is elnézést kérek.

De kárpótlásul kapsz azért egy képet, hogy lett volna, ha mégis:

Ui.: Amint a sok lett volnából sejthető, most nem lett politis. De nem is ez a lényeg, probléma felvetve, megvalósíthatóságot tán még majd csiszolják, aztán vagy lesz, vagy nem. Mindegy, ez itt most úgyis a nőgyilkosságról szólt, meg a margójáról.

Régóta nem írtam (igazán) politikai tárgyút, aminek oka szimplán, hogy új mondanivalóm épp’ nem volt, ismételgetni meg nem szeretem magamat -- még ha részletekben el is követem néha.

Hogy most mégis, az egy cikk, amire hirtelen sok gondolat tolult fel bennem. S hát mindig ezzel a tolulással kezdődik.

A cikk: Békés Márton: A lemaradás előnye.

 ***

Alapgondolata érdekes, és általánosságban, elméleti síkon egyet is értek vele: a történelemben mindig utólag derül ki, hogy az épp’ járt út fejlődés vagy zsákutca.

 Ami nyilván igaz, hisz’ még egy szimpla városban is így van, ha nincs nálunk térkép -- márpedig a történelmi atlaszokat definíció szerint mindig utólag rajzolják, így az épp’ járt útról sosincs.

 És még aztán azokat is néha újrarajzolják -- pont fordítva.

 ***

 Mi itt élők tudjuk ezt jól, csak az én életemben másodszor rajzolják újra őket, először a rendszerváltáskor, aztán mostanság az -- újrarajzolt térképek szerint csak most valódi -- rendszerváltáskor.

 ***

 A fenti cikk is -- lényegében felvállaltan -- az újrarajzolás része, és rögtön ami eszembe jutott közben, hogy mennyire emlékeztet engem ez a második újrarajzolás arra az egykori első változatra, amelyikből először tanultam meg, mennyivel le van a Nyugat maradva tőlünk. Aztán az után egyszer kiderült, hogy nem, és erre most megint.

S persze a cikk nem gazdasági értelemben írja a Nyugat lemaradását, abban -- ahogy a híreket hallgatom -- tudtommal még csak nem sokkal a beelőzésük előtt állunk.

 Lényege az, hogy a (‘90-es) rendszerváltás óta úgy gondolta a politikai fősodor (sőt sokan a háború előtt is) , hogy a fejlődésnek van egy egyértelmű iránya, amin a Nyugat előttünk jár. S az “előttünk” itt a teljes Kelet- s Közép-Európát jelenti. Az okok keresésében volt csak különbség politikai oldalak között -- az egyik véglet szerint saját henyeségünknek köszönhetjük, a másik szerint míg a Kelet testével védte a Nyugatot, addig az békében fejlődhetett, így igazából a Nyugat tartozik a Keletnek.

Az azonban a kettőben azonos volt, hogy a jövő követendő iránya a Nyugat, mert az a haladás útja.

Most azonban repedezik ezen elmélet, és egyre többen látják meg, hogy a Nyugat zsákutcába jutott -- ám vezetőik még észre se vették a táblát, csak az utasok kiabálnak, így még csak el se kezdtek igazán fékezni.

***

A zsákutca fő elemeit inkább beidézem, úgy pontosabb:

 “A 20–21. század fordulójának olyan (ellen)kulturális jelenségeiből pedig, mint a multikulturalizmus és a bevándorlás pártolása, a nemek és hagyományos szerepeik összezavarása (gender-ideológia, LMBTQ-identitás, queer-elmélet) vagy az emberjogi doktrína, e térség szinte teljes egészében kimaradt, de legalábbis immunisabbnak tűnik velük szemben, mint a nyugati társadalmak. Ezek, valamint a nemzeti szuverenitás támogatása okán, aztán a nemzeti összetartozástudat értékelése és a származási kötelékek (etnikum, nyelv, szülőföld, vallás) értékének tudata miatt Európa középső és keleti része a kontinens nyugati felétől eltérően gondolkodik az olyan kérdésekről, mint az európai egységesítési folyamat és a nemzetállami önállóság viszonya, az azonos nemű párok jogai és a muszlim migráció, s különösen annak kezelése.”

S most elgondolkodom kicsit ezeken.

LMBTQ - gender (s társai):

Erről a sokbetűsről mindig az az érzésem, hogy azért ennyi betű, hogy mindenki elmondhassa, hogy életében legalább az egyikkel élőben találkozott.

Másképp mondva: túl is van lihegve, meg túl is van parázva.

Észre kéne vennünk, hogy a világ nagy izmusai mindig túlpörgették kicsit magukat, de aztán a vadhajtások leszáradtak, és hordalékul lerakták világunkba a belőlük kihámozható értékes részt. A XX.sz. elején a feminizmust is hogy körberöhögték -- s persze volt is rajta mit -- nélküle mégse tanulhatnának ma normálisan a nők s nem lenne választójoguk. Amit meg te már természetesnek érzel, Kedves Olvasóm (vagy ha nem, hát kérdezd meg nődet / leányodat, természetesnek érzed-e).

 Ami azt a félelmet illeti, hogy nálunk is be kell majd suvasztani a közintézményekbe a férfi és a női vécé közé egy harmadikat (negyediket-ötödiket(?)), meg hogy nem árulhatjuk el gyermekünknek 18 éves koráig, ezekből melyikbe menjen be, ha a szükség úgy hozná, hát ezek nyilván azok a vadhajtások, melyek rég lecsengenek, mire nálunk honosodni tudnának. Pont a cikkből idézett, eltérően fejlődött immunrendszer véd meg minket ezügyben az efféle túlzások gyors beengedésétől.

Ami megmarad belőle, az meg itt is a hasznos rész lesz, ami átjutott az értelem szűrőjén. Mert persze van benne az is, ha hajlandóak vagyunk a csillogó hiszti mögé nézni. (Csak persze ritkán vagyunk hajlandóak.)

Azt szokták még veszélyéül felhozni, hogy precedenst teremt, új modelleket állít, melyek a hagyományos családtól szívják el a levegőt. Ami pedig konzervatív-keresztény nézőpontból az alapokat támadja. Erre az idézet is utal, mikor azt mondja, hogy “nemzeti összetartozástudat értékelése és a származási kötelékek (etnikum, nyelv, szülőföld, vallás) értékének tudata miatt” védettebbek vagyunk az ilyesféle huncutságok ellen.

S a család támadásával a gyerekszám is csökken, különösen a fenti nézőpontból egészséges családban felnőtt gyermekeké.

 ***

 Ami a gyerekszámot illeti, itt visszatérnék a számosságra. A kérdésben érintett nem megszokott heteroszexuális népesség egyszerűen nem akkora, hogy statisztikailag érezhetően hozzá tudna tenni a népességnövekedéshez, ha fülüket-farkukat behúzva, fogukat szíva s nagyokat nyelve beállnának a hagyományos családmodellbe. (Az első még nem is tenne jót a nemzésnek.)

 Egész egyszerűen nem éri meg azt az erőfeszítést, amit a kiátkozásukra fordítunk -- száz másik társadalmi tényező van, ami sokkal inkább gátolja a gyermekvállalást azoknál az egyedeknél, akiket nem kellene előbb még lélekben átszexuálni is, ahhoz, hogy tartósan gusztusuk legyen összeállni egy számukra szexuális fadarabbal.

 Szokták félelemként mondani, hogy jó-jó, de ha hagyjuk, divat lesz, és elferdítik amúgy egészséges gyermekeinket is.

Hogy ez jogos félelem-e, kérem  gondolj bele, Kedves Olvasó, van-e bármi, ami rá tudná venni, hogy ezügyben irányt válts. Még egy olyan összeget is nehezen tudnál elképzelni, amivel egyetlen alkalomra rá tudnák venni, és hogy gyomrod ne ugrana össze nagyon picire már gondolatára is -- de hogy örökre, saját elhatározásból... S hidd el, ezzel a döntő többség így van. (Vagy hány olyat ismersz saját környezetedből, aki nem?)

A népesség döntő többsége nemi irányultságában nemigen ingatható meg, aki igen, az pont azokra a határterületekre született kisebbség, aki így át-átcsúszik az LMBTQ egyik betűjéből a másikba. De a többség számára még szándékosan se lenne előidézhető az e betűkbe csúszás.

***

A többség számára a jelenség a valós hatások veszélye helyett -- úgy látom -- inkább lelki sérelmet okoz, s hogy kinek mekkorát, azt jól kifejezi a -- cikkben is említett -- nyugaton kisebb, keleten nagyobb elutasítás mértéke. Mivel azonban a szabályozás pont ott szigorúbb, ahol az elutasítás nagyobb (talán nem véletlenül), így szerintem e lelki sérelmet a többség átlagosan nyugaton se éri meg erősebben, mint keleten.

Az érintett kisebbség számára persze egyértelműen az elfogadó környezet élhetőbb, így nekik a Nyugat a kellemesebb.

Összegezve ha a többség számára az átlagos -- saját országában megélt -- sérelem közel egyforma, a kisebbségnek viszont a Nyugat élhetőbb, ezügyben én a Nyugatot élhetőbbnek gondolom.

Hogy aztán mit tekintünk fejlettebb társadalomnak, definíciós kérdés, de ha azt, amit átlagosan minél több ember érez élhetőnek, akkor én itt a Nyugatnak adnék egy pontot.

Vallás:

Az élet nehéz, a világ nagy, az ember pedig kicsi és magányos ahhoz, hogy valamiben való hit nélkül tartósan meg tudjon küzdeni vele. Így nagyon megkönnyíti egy társadalom életét, ha egyedei minél nagyobb hányada tud hinni számára fontosnak tartott Nagy Dolgokban, s abban, hogy apró létének van valami célja, mely célba kapaszkodhat, ha olykor elviselhetetlenül nehéznek érezné. Mert a nehézség bírható, ha van mellé cél, de a céltalanság még akkor se nagyon, ha épp' nincs hozzá nehézség. A modern világ viszont ilyen magasztos célból bizony keveset kínál, miközben a küzdelem nagy, a verseny gyilkos, így sokan vesztik el a lehetőséget, hogy nagy célokba kapaszkodhassanak, miközben ugyanúgy szükségük lenne rá.

Ilyen célt többféle stratégia kínál, és ezek között egyik legsikeresebbnek tűnő, ha valaki tud igazán hinni egy vallás istenében, s annak neki rendelt céljaiban s rá mért feladatában.

Hasznos hát, ha egy társadalom nem dobja el vallását, hanem modernizált létébe építi, mert más magasztos célt helyette nagy tömegben nehezen képes felkínálni. A célnélküliség eredménye jó sok frusztrált lélek, ki a gyilkos taposásban depresszióba esik, céltalannak érzi életét, és folyton vadul keres valamit. Tény, hogy sok gurut és pszichiátert eltart közben, ami így növeli a GDP-t, de még jobban növelné, ha jól érezve bőrében magát vidáman termelne.

A vallás eltűnése -- különösen túl gyors eltűnése -- a lelkekből tényleg lehet egy olyan "fejlődési" irány, amit jobb elkerülni.

Nem látom azonban, hogy a Nyugat hitetlenebbé vált volna például a mi kis országunknál.

Más "blokktársaink" egy részénél igen, lengyelek és a tőlünk keletre esők ezügyben verhetetlenek, de nekik is méltó kihívó lenne a Nyugat délje (spanyolok, olaszok) s a németeknél is elég elterjedt a dolog. Az ő kereszténydemokrata pártjuk például nem is egy kamupárt, mint a mienk, és még kormányon is tartják elég régóta, nem csak a járókeretet, amibe kapaszkodik, mint nálunk. (Aki most felhördülne, igen, a mienk is nagymúltú párt -- tán még jövője is lesz egyszer -- de a németekének jelene is, ami azért menőbb.)

Szemléletes adatokat mutat erről látványos térképpel és táblázattal a wikipédia "A vallás Európában" c. oldala.

Mint minden statisztika, persze, ez is kellő kritikával kezelendő -- hit és vallás közt amúgyis tud nagy szakadék tátongani, mert modern világunkban sokan tartják magukat adott vallásúnak pl. egykori megkeresztelésük alapján, miközben hitet sosem kaptak mellé.

Ám akárhogy nézzük, átlagosan nem látszik, hogy a politikai Nyugat szignifikánsan hitetlenebb lenne a Keletnél, s még akkor sem, ha a hitet a keresztény hitre szűkítjük.

“...nemzeti összetartozástudat értékelése és a származási kötelékek (etnikum, nyelv, szülőföld”

 Hát, statisztikát itt nem tudok felmutatni, de aki azt mondja egy franciáról, hogy nincs benne nemzeti büszkeség… Szinte már gőg. A németekről is tudjuk, idegennek nehéz köreikbe kerülni, Svájcot meg ne is említsük.

Itt nyilván mindenkinek más élménye van, meg hallott történetei, de azért mindannyian hallottunk / tapasztaltunk belőlük.

Én nemigen hiszem, hogy lenne nemzet, melyben ne lenne ezirányú büszkeség -- sokszor inkább abból van konfliktus, hogy olykor picit több is a kelleténél.

 Az Unió működésképtelenségének szerintem pont egyik mély gyökere, hogy ennyi önmagában is karakteres és viszonylag erős nemzetet éppoly nehéz ilyen sűrű szövedékű szövetséggé formálni, mint tizenegy alfahímet egy focicsapattá.

Amit nyilván mindenki szájíze szerint értelmezhet úgy, hogy lám-lám, nagyobb kölcsönös megértést kéne tanulniuk, vagy úgy, hogy lám-lám, minek erőltetni valamit, ami ennyire nem fekszik a tagok lelkivilágának.

 De hogy nem fekszik az látszik, és nemigen látni, hogy bármelyikük önmaga feladására készülne a Nagy Közös Oltárán.

 Tény, hogy a Keletiek között ez még erősebb, de errefelé mi meg leginkább egymást utáljuk körbe, így nemigen látom, hogy mi így egymás közt hatékonyabb együttműködésre lennénk képesek, mint mondjuk az Unió egésze. Átmeneti érdekszövetségekre persze össze- összeállunk (ld. kvótaszidalmazás), de egy tartós együttműködéshez pont azt a konstruktív játékstílust kéne megtanulni, ahol sokszor teszünk engedményeket közös célok érdekében, ahol nem napi szinten akarunk mindenben győzni -- szóval amiből az egész Unió bukásra áll a közös célokért saját részről soha semmiben nem engedő, arra minél kevesebbet áldozó, kizárólag most minél többet a közösből kisajtolni próbáló, megúszós játékstílus okán.

 Így a cikk által a korábbi lemaradottaknak jósolt szép jövő, ahol “a kimerült centrum halk összeroppanásának hangjait túlharsogja a periféria felemelkedésének robaja.” az egymással szövetkezni képtelen periféria miatt mindennapi ovis marakodás okán elmarad.

 Ám tovább is gombolyítanám itt kicsit a nemzetben gondolkodást. Mert eszmének szép, de ha aprópénzre váltani nem tudjuk, sokkal előrébb nem visz.

Márpedig nemigen látom, a kardcsörgetésen túl miben nyilvánul meg jobban a mi nemzetért lüktetésünk a Nyugaténál.

 Olyasmikre gondolok, amikor valami erőfeszítést tennénk a mindennapokban a köz -- azaz országunk népének -- boldogulásáért. Társadalmi munkában parkot építünk, rendesen befizetjük az adót a Nagy Közösbe (ami ugye a Nemzet pénze), adunk a hajléktalanoknak -- kik többségükben nemzetünk tagjai --, lakóhelyünkön kisközösségeket építünk, hogy szépüljön környezetünk -- de legalább nem utáljuk nagyon egymást, és nem öntjük be szülőföldünkbe a hulladék sütőolajat --, ilyen apró mindennapi áldozatok az ország épüléséért. Nemigen látom, hogy ilyesmikben a Nyugat előtt járnánk.

S tudom, inkább nagyban szeretünk gondolkodni, így nagypolitikában érdekeink érvényesítése. Hát... Abban se látom, hogy túlzottan jól állnánk...

"muszlim migráció"

 Mert ne kerteljünk, a cikk leginkább erre helyezi a hangsúlyt.

 “a közép- és kelet-európai népek korunk civilizációs kérdéseiben nagyon hasonlóan gondolkodnak, minduntalan a biztonságra törekvést, az önvédelmet és a hagyományos értékeket részesítve előnyben. A Chatham House 2016/17 fordulóján felvett adatai szerint például a magyarok és a lengyelek közül kétszer annyian válaszolták azt, hogy a menekültválság kezelése volt az Unió egyik legnagyobb tévedése, mint a belgák, franciák vagy a britek.

...

a migrációra vonatkozó kérdésekben kimutatható, hogy a közép- és kelet-európai közvélemény egyetért a kerítésépítéssel (e kérdésben az uniós átlag 37 százalék, míg Bulgáriában 90, Magyarországon 77, Szlovákiában és Csehországban 50-50 százalék mondott igent a kerítésre), a kvótarendszerrel pedig 80–90 százalékuk nem (e mezőnyből is kiemelkedik Csehország, Magyarország és Románia). Egy 2017 legvégén nyilvánosságra hozott közvéleménykutatás szerint a lengyelek 74, a csehek 81, míg a szlovákok 82 százaléka ellenzi a brüsszeli kvótákat. A Nézőpont Intézet tavaly nyári adatai szerint a magyarok 87, a bolgárok 89 és a románok 82 százaléka vélekedett ehhez hasonlóan, míg a németeknek csak a fele, az osztrákoknak pedig csupán 46 százaléka.”

Az állítás világos: e vírussal szemben a Nyugat elvesztette immunrendszerét, s a mi keleti sokat látott tapasztalatunk tudja/fogja megvédeni öngyilkos hajlamától.

***

Nos, nyilvánvalón igaz ebből, hogy vég nélküli áradat befogadására akkor se vagyunk képesek, ha egy ésszerű mértékű migráció lehetőségén lehet vitatkozni -- ahogy a növény is igényli a locsolást, ám egy árvíz szimplán elmossa.

Az is látszik, hogy a Nyugatnak a korábbi -- még kezelhető mértékű -- beáramlás utáni integráció sem sikerült túl jól.

 Ám innen kezdve furcsákat fogok mondani.

***

Egyrészt látni kell, hogy a Nyugat korábbi sikertelenségében vastagon ott van a szimpla lustaság. Idegen kultúrájú népek sikeres beilleszkedtetése nyilván nem is lehet egyszerű feladat, sok átgondolást igényel, hosszú távú gondolkodást, konfliktusok felvállalását. Rövid távon egyszerűbb szőnyeg alá söpörni, betömni szájakat segéllyel, és felhasználni amúgy is létező rendszereket, melyeket a saját népesség problémák eseti munkakeresésére / ellátására / taníttatására stb. hoztak létre.

 Ez súlyos hiba volt, és az a része, ahol konfliktusokat került el bizonyos kulturális követelményrendszer felállításának és betartatásának elhagyásával, valóban következik részben a politikai korrektség játékának egyik vadhajtásából, amikor már elborult mértékben vigyázunk mások oly’ mértékben magától nem is létező -- vagy közösségben nem feltétlen méltányolható -- érzékenységére. (Sajnos a politikai korrektség is a kiforrás szakaszában van, s nem dobta le még túlburjánzásait.)

 Ám a politika mindenhol olyan, hogy egész addig nem töri magát dolgok megoldásával -- pláne ha (szavazatvesztő) konfliktussal jár, amíg csak kedves kis szemétdomb a kert végében, s nem maga a kert, amit épp’ ránk mos a szökőár.

 Pontosítok: maga az Ember ilyen. Mindünkben ott pipázgat egy Pató Palika.

 ***

Ám az is látszik, hogy a hirtelen bezúdulás -- amit a Nyugat eleinte még bátorított -- láthatóan kiváltotta nála a védekező ösztönt. És a reflexek működnek, hisz’ viszonylag hamar elkezdték a védekező intézkedéseket. Törökországgal letárgyalták az áradat visszatartásának nagy részét, lehetőség szerint erősítik a határvédelmet, felgyorsították a beérkezettek adminisztrációját. Történelmi időléptékkel nézve elég gyorsan reagáltak egy addig példa nélkül álló jelenségre, s már most látszik hatása (ld. lentebb).

De ami ennél is fontosabb! -- láthatólag a rendszer saját védekezőmechanizmusa volt képes rávenni a kezdetben hibás döntéseket hozó vezetést a nép morgásának meghallgatására, és a szükséges irányváltásra!

 Angelának -- ha be is látta a korábbi “gyertek-gyertek,szívesen látunk” eltúlzottságát -- láthatólag lelkiismerete ellen van most is a túlzott szigor, a választók tiltakozása mégis saját belső indíttatásánál erősebb ellenlépésekre kényszerítette. Úgy tárgyalta le a törökkel a határvédelmet, hogy nyilván tudta, hogy az nem lesz kesztyűs kezű játék, azóta ezt látjuk is, mégis megtette, mert választói kikényszerítették.

 (Gondolatkísérlet: képzeljük el Magyarországot, ahol vezetőnk igazán fejébe vesz valamit, ám a népakarat ennek gyökeres újragondolására s -gombolására kényszeríti...)

Mondhatjuk, hogy a Nyugat beépített immunrendszere egyelőre nem működik rosszul.

***

 De ellenpróbaként nézzük meg, mit tettünk mi ez idő alatt, mert látszólag mi ezt már előbb tudtuk, hogy rossz irány, és mi tettünk is ellene (kerítés)!

Nos: ha az egész EU-t nézzük, a kerítés nagyjából egy darabbal se csökkentette a migrációt, mert szimplán megkerülték.

 A nálunk landolók számát sem igen csökkentette, mert rajtunk mind csak átmenni akart.

 Mondhatjuk persze, hogy ahogy lanyhul a többiek befogadási kedve, úgy mégis nálunk maradtak volna, de hát az a bizonyos kvóta pont ezt akadályozta volna meg. A kvóta -- ha egy egyre erősödő közös külső határvédelemmel párosul -- számunkra pár ezer befogadottat jelent. Ami még a fenti LMBTQ-nál is észrevehetetlenebb mennyiség.

 Persze látszólag mi pont azt mondtuk, hogy előbb EU határainak védelme, s majd aztán beszélhetünk kvótákról. Ám a történelem nem áll meg, amíg mi előbb határvédelmet építünk, aztán kvótát tárgyalunk. A külső határvédelem, amilyen mértékben egyáltalán ennyi idő alatt építhető, már épül. Jelzem, nem mi építjük, ahhoz mi egy darab drótot nem tettünk hozzá, s a törökkel se mi tárgyaltunk. Mert ki is? Ó, csak nem a tehetetlen balga Nyugat? Kínos…

*** 

S persze, jó azt hinni, hogy mi előre megmondtuk, és mi vettük rá a Nyugatot, hogy észhez térjen. De ez erős csúsztatás. Ha végignézzük a történéseket, a Nyugat vezetésének irányváltását saját választóik morgása kényszerítette ki. Mert arrafelé a választót -- ha nagyon morog -- félni kell, mert aztán majd levált. Nálunk ez elintézhető egy választási-törvény módosítással, és soha nem vált le. Nem is számít, ha morog. Ezt az immunválaszt régen lebontottuk.

 ***

 Jelzem, a cikkbéli statisztikán is érdemes egy kicsit más szemszögből elgondolkodni.Már úgy értem, túl azon a szemszögön, hogy mindenki más hülye. (Mert mintha pont ezt a hozzáállást vetnénk manapság a Nyugat dölyfös vezetésének szemére.)

 Szóval nálunk ugye nagyjából semennyi migráns / menekült (ízlés szerint) nincs, míg Nyugaton egy nagy-nagy kupacnyi.

 Abban így sok vita nem lehet,hogy tapasztalata a kérdésben -- annak jelenlegi nyűgeiben -- nekik van. Tény, hogy nálunk 150 évig volt török, de arra már csak az Egri csillagokból emlékszünk, én meg most saját bőrön tapasztalatról beszélek.

És ha a cikkben hivatkozott viszonylag friss -- már bezúdulás és főbb terrorcselekmények / rendbontások utáni -- statisztikák szerint az ottani lakosság nálunk sokkal elfogadóbb a bevándorlókkal, akkor lehet, hogy jobbak a mindennapi tapasztalataik annál, mint amit mi a honi híradásokból az ottani állapotokról látunk. S persze az is lehet, hogy szimplán tájékozatlanok, s azért nem tudnak az utcáikon uralkodó szörnyű állapotokról, mert nem néznek külföldi (pl. magyar) híradásokat, csak megelégszenek azzal, amit az utcán látnak.

***

Én úgy látom, hogy pont a migráció kezeléséből látszik legjobban a Nyugat egyik fontos fejlettségi előnye -- az immunrendszer, amit a ténylegesen működő demokrácia ellenőrző, s szükség esetén a vezetők tökére léphetőségét biztosító mechanizmusok működtetnek.

S abból, hogy ami tényleges intézkedés történt eddig a migráció csökkentésére, azt ők tették -- míg mi szimplán öklünket ráztuk --, válságkezelő akcióképességük is erősebbnek tűnik.

***

(Látszólag csalok, mikor elkenem, hogy a kvóta elfogadása elvben végtelen ember beengedését is jelentené. De ha a kezdet kezdetén nem zsigerből elutasítjuk, hanem konstruktívan segítünk kialakítani, ott mindig van lehetőség egy raklapnyi alkura és módosításra. Nem kiabálva, csak hatékonyan, csendben érvelve, tárgyalva. És akkoriban még könnyebben kialkudható lett volna egy plafon, mert még pár ezres ránk jutó létszámhoz is olyan teljes beáramlás kellett volna, ami akkor még irreálisnak tűnt. És a plafonok köztudatba kerülése automatikusan ráirányítja a figyelmet a határvédelem erősítésére is.
De mi csak tévében és plakátokon üzengetve kiabálni tudunk, a tényleges nemzetközi érdekérvényesítésben elég nudlik vagyunk. Leépített immunrendszerünk pedig leválthatatlanná is tette ezt a nudlit.

Amúgy már most sem tűnik úgy, hogy a fák az égig nőnének, pár napja jött ki a Frontex jelentése, mely szerint már most erősen csökken a beáramlás. Hosszú távon persze a világ arra megy, hogy régiók élhetetlenné válása mindig generál majd újabb (egyre nagyobb) hulámokat, de ez a mostani úgy tűnik, nem jelenti még a végtelenségig növő áradatot, a későbbiek meg már remélhetőleg egy felkészültebb Európára találnak. (S persze nyilván nem, az enyhülés első jeleire hátradőlünk -- Pató Pali örökre bennünk él...))

 ***

 Végezetül nem tudom megállni a cikk két múltbéli gondolkodótól vett idézetének megemlítését -- nem tartalmukkal vitázva vagy akár azokat elemezve, csupán egy szerencsétlen érdekességük miatt:

 Németh László “1935-ben írott Magyarság és Európa című könyvének alapmegállapítása érvényesebb, mint valaha! Ebben az áll, hogy a 18. század vége óta Nyugat-Európa végleg kimerítette magát, az iparosítás, a kapitalizmus és a gyarmatosítás kifárasztotta, a kontinens tőle keletre eső fele viszont sértetlenül őrzi Európa eredeti lendületét.”

 Hát, ha megnézzük, hová jutott ama "valaha" (1935) után a végleg kimerült Nyugat-Európa, s hová az eredeti lendületét sértetlenül őrző Kelet, hát tényleg elképzelhető, hogy e megállapítás ma “érvényesebb, mint valaha”.

A másik idézet hasonló okból szerencsétlen érv -- Dosztojevszkij 1876-ból a sokak által lenézett s elmaradottnak tartott Oroszországról: “a tudomány fejlődésével és megerősödésével együttjáróan Európa erkölcsi és politikai állapota szinte mindenütt szétzilálódott. Vagyis mindenkinek megvan a maga öröksége, és még nem dőlt el, ki kit irigyel majd. [!] Mi a tudományt mindenesetre megszerezzük majd, az viszont még nem egészen világos, mi lesz a sorsa Európa politikai egységének.”

Ma már tudjuk, melyiknek mi lett az ezutáni sorsa, és igen hasznos tanulságként azt szűrném le, hogy úgy tűnik, a Nyugat az írás előtti századokban nem csak a tudományt fejlesztette ki, amit aztán csak szimplán át kellett venni. Szervesen kapcsolódva hozzá kitenyésztette azt a polgári réteget, melynek gyomra már nem vett be akármit, kinek belső igénye volt, hogy részt vehessen világának irányításában, s kinek büszkeségén, nahúzzapicsábaneszórakozzvelem hozzáállásán feltehetőleg elvérzett volna az a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, mely oly’ szépen le tudta cserélni a cárt egy mindenkori pártfőtitkárra abban az országban, mely e polgárosodáson megpróbált átugrani.

Úgy tűnik, ha valami fontos egy ország immunrendszerében, az ez az erős öntudatos réteg, mely befizetett adójáért elvárja közös ügyeinek az ő javát szolgáló vitelét, akármilyen dorongot nem lehet lenyeletni vele, mert figyeli, melyik végén áll, és ez az, amit a Nyugat békés fejlődése létre tudott ott hozni, a mi zivataraink meg rendre eltapostak. És amihez pedig -- úgy tűnik -- idő kell, ezt nem lehet csak úgy megszerezni.

Ráadásul nagyon úgy fest, hogy ahogy ez a réteg lassan kialakul, az szervesen egybeesik azzal a fajta fejlődéssel, amit nyugatinak mondunk. Mert ugyanaz a polgár, aki elvárja közös ügyeinek normális gondozását, és kiszavazza, aki által nagyon átverve érzi magát, az egyebekben is igényli, hogy igényeinek megfelelő életet élhessen. Igény pedig mint réten a virág. (Már amelyikbe nem öntöttünk még túl sok sütőolajat.)

Ám a jelenleg ismert leghatékonyabb immunrendszert is ez az igényesség adja, amit ideig-óráig meg lehet vezetni, de veszélyesen rossz irány esetén azért besokall. És ha besokall, le tudja dobni rossz lovasát.

***

Mindehhez még hozzátenném, én magam is úgy látom, hogy zivataros múltunk belénk oltott egy egészséges túlélő rafkósságot. Bevallom, büszkén dobogtatja meg szívemet, mikor hallom, hogy buszmegállót szeretett volna Nyugotszenterzsébet, de pályázni csak csak kilátóra lehetett, így eső ellen is védő kilátó lett a buszmegállóban.

Csak hát ez a fajta rafkósság inkább egyéni boldogulásunkat segítő ügyeskedésekre elég, és a szűkebb családi-haveri körön túli együttműködést már inkább gátolja. (Itt egy falunak segített, de ez a ritkább.) Már országos szinten is inkább szívatjuk egymást, egy közép-keleti blokk szintű összefogás előtt meg próbáljuk meg behelyettesíteni a "lengyel-magyar két jóbarát" ősi igazságába a lengyel helyett a románt, szlovákot, vagy szinte bárkit a szomszédból.

Úgy látom, egyelőre továbbra is csak a Nyugat sírásói címre futja, mint egykoron, bár abból még lehetünk a legvidámabb barakk.

+++

Bánatosan jelentem, egyelőre nem sikerült meglátnom lemaradásunk előnyeit...

 Az Nyugat sírjának ásása

Év végét ne károgással zárjuk, hanem valami széppel, valami reményt adóval, hogy igen, van fejlődés. 

Sok választásom így közéleti témában nem maradt -- meg úgyis épp' okmányirodával volt dolgom, ki hűséges, megbízható szeretőként régóta mindig megmelengeti szívemet, ha hébe-hóba betérek hozzá. Mellette mindig úgy érzem, hogy mégis előrefelé megy az Idő.

Így az okmányirodáról írok.

***

Most épp' jogosítványom járt le. 

Ifjú legénykoromból csak a személyire emlékszem, ahhoz akkor a Rendőrségre kellett menni, mert a személyi igazolvány a bűnös csellengést lefülelő eszközként nem is tartozhatott bizalmibb helyre a rend őrségénél. 

Belépéskor egy cetlit kaptam, ami igazolta, hogy csak igazolvány dolgában vagyok az épületben, nem pedig előzetes letartóztatásban lévő alaposan gyanúsíthatóként. Így vigyázni is kellett rá jól, örökre hogy ott ne ragadjak. 

Az ügyintézéshez az akkor szolásos módon résen kellett lenni, ki után következem, mint manapság talán már csak a sorszámosztó géppel nem rendelkező néhány maradvány kövületnél -- a kisebb postákon, és nagyjából az összes körzeti orvosnál. 

Az ügyintézés során apránként tisztáztam magam, hogy tiszta ügyben járok, hogy tényleg én vagyok én, és jár nekem az igazolvány, és ha a cetlit se vesztettem el addig, a végén még ki is engedtek. Egyébként emlékeim szerint alapvetően kedvesek voltak, és a szükségesnél jobban nem gyanakodtak rám, hogy rosszban sántikálok. 

Fényképet persze nekem kellett vinnem, amit egy előzőleg becserkészett igazolványkép-fényképésznél kellett megcsináltatni, postán venni illetékbélyeget vagy befizetni egy csekket. 

Ja és igazolványképből persze többféle méret is létezett, és általában a másik lett volna a jó. Pár kivagyi lélek még a hiúság bűnébe is beesett, és engedett a színes képeket kínáló maszekok csábításának -- ezeket persze rögtön hazaküldték rendes fekete-fehér képet csináltatni.

*** 

Most gép előtt ülve foglalok egy időpontot, választhatok, hol a legkényelmesebb nekem, oda megyek, akkor tényleg hívnak is, ha fizetni kell, ott helyben kártyával, a fényképet is ott csinálják, mi több, még meg is kérdezik, tetszik-e a kép, vagy csináljanak egy még szebbet (lehetőségeink határán belül persze), és mindez úgy tíz perc, majd SMS-t küldenek, ha kész van, és külön kiválaszthatom, hogy átvenni hol és hogy szeretném. 

*** 

Tudom persze, hogy hálás területről van szó, hisz' csupa olyan dolog kell ezekhez (számítógép, adatbázis, internet, digitális fénykép, bankkártya, stb.), ami mind benne volt az utóbbi évtizedek nagy technikai robbanásában. Az önkormányzati bérlakásépítés ily' ütemben nem is fejlődhetett volna, mert bár sok az új gép, és építőanyag, a geometria s a statikai törvényei még mindig a régiek, a házhoz erős fal kell, meg telek, ahová épül, míg az okmányok világa a végén kieső műanyag lapocskát nem számítva tisztán befér a virtuális térbe. (Jut eszembe, igen: műanyag lapocska!)

Mégis -- valahol érezzük, hogy az önkormányzati bérlakásépítés fejlődése nem csak a lehetőségeivel arányosan van elmaradva az okmányirodákétól. 

*** 

Lényeg a lényeg -- nagy dolog az ölünkbe hulló technikai fejlődés, ám annak farhullámát meg is kellett lovagolni, mert ha csak hápogunk a vízben, a farhullám is csak átcsap a fejünk fölött, s a mélybe nyom. 

Szóval itt valahol a háttérben valakik szívós és aprólékos munkával kihasználták a lehetőségeket. Nem néztem utána, melyik kormány alatt mennyi pénzt tettek bele, és ki felelt érte. Még az is lehet, hogy túl sokat. De őszintén -- mibe nem tettünk túl sokat, és hánynak lett bármi látható eredménye??? Ennek legalább van. 

Mi több -- a fejlődés, ahogy én innen lentről megéltem, tényleg apránkénti és folytonos volt, ahogy a bölcs gazda építgeti tégláról téglára a házát. Sose túl nagyot egyszerre, amit ott akkor nem bírna a farka, de mindig hozzátesz valamit. 

Jó tíz éve pl. még csekken kellett befizetni az illetéket, de volt már postaablak az okmányirodában, amihez odairányította az ügyintéző a sorszámomat. Mekkora fejlődés az egykori kapokegycsekketszaladjakelapostáramajdvissza-hoz képest! 

De ez is fejlődött azóta bankkártyára, ott helyben az ügyintézőnél, azonnal.

***

Meg valahol az irodák mélyén egy bölcsnek tűnő munkaadó a dolgozóit is úgy kezeli, hogy azok jól tűnnek érezni magukat. Legalábbis velem mindig kedvesek voltak, és munkájukhoz is értőnek tűntek. Valahol valaki úgy igazgatja őket, mintha emberek volnának, úgy fizeti, úgy válogatja és olajozgatja lelküket, hogy úgy érezzék, a szép szavakon túl egyebekben is jobban megbecsülik őket egy trágyahordólapátnál -- ellentétben például az egészségügyben dolgozókkal.

*** 

S ami a legszebb! -- ciklusokon átívelő apránkénti építkezés volt ez az okmányirodás (+ ma már kormányablakos) dolog. Tényleg nem tudom, hogyan volt ez lehetséges, pedig viszonylag még szem előtti része is az életünknek, ahol nagyot szólhatott volna egy jó botrány -- mégse jutott a Nemzeti Színház sorsára, amit átlag húszévente új helyen kezdünk el felépíteni, mert már micsoda botrány, hogy oda, ahova ezek a hülyék akarták. (Igen, tudom, most már áll, de nem is telt el húsz év a legutóbbi óta...) 
Vagy mondjuk kormányzati negyed. 

Egyszerűen valami végtelen csoda folytán senki nem szólt bele, és fejtette fel, majd varrta újra az egészet elölről pont fordított irányba. 

*** 

Szép példája mindez annak, hol mindenhol tarthatnánk így huszonhét évvel a rendszerváltás után (vagy akár hét és féllel az új időszámításban hívők naptárában), ha általában így építgettük volna dolgainkat. 

Tök mindegy, hogy utolértük volna-e Ausztriát, mert anélkül is egy -- euróértékekben szegényebb de -- tökéletesen élhető országunk lenne. Az a bizonyos fajta, amit irodalmi művekben a "...szerény, de tiszta és takaros házban lakott" tagmondattal szoktak illetni. 

+++ 

Persze ez így most negatív szájízű vég lenne, így fordítsunk egyet a hogy-mindenhogy-lehetett-volnán, és zárjuk ezzel: hihetetlen, de úgy tűnik, lehet így is.

Na jó, szedjük ki még a hihetetlent: lehet így is.

Ui.: Tudom, biztos van szidható okmányiroda, és kommentelhető ide sok vér és vesződség, meg kivel mi sérelem esett. Szóval a történeti hűség kedvéért, én budapesti okmányirodákban szereztem tapasztalataimat, abból is csak két-háromban. (Egészen pontosan ötben, ha jól számolom.) És úgy általában az okmányirodát se tudom megkülönböztetni a kormányablaktól -- igaz, ügyfélként nem is akarom. De úgyis azzal kezdtem, hogy a kevés szépről írok, mit szorgos lepkegyűjtő még fellelhet a közélet tarka mezején, hát legrosszabb esetben azokról szólt ez, kiket én magam láttam a réten.

 "év végét ne károgással zárjuk"

Tudom, azon kellene nekem is fennakadnom, amin akadtak oly sokan fenn, hogy hát amit miniszterelnökünk Őcsényről mondott. 

És persze akadnék is -- ha nem illeszkedne a róla alkotott képbe. 

Így csak magamban megpödörve lelkemnek bajuszát megállapítottam, hogy újabb szintet ugrott suttyóságban, s hogy soha nincs olyan, hogy legalja. 

*** 

Amin fennakadtam, az inkább valami olyasmi, ami népünk pucájával kapcsolatos, meg a vérrel, ami állítólag annyira benne van. 

Hogy egy magyar falu -- népünk állítólagos virtusával, mely nép magát szilaj honfoglalók vérének tartja, ki aztán testével óvta meg az elpuhult Nyugatot tatártól-töröktől -- hogy beszarik hat-hét muzulmán gyerektől, ki pár hetet a faluban nyaralna. 

*** 

Nem tudom, hanyat fordulna sírjában erre hős Dobónk, ki ugyan (az irodalmi feldolgozás szerint) kimondta, hogy aki szóba áll velük, az halál fia, de nem tudom, mire ment volna olyan várvédőkkel, akik ebben a mostani történetben félelmükben inkább kiszúrták a panziós autókerekét. (Csak legalább szegény Hunyadi meg ne hallja.)

Hogyan lehetséges, hogy egy (addig állítólag) összetartó falu népének férfijai nem érzik magukban az erőt, hogy szükség esetén kordában tartsanak hat-hét gyermeket -- még akár ha tényleg janicsárpalántának nevelték is őt vérben forgó szemű szüleik. 

-- "Asszonyok ezek" -- köpött volna ki Dobó azon a gyűlésen, bár ha igaz, amit az egri nőkről olvastunk, sértés ez az asszonyokra nézve.

Ne már... 

*** 

Tudom persze, hogy annál a hat-hét gyereknél vadabb rémhírek terjengtek. Hogy majd jön a többi. Meg szüleik a késekkel, bombákkal. 

S értem, hogy a falu népe tudja jól a Történelemből, hogy aki hősként a szar elé áll, arra akkor már megkönnyebbülve rápakolják a teljes trágyadombot, nemhogy majd segítenének lemosni. 

Na de a panziós is a faluban él, s mivel az egész az ő panziójában és meghívására történt, rajta múlik, jöhet-e még más is, nem külső erőkön. 

Ha a polgármester a gyűlés előtt beszél a panzióssal, majd a kocsmában a mindenkori helyi "hírhordozókkal", a gyűlésre már mindenki tudja a valóságot. Egy kis faluban mindenki tud mindent, nem hiszem el, hogy a polgármester s a panziós nem tudják elmondani a többieknek, mi a valós helyzet. Nem az országos, meg a nagyvilágbéli, hanem hogy a panziós dönti el, ide most ki jön, és ő csak gyerekeket hívott, aztán ha más is jönne, abba már nem megy majd bele. Vagy ha igen, elég akkor kerekét kiszúrni s a falakat lezárni. 

A polgármester erősen élvezte a lakosság bizalmát, ilyen ember amit mond, azt azért elhiszik neki. 

*** 

S ha már kerekeknél tartunk -- férfiember nem mer már itt szemtől szembe mondani, ha baja van, éjjel földön kúszva szúr ki kerekeket? Nem fél, hogy kúszás közben eltapossa egy arra járó csótány? 

*** 

Azt sem értem, az hogy lehet, hogy büszke konzervatív elmék, kiknek fontos érték megőrizni Európa keresztény gyökereit s a Nemzet büszkeségét, nem temetik kezükbe arcukat, ha egy Dobó s Hunyadi nemzetéből való falunyi férfiember beijed pár nyaralni érkező muzulmán gyerektől? Ez legyen a hősi példakép a jövő nemzedéke előtt? 
Egykor bátor nemzet voltunk, de mintha egy kicsit puhulnának azok a pucák. Kínos... 

+++ 

Szeretném hinni, hogy van még olyan település ez országban, melynek férfiai hősként szembe mernek nézni a veszedelmekkel, ha -- nem az ő költségükre persze -- egy panzió vagy egyéb hely az ő településükön nyaraltat egy-két hétig pár (mondjuk max. tíz) fegyvertelenül érkező migráns / menekült (ízlés szerinti megjelölés bekarikázható) gyermeket.

(Családot már említeni se merek, hisz' ott már férfi is lehet -- juj...) 

Ha van legalább egy ilyen, s jelentkezik ez írásra, esküszöm, az elsőnek készíttetek egy-egy "Bátor település" táblát, amennyiben felteszik a településhatárt jelző táblák alá a be- és kijáratnál.

(Apróbetűs rész, mert az mindig van: mondjuk max. hatot, ennél nagyobb településeken ez amúgysem akkora hőstett. De szükség esetén megpróbálok többet is szervezni valahogy.) 

Talán visszapumpálná ez az első csepp vért abba a kiürült Pucába. Ami aztán elindíthatná a többit -- mint az első felszívott korty a benzinlopó-csőben* --, büszkén buzogna a vér, s a Magyar Puca ismét délceg lehetne.

*Magyar ember tudja, miről beszélek, mikor benzinlopó-csőről beszélek. Erre még ma is van pucánk...

Tudom-tudom, ki vagyok én, hogy kifürkésszem s teljesen átlássam az Ő útjait s tetteinek okát?

S Ő alatt most a 4-es metró Móricz Zsigmond körtéri aluljárójának tervezőjére gondolok.

***

Pedig régóta töröm rajta fejemet, és észak felé értem is. Aki arra akar a metróból kimenni, az felmegy az északi irányú mozgólépcsőn az aluljárószintre, majd szintén (nagyjából) észak fele tovább, és már kinn is van. Onnan meg már az ő dolga, mit kezd ott magával, ha innen tovább tévelyegni kezd, nem kenheti eltotojázott életét Őrá -- a Tervező megtette vállalását, s gyorsan kijuttatta őt a föld alól.

Ámde a déliek.

***

Aki a dél felé menő villamosmegállóba menne vagy esetleg az Allee-hoz, az választhat az észak vagy a dél felé induló mozgólépcső közül, aki dél felé indulna, annak még gondolkodnia sem kell, hogy a délre indulót válassza. Eddig tiszta.

Na de aztán.

***

Mert az északi mozgólépcső tetejére érve is 180 fokban vissza kéne fordulnia a továbbhoz...

...de itt még magyarázhatja  a jobbra-balra szélesen útjába állított üvegfalat, hogy egy üvegfal önmagában is szép, és valamiképpen hirdeti az Ember csodálatos voltát, hogy tudott olyat alkotni, amin át lehet látni, de átmenni nem, miközben őseink idején ilyen még nem volt * .

Innen már csak árazás / preferencia kérdése, nagy ár-e ezért a büszkeségért a tizenhuszonharmincegynehány méteres kerülő a felszínre vivő lépcsőhöz, amihez a normál út az üvegfalon át vezetne.

Az északi mozgólépcső teteje, ahonnan a térközepi villamosmegállóhoz erre felénk kell tovább jönni.

Ám a déli oldal korlátjára semmiféle magyarázatot eleddig nem tudtam találni.

***

A déli mozgólépcsőn felérve balra hátul van a napvilágra vivő lépcső, elöl csak egy üres fal van úgy tizenhúsz méterre.

Hogy miért van ott elöl fal, s miért nem lépcső, még megértem, hisz' egy nagy kerek teret nem lehet úgy összevissza lyuggatni, mint mondjuk egy nagy kerek sajtot.


De hogy miért kell egy korláttal a népet ahhoz a tizenhúsz méterre levő üres falhoz terelni, hogy onnan visszafordulva ellenirányban is megtehessék azt a tizenhúsz métert -- N E M  T U D O M.

 
Talán ahogy az északi üvegfal egy ünneplés nagyságunk előtt, hogy meg tudtuk csinálni, úgy ez egy intés, hogy olykor mi is korlátokba ütközünk.

De intés arra is, ha el is értük korlátainkat, ez nem szegheti kedvünket, s menni kell tovább. Még ha azt hisszük is, utunk falba vezet s vége, a falhoz érvén majd kijáratra lelünk, mert az Úr irgalmas mihozzánk, gyarló fehéregereihez az Ő Labirintusában.

S emlékeztető is ez, hogy csak Isten tökéletes, egy aluljáró sosem.

***

Vagy valami ilyesmi.

(Én itt elértem korlátaimat.)

+++

De azért Rózsa Sándor összevonná szemöldökét.

* Egyébként volt :  a szakadék. De én azért örülök, hogy ide most inkább üvegfalat építettünk...

A déli mozgólépcső teteje -- onnan utunk el tovább a kép végén a falhoz, majd vissza ide, ahonan a kép készült s tőlünk balra fel.

(Mellékszál: a kép jobb sarkán a leány vélhetőleg eltévedt vagy sétálgat, mert innen arra menni nemigen van minek.)

A világ (jó, csalok: szerintem) legrövidebb liftje Pest szívében látható, a Parlament tőszomszédságában -- az általa leküzdött magasság 20 cm körüli.

***

S hol másutt is hirdethetné méltóbb helyen a mérnöki tervezés diadalát, mint a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala Információs Oktatási Központ Frecskay János Szakkönyvtár és Ügyfélszolgálat (pőrén szólva: szabadalmi hivatal) bejáratánál?!

Ami mellesleg a Magyar Formatervezési Tanácsnak is irodája.

Szemben a Miniszterelnöki Hivatal, melyből a mindenkor aktuális legnagyobb magyar aurája sugárzik le bátorítón, hogy igen, lehet a magasba jutni, csak akarni kell és tenni érte.

***

Minden együtt van hát egy nagyívű konstrukció méltó bemutatásához, hogy az aztán példájával tovább sarkallja az Alkotó Elmét problémák minél szebb s hatékonyabb megoldására szolgáló eszközök létrehozására.

***

A probléma, melynek leküzdésére született: megadni a lehetőséget a kerekes székkel érkező látogatóknak a belépésre a Tudomány Szentélyébe. Akadálymentesítésnek is mondják manapság.

Ennek itt egy 20 cm magasságba ívelő lépcső állja útját, mely két fokból áll.

Áthidalására a mérnöki lelemény egy liftet alkotott, s nem is akármilyet, hisz -- emlékezzünk! -- nem csupán Szabadalmi Hivatal, de Formatervezési Tanács is!

Egy közel embermagasságú téglatestet képzeljünk el -- legalábbis ponyvával letakart állapotában, mert az évek során enélkül még sohasem láttam. Ez félig a lépcsőn, félig a járdán áll.

Szép szürke ponyva -- az átlag magyar utcabútorhoz képest dicséretesen alig öszerajzolva -- a ponyva egyhangúságát egy helyen kiálló ferde rúd színesíti, mely ügyesen játszik a ponyva szürkéjének s a ma divatos utókorrodált felületnek összebolondított egyvelegével.

Háttérből a Parlament mosoly'g le büszkén és biztatón (s picit túlexponáltan...)

***

A gondosan kifüggesztett kezelési utasítás szerint az érkező kerekesszékes feltaláló / formatervező (valami módon) értesíti a kezelőt, ki kiérkezése után egy kulccsal üzembe helyezi a gépet. Előtte a ponyvát -- gondolom -- leszedi, de nem is írom le az egészet, mert hosszú és bonyolult -- gyanítom, csak külön képzést kapott személy vezetheti, éves rendszeres ismeretfelújító és munkavédelmi oktatás mellett.

Inkább ide teszem a teljes leírás képét.

Látszik, gondos munka, mert a tervezők még a menekítésre is gondoltak, ha a lift mondjuk 15 cm-nél hirtelen megállna. A "menekítés" menete ilyenkor a "főkapcsoló lekapcsolása", majd a "kerekes székes személy kézzel leemelése".

+++

Nem állhatom meg, hogy hangot adjak gyanúmnak: szinte biztosan voltak itt is gáncsoskodók, akik egy lejtő lépcsőbe vésését javasolva útját állták volna az Elme szárnyalásának. Szerencsére azonban az Elme nem hagyta magát, és volt valahol valaki, egy pártfogó, egy Bölcs Mecénás, ki a nagyívű tervet pártfogásába vette.

S ki talán tudta azt is, hogy két lépcsőfok farigcsálására nem ad pénzt Európa nemzeteinek szövetsége, míg egy kerekesszékesek esélyegyenlőségét szolgáló lifttel hogyan is lehetne szűkkeblű...