Benderik elmélkedik

Egy zebrán átkelésre várva töltött negyedórácskában fogant ez írás.

Sütött a Nap, megcsillanva a húsz-harminc autó szép fekete testén, meg könyv is volt nálam, így nem unatkoztam, de ha sietek, úgy valakit vagy valamit bizonnyal szájamra veszek.

Igen, delegáció.

***

Szóval nem akarok én itt földhözragadni, és tudom, hogy a világ működésében fontos szerepe van a reprezentációnak.

Tudom, hogy a diplomácia szabályai világszintű közmegegyezésen alapulnak, és azt is, hogy egy ország vezetőjének csillogása a nemzeti büszkeségnek is fontos olajozója. Hogy amikor a mi elnökünk Párizsba látogatván végigmegy a sanzelizén, selyembrokát öltönyén olyan bukfencet vessen a napsugár, hogy láttára a látására gyűlt hajadonok sorra gavallérjuk vállára omoljanak, és harmincháromszoros sortűz hirdesse, mekkora nagy nemzet uralkodója teszi épp' tisztét a francia királynál.

Ja, igen, avíttak szavaim, tudom.

De épp' azért tartanám már lassan megfontolandónak a Világ Vezetői számára, hogy kicsit elkezdhetnék ők is lekövetni az általuk irányított -- és elvileg jól ismert -- világ célszerűbbé válását.

Azt például, hogy egyre kevésbé tartja már e világ fontosnak az öncélú pompát, miközben egyre ferdébb szemmel nézi a mindennapi életét rendre szétcincáló államfői látogatásokat -- és egyáltalán a nem célszerűséget szolgáló pazarlást.

Öltözetünk, beszédmódunk mind a praktikum irányába mozgott, már rég nem az öltöny az általános hivatali öltözet, sokat tegeződünk, már cégek is tegeznek sokszor reklámjaikban, stb. -- ám a diplomáciai protokoll szigorú és rongyrázó szabályai alig enyhültek.

***

Ami nem lenne baj, ám ma már jól kitapintható ellenérzés van a lakosságban, mikor delegációk miatt lezárt városban akarnának reggel munkába jutni, vagy órákkal előbb kell reptérre menniük, mert mikor gépük megy, épp' minden oda vezető út le lesz majd zárva.

Ráadásul a Nagyok találkozói kiváló alkalmak is az ellenülk való egyéb okú demonstrációkra -- ma már menetrendszerűen tudható, hogy minden G20 csúcson feléget a nép egy-egy jobb sorsra érdemes nagyvárost, mely pechére büszke szállásadója a Nagy Eseménynek.

Elképesztő pénzek mennek biztonsági intézkedésekre, még metróvonalakat is leállítanak olykor, hogy alulról ki ne robbantsák az utat a Nagy Emberek konvojának áthaladásakor. S hány lehegesztett szép kovácsoltvas aknafedlap tudna sorsáról keserű éneket mondani...

***

Félreértés ne essék -- vannak tényleg fontos/hasznos dolgok, amihez érdemes lehet egy város forgalmát korlátozni. Mely események persze mindig fontosak egyiknek, míg utálja másik, ám vitathatatlan, hogy pl. egy nagy futóversenynek van gyakorlati haszna, és legalább sokan örülnek neki, meg hát ezeket -- jól-rosszul, de -- költség/haszon elven kielemezve engedélyezik vagy sem. És itt a haszon a reklámérték, népegészségi nevelőhatás stb.

És hogy prolivircsafttal se vádoljon Olvasóm: igen, fontosnak tartom az ünnepeket is, hogy időnként megadjuk a módját, és erre akár költsünk is.

De lássuk be, hogy egy delegáció érkezése nem ünnep, és bár haszonnal deklaráltan jár, ám általában nem maga az adott helyszínek demonstratív végigjárása, hanem az ott letárgyalt dolgok. Márpedig tárgyalni még hatékonyabban is lehet, ha nem kell hozzá végiglátogatni az összes textilgyárat, szülőházat és várkertbazárt.

***

S persze a diplomácia nyelvének fontos eleme, hogy ki látogatott kihez, én oda vagy ő ide, hány órát töltött ott és mit nézett meg, de pont ez az egyik, amiről beszélek, hogy túl költséges már ez a virágnyelv ahhoz, hogy fenntartsa ez az egyebekben praktikumba hajló világ, és ne lenne érdemes elgondolkodni egy kicsit a célszerűsítésén.

Ami nyilván nem tud egy országból elindulni -- pláne egy kicsiből (s itt méretre gondolok, nem nagyságra és büszkeségre persze...) -- de a nagyok elkezdhetnének egy közös deklarált nagy elgondolkodást e protokoll célszerűsítéséről.

***

S nem új e gondolat persze, elég belefülelni mondatokba villamoson, amiről épp' leszállítják népet, hogy gyalogoljon, átszálljon, várakozzon -- és nem is csak manapság, hanem évtizedek óta bárhol a világban -- így kérdés, miért pont most vetem fel, túl azon, hogy épp' most álltam ki azt a negyedórát egy zebra végében.

Ami miatt végre mégis pont most elkezdhetnének a Nagyok erre ráeszmélni, az az, hogy a ma divatos nevén "elitellenesség"-nek nevezett népi életérzés mára fokozódott olyan szintre, hogy lassan birodalmak dőlnek meg miatta.

Mert lehet szeretni vagy utálni Trump-ot és Brexitet, de abban szinte egyetértés van az elemzők között, hogy a hozzájuk vezető út üzemanyaga nagyrészt egy tiltakozás volt, hogy a nép jó részének elege van abból, hogy vezetőik mintha egy fölöttük levő világban élnének, ahonnan ők -- a nép -- már nem is látható rendesen.

Ugyanez a jelenség az, ami kapcsán sok elemző a liberális elit válságáról beszél, de igazából az összes fejlett állam vezetéséről van szó (melyek mellesleg hivatalosan liberálisnak mondott elvek mentén működnek). Hogy képtelenek vezetett népük nyelvén beszélni, velük megértetni, mit miért tesznek és tartanak fontosnak.

És úgy érzik népeik, hogy vezetőik nem értük vannak. És akkor is, ha pedig épp' igen, csak nem tudják elmondani nekik, mit miért tesznek, de speciel a fenti delegációs játékban meg a többi diplomáciai virágnyelvesben, amikor sok pénzt elköltenek arra, hogy kifejezzenek egy árnyalatnyi javulást a kapcsolatokban, vagy hogy megmutassák a világnak, hogy márpedig ők erősek, és nem félnek a terrortámadásoktól (G20-csúcsok), és ezért nem nagy ár egy város felforgatása és felégettetése ahelyett, hogy találkoznának jól védhető óceáni szigeten* vagy vidéki kastélyban -- nos ez tényleg már nem népük érdekeit szolgálja, hanem fölösleges és igen pazarló emberkedés.

És miközben azt már látják e Nagy Államok Vezetői, hogy valamit tenniük kéne, hogy népük közelebbinek érezze őket, és ezért tvittereznek meg fészbúkoznak meg választások előtt vegyülnek nép közt és szüretelnek meg sörfesztiválon gurítnak korsóval, ám az nem jut eszükbe, hogy ha mindannyian közösen elkezdenék ezt a fenti játékot deklaráltan egy kicsit puritánabb irányba vinni, az bizony jót tenne imázsuknak.

Mert ha mind azt mondják, hogy eztán a nép és a célszerűség érdekében nem a fővárosok közepén találkoznak, hanem olcsóbban védhető repterek és kastélyok tárgyalóiban, távoli egzotikus szigetek ölén, ha ezt mind deklaráltan együtt elhatározzák, az nem a gyengeség jele, és nem azt fogják népeik és ellenségeik hinni, hogy na, ezek meggyengültek.

Hanem hogy végre értük is tesznek valamit.

***

S még nem is új dolog mindez. A katolikus egyház a megmondhatója, hány hívet bukott el, mikor káprázatos pompája ellenére -- pedig akkor ennek még volt hatása a nagyság érzetére (!) -- megjelent a puritán dísztelenséget hirdető reformáció. S hiába volt székesegyház, márványoltár, rózsaablak, bíborsüveg, szentek ereklyéi hol kívánni lehetett gyógyulást, békét és szerelmet -- vitte mégis nulla pénzből a bank felét a praktikus puritán ellenfél.

Lám, már az Újkor hajnalán is elavult stratégia volt, hogy a pompa s a káprázat önmagában ellenállhatatlan hatalmat hirdet, melynek nagysága előtt előtt mind leborul a nép és az ellen. Már akkor le tudta győzni a puritán praktikum, ha volt mögötte cserébe igazi tartalom.

+++

Próbálkozni persze lehet akármeddig húroknak feszegetésével -- látványos, és szép nagyot szól aztán, amikor elpattan...

 sziget óceánon*

(a kép csak illusztráció -- bár tényleg sziget és tényleg óceánon)

Érzékeny fába fejszémet most, mert vörös posztós szavak ezek, s érzékeny részei a Nemzet Tudatának, mint gyulladtan fájós fog.

Ám még márciusban olvastam egy érdekes megközelítést, ami a kérdést a szolgálat felől közelíti meg -- szolgálat alatt értve mások, a társadalom szolgálatát.

"A normális társadalmi életnek ugyanis az a lényege, hogy készen kapott szerepeket töltünk be, amelyek nem rólunk szólnak, nem értünk vannak: szolgálat, amit másokért teszünk. Hogy nem minden rólunk szól, hogy többet kell adni, mint kapni."

A konkrét cikk a feminizmus kapcsán hozza be e megközelítést, de úgy érzem, megragadható vele az egész kiterjesztett fogalomrendszer. Az önmegvalósítás, és a bizonyos értelemben ebből eredeztethető nemiszerepes kérdések.

S mivel az "ember szerepe a szolgálat" inkább a konzervatív oldalról való megközelítés, az önmegvalósítás és társai mellett pedig az egyéni érdek társadalmi összérdek előtti elsőbbségével szoktak érvelni, így a két oldal egész addig kibékíthetetlennek látszik, míg meg nem próbáljuk megindokolni az önmegvalósítás fontosságát a szolgálat szempontjából.

Így én most erre teszek egy kísérletet.

***

Kezdem azzal, hogy a szolgálat értelmezhető puszta világian a társadalom szolgálataként, ám a hívő ember számára jelenti az Isteni Terv szolgálatát is, aminek lényege persze szintén az, hogy az egyén fő célja nem saját útjának egyengetése, a léhűtő kényelmes henyélés, minél jobb állások megcsípése dőzsölés céljából, hanem valami rajta kívülálló nagyobb dologban való hasznos részvétel.
E megközelítésben a "készen kapott szerep" a hívő számára értelmezhető Isten elrendelt céljaként az adott egyénen -- a nem hívő számára itt már nincs kapaszkodó, ő legföljebb annyit mondhat, ha már egyszer férfinak születtél, légy férfi, s ne arra forgácsold energiád, hogy dacolsz a Természettel.

***

A fenti szolgálatról tudjuk, hogy nem könnyű. Különösen, ha lelkiismeretesen gondoljuk teljesíteni. Bármely szerepben tesszük is, ha komolyan gondoljuk, mindig lesznek akadályok. És egyrészt egy életen át követve a ránk mért szerepet, ezek nem mind egyszerű akadályok, másrészt folyamatosan és soha véget nem érőn jönnek, csak jönnek. És jönnek. És jönnek.

Legyen szolgálati helyed egy munkahely -- azon belül fizikai vagy szellemi -- legyél családot fenntartó anya és házitündér, legyél nő vagy férfi, ha rendesen csinálod, sokszor kell majd keményen próbára téve állnod a sarat. S az Élet ráadásul a fenti szerepeket keveri, így nem is elég jó munkaerőnek vagy szülőnek lenned, a kényes egyensúlyra is ügyelned kell, összeegyeztetve a sokszor összeegyeztethetetlent, mikor a munka lelkiismeretes elvégzése csak ugyanabban az időpontban lehetséges, amikor a gyerek leckéjében kéne segítened, s döntened kell, hirtelen érkező nagymamádat hozod el a pályaudvarról, vagy gyermeked fellépését nézed meg az óvodában.

S persze kellő türelemmel minden elrendezhető, meg ilyes bölcsességek, de sokszor így is túlnő azon a szinten, ami alatt az ember olykor berogyni hajlamos. Amikor úgy érzi, átcsapnak azok a bizonyos hullámok.
A hívő ilyenkor tudja, hogy csak Isten tökéletes, az ember gyarló, bárhogy próbálkozik is, amitől persze feladni nem szabad, de ad egy megnyugvást, hogy Isten a jószándékot nézi, annak megléte esetén a félrecsúszott megvalósítást meg tudja bocsátani.
A nem hívő meg kapaszkodik, amibe tud, kellő bölcsességgel ő is fel tudja mérni, hogy ha ő mindent megtesz, legalább a lelkiismerete tiszta, és ez a lényeg.

Ám ettől még a szolgálat nehéz, és időnként csak kicsit, de időnként nagyon s olykor durván-nagyon-nagyon.

***

S mivel mindez a legnagyobb jóindulattal, elszánással, és lelkiismeretes hozzáállással is nehéz, minek terheljük még fölösleges nehezítésekkel?


S persze ne a levegőbe beszéljünk, adjunk pontos jelentést a fölöslegesnek. Megpróbálom a gépek hatásfokával megközelíteni. Ha a szolgálat a rajtunk kívül álló (mondjuk társadalom) szolgálata, akkor annak hatásfoka annál jobb, minél több megy erőnkből a társadalom általunk megoldható feladatainak elvégzésére, és minél kevesebb saját problémáinkra. Ezen -- kicsit így a definíció érdekében technokrata -- megközelítésben a saját működőképességünk fenntartására fordított energia a gépeknél használt hőveszteség, ami a hatásfokot csökkenti.

S persze erre szükség van -- ahogy lelkünk karbantartására is szükség van működőképességünk fenntartására -- ám az semmiképp' se jó, ha az amúgyis szükséges mértéken túl is terheljük az embert olyan dolgokkal, melyek nehezebbé/energiaemésztőbbé teszik saját működőképességének fenntarthatóságát, lelki problémáinak kezelgetését, lelkének ápolgatását.


Így minden olyan lelki teher csökkenti a szolgálat hatékonyságát, amivel a lélek azért kell folyamatosan birkózzon, mert úgy érzi, hogy nem  rá szabott elvárásoknak kell folyton-folyvást megfelelnie.


Ebben az értelemben az önmegvalósítás nem más, mint annak a helynek/szerepnek a megkeresése, ahol az ember a leginkább tud a  társadalom általa megoldható feladatainak elvégzésére -- azaz a szolgálatra -- koncentrálni, és minél kevesebb energiáját kötik le a fölösleges nehezítések, a saját lelkével való tusakodás annak érdekében, hogy "szolgálati helyén" szimplán működőképes maradjon.

Vagyis az önmegvalósítás a megfelelő szolgálati hely megtalálása.

***

Arra már a társadalom rég rájött, hogy költőlelket nem jó mozdonyvezetőnek erőltetni, mozdonyvezetőlelket könyvelőnek, s legkiváltképp' könyvelőlelket költőnek, mert azzal se a mozdony, se a könyvelés, se a költés nem jár jól végül. Így azt már természetesnek vesszük, hogy a pályaválasztást legjobb az érintettekre bízni -- szülőként időnként persze rájuk szólva, ha úgy látjuk, lányunk végzetes ballépést készül elkövetni, midőn pont diploma előtt hagyná ott az egyetemet, hogy megszökjön a csillagszemű juhásszal, mellé csillagszeműnének állva...

A pályaválasztás azonban csak egy eleme a megfelelő szolgálati hely kiválasztásának. Már az kérdés -- az ötletadó cikkben is --, hogy egy nő klasszikus munkahelyen vagy főállású anyaként érzi magát jobban. De az is lehet, hogy az passzol hozzá, ha Afrikába megy falusi tanítónak, felcsap eszkimónak, Tibetbe megy gyógyító szerzetesnek tanulni, szamarakat olt egy farmon, apácának áll, netán remeteként verseket farag. (És itt már nem korlátozódtam persze nőkre.)

A lényeg, hogy olyan helyen legyen, ahol azt érzi, hogy valami hasznosat csinál, amiért lelkesedni tud, s ami így erőt ad neki a nehézségekhez. Mert bizony ahogy a rosszul megválasztott hely felőrli az energiát a lélek saját fenntartására, úgy a jól megválasztott hely lelkesítő plusz erőt ad. Márpedig ha a szolgálat -- az Élet -- fent említett nehézségeibe belegondolunk, időnként bizony igencsak szükség van egy kis olyan erőre, ami valahonnan belülről jön, pont mikor racionálisan nézve épp' össze kéne omlanunk a ránk dőlő súly alatt. S nem kell messzire menni, friss gyermekeseknek elég végiggondolni pár alig átaludt éjszakát napközbeni játszóterezéssel.

***

S a nemi szerepek konfliktusai is valahol ott gyökeredzenek, hogy teremtéskor valahogy nem konzisztens módon kerül össze test és lélek, így ha a test által megszabott szerepek közül kell választania, nem találja helyét a lélek.

Tudom, sokan hiszik, hogy a nemi "tévelygések", homoszexualitás stb. puszta hóbortok, mert a mai fiatalok már unatkoznak, és jódolgukban nem tudják, mit csináljanak, meg mert ma ez a menő.

De azért gondoljunk csak bele, ki vállalna fel olyan kőkemény lelki gyötrődéseket, mikor delikvensünk azon tűnődik, hogy mondja el szüleinek, mit fognak szólni, hogy fogják kitagadni, hogy ájul el a nagymama, kap szívrohamot az anya, milyen csalódott lemondással szemében néz rá az apa, s megrökönyödött undorral dobja ki a baráti kör, akivel addig együtt hülyebuzizták a hülye buzikat, ki vállalná fel e gyötrődést pusztán egy jó hecc kedvéért? Az ember egyik legalapvetőbb igénye a csoport, akihez tartozik, hogy az elfogadja őt, s ezt megvonva tőle akár el is pusztul. És ama bizonyos "coming out"-ok előtt a főhős épp' azt gyötrődi magában végig, hogy mi lesz, ha a bejelentés hatására mindenkit elveszít. Nem hihetjük ép ésszel, hogy ezt bárki végigcsinálná egy hecc kedvéért, mert az menő.

Egyébként jelzem, nem menő. De azért ezt is tudjuk jól, hisz' itt élünk.

A lényeg, hogy iszonyatos teher tud lenni a léleknek, ha olyan szerepben kell élnie, amiben nem érzi jól magát, különösen ha ez állandó titkolódzással is jár.

S ha mindezt a szolgálat szempontjából nézzük, az ilyen ember egész addig nem tudja a társadalmat szolgálni, amíg saját lelke beteg. Így a társadalom akkor jár jól, ha hagyja őt is abba a szerepbe állni, amelyikben otthon érzi magát. Mert akkor tud másoknak is hasznára válni.

***

És persze, nyilván egy szélsőséges elhajlás, amit a skandinávok (állítólag) a budikkal és öltözőkkel tesznek, és hogy a gyerek még csak nem is tudhatja, milyen neműnek gondolják őt a szülei, s már az is bűn, ha egyáltalán gondolják valamilyennek. De ez nem azt jelenti, hogy az útkeresés nem fontos, csak hogy az Ember -- mint mindenben -- ebben is hajlamos a végletekben keresni a megoldást. S persze mint oly' sokszor, ezt is a legegyszerűbb paraszti logikával teszi: ha az a cél, hogy az ember választhasson utat, ne is mondjuk meg, hol van, mert azzal csak befolyásolnánk.
De fölösleges ettől itt kis honunkban parázni, mert egyrészt a szélsőségekről idővel kiderül, hogy azok, és akkor visszakorrigálódnak, másrészt meg ahogy az Amerikában régóta előforduló sokmilliós kártérítési perek se tudtak nálunk meghonosodni, amiért nem volt ráírva a kávéra, hogy forró, úgy a nyolcféle budi se fog azelőtt meghonosodni, mielőtt a skandinávok rájönnek, hogy kicsit eltúlozták.

Ahogy az önmegvalósításról szóló könyvek is persze okoznak olyat, hogy az amúgy családanya lelkű leány úgy érzi, balek, ha nem csinál karriert, és ezzel számára rossz irányt vesz, de ettől még nem az önmegvalósítás és annak igénye a rossz, hanem a róla szóló könyvek túlhajszoltak olykor, s hajtanak az önmegvalósítással ellenkező irányba, mikor nem a saját utat segítenek megtalálni, hanem a sokaknak (állítólag)beváltat az olvasóra erőltetni.

És az is eltúlzott félelem, hogy a mai lányok már csak szinglik akarnak maradni, mert úgy lehet könnyen karriert építeni, és kényelmesen élni. Mert én például egyetlen lányra sem emlékszem életemből, aki hosszú távon ne akart volna családot. és olyan nőt sem ismerek, aki azért lenne "szingli", mert azt szereti. Csak egyrészt nem csak családot akarnak, hanem valami mást is, mert a puszta fajfenntartás -- emberként lássuk be -- az állatvilág szintje. Másrészt nem akárkivel, aki párzóképes korú épp' jókor szembe jön, mert abból aztán minden lesz, csak család nem.

S mégis hogy adja át gyermekének a tudást az Életről egy anya, aki még maga sem járt ott soha igazán? Az önmegvalósítás egy anya estében nem csupán maga a szolgálat, hanem a megtanulása is annak, amit majd átadhat. Hisz' még a nyúl és a róka is megtanítja kölykét a vadászatra (ki melyik oldalról), ami elég nehéz lenne, ha maga soha nem próbálta volna.

***

Attól sem érdemes eltúlzottan félnünk, hogy a mai világ már annyira individualistának nevel, hogy lassan senki nem lesz, aki a köz érdekében tenni akar, mert mindenki csak saját céljaiért hajt.
Egyrészt mert az ember alapvető belső igénye a hasznosnak levés. Így ha soknak látjuk a céltalan ifjút, a baj inkább annak tünete, hogy a társadalom nem tud valóban hasznos célokat felmutatni, mert maga is lusta foglalkozni ilyesmivel. Nem szónokolni kell arról, hogy élj hasznos célokért, hanem mutassunk fel hasznos célokat, és meg fogunk lepődni, milyen sok lesz, aki tesz értük.

S épp' az önmegvalósítók itt is azok, akik aztán hasznossá válnak, mert bennük van meg az igény arra, hogy valamit kezdjenek magukkal. Sőt, ők azok, akik még célt is képesek maguknak kitalálni, s nem várnak arra, hogy a társadalom mutasson fel nekik egyet.
Még aki magának megfogalmazva csak azért hajt, hogy karriert csinálva sok pénzt keressen, az is ha ezt végig is csinálja, ahhoz elszánás kell, nem inkább kocsmázni menni és kiesni az első akadálynál, és ha végül tényleg karriert csinál és sok pénzt keres, azt végülis valaki valamiért fizeti neki, így végül tényleg hasznosat csinál. (Az meg már nyilván nem az ő bűne, ha a társadalom netán nem valós hasznosság arányában fizet, vagy ha a szénbányász kevesebbet kap a marketingesnél.)

***

Végezetül van itt egy fontos lehetséges ellenvetés -- visszatérve kicsit azokra, kiknél ellentétesre teremtődött a test és a lélek. A fiús lányok, lányos fiúk -- akár aki csak annyiban, hogy lány létére nem áll azonnal anyának, akár kinek lelke ellenkező neműnek született testénél.

Az elejére tett idézet fogalmazza meg ez ellenvetést igen pontosan: "A normális társadalmi életnek ugyanis az a lényege, hogy készen kapott szerepeket töltünk be...".

Vagyis még ha el is fogadjuk az önmegvalósítás -- a ránk szabott szerep -- igényének jogosságát, vajon nem abból lenne-e egészséges kiindulni, amit készen kaptunk?

Ahogy elején erre írtam, e megközelítésben a "készen kapott szerep" a hívő számára értelmezhető Isten elrendelt céljaként az adott egyénen -- a nem hívő számára itt már nincs kapaszkodó, ő legföljebb annyit mondhat, ha már egyszer férfinak születtél, légy férfi, s ne arra forgácsold energiád, hogy dacolsz a Természettel.

***

Nos igen, ez elgondolkodtató.

Csakhogy.

***

A lelket -- s annak főbb jellemvonásait, irányultságát -- vajon nem ugyanaz teremti-e, aki a testet?


S ha az embert az állatvilágból kiemelő legfőbb tényezőnek a lelket tekintjük, s hirdetjük a lélek elsőbbségét a test fölött, vajon mit tekintsünk inkább készen kapott szerepnek? Azt, amit a testtel, vagy azt, amit a lélekkel kaptunk? -- amolyan üzenetként Istentől, hogy ez vagy te, gyermekem, így valami ebből kiinduló célt keress magadnak.

Bizony, már az sem egyszerű kérdés, hogy mi a készen kapott szerep. S bizony furcsán hat, ha a lélek felsőbbrendűségét hirdetve, össze nem illő test és lélek esetén bizonnyal hisszük, hogy a test kell meghatározza a lélek útját, s a lelket kell elnyomnunk, hogy a testet szolgálja.

(Azt már csak csendben vetem fel, hogy ha a teremtést tökéletesnek hisszük, akkor talán a látszólag ellentmondásos test/lélek embereknek is olyan cél rendeltetett, ami pont e látszólagos ellentmondással tölthető be igazán...)

***

Nyilván minden társadalom eldöntheti mit kezd e jelenséggel.

Ahogy a folyókat is elhatározhatjuk megfordítani s megmutatni a Természetnek, hogy tudunk mi gumipitypangot termelni az Alföldön.

Csak minek?

A pitypang még hagyján, az csak csendben satnyulva száradozik, de a folyó az áttöri az elébe állított gátat. A bölcs ember a folyót saját medre fő irányát megtartva regulázza, levágva fölösleges kanyarulatait, vadhajtásait, de elfogadva, hogy a fő lejtésirány arra van, amerre eredetileg folyni akar, így azt azért meghagyja neki.

Nem muszáj persze meghagynia, csak ha nem akar sok fölösleges gyötrelmet saját magának.

+++

Nem kellenek nagy szavak és individualista filozófia: az egyén önmegvalósítása -- beleértve a lelke szerinti kiteljesedést akár ha az testével látszólag nincs is összhangban -- szerintem a társadalom szimpla önérdeke. Hogy hagyja. Hogy minél kevesebb energiája forgácsolódjon el neki a lelkek betörésére, a lelkeknek meg önmaguk ápolására, s minél több juthasson a szolgálatra, amit a lélek a helyét megtalálva tenni tud a közért*.

* S tudom, magas labda egy zárómondatban, de nem az a közért, benne a kiflivel. Nem leszólva persze azt sem, hisz a kifli is fontos. De még mennyire! Az a  jó duplavajas... (Na jó, miközben papolok itt a lélek elsőbbségéről a test fölött. Inkább abba is hagyom...)

Több cikket olvastam mostanság arról,hogy ezt a mostanira alakított választási rendszert bírálói igaztalanul ostorozzák, amiért nem „arányos”, azaz a nyertes párt a rá szavazók hányadánál jóval nagyobb arányban jut helyekhez. A mostani rendszer védelmére felsorolt érvek nagyjából az alábbiak:

• Franciaországban még erősebb torzulással nyert most az új elnök, annak mégis örülnek a magyar rendszer fújolói, csak mert ott a szívüknek kedves oldal jelöltje győzött. Vagyis a bírálóknak sem a győztest felülsúlyozó szisztémával van bajuk, hanem hogy az itt épp’ a másik oldal talpát simogatja.

• A győztes támogatói arányát túlsúlyozó rendszer nagyobb többséget ad a legtöbbek által támogatott pártnak, így az stabilabb többségű kormányt alakíthat. A stabilabb kormánynak pedig vezetett országa is stabilabb. Nem kell folyton egyezkednie az ellenzékkel, így energiája nem forgácsolódik meddő szájtépésre, és határozottan tud menni a kijelölt célok felé.

• A fenti torzulást a viszonylag sok egyéni körzetből megszerezhető képviselői hely okozza, mert itt a körzet egyetlen bejutója gyakorlatilag feléli a körzet összes szavazatát, a többi jelöltre adott ikszek gyakorlatilag „elvesznek”. Az aránytorzulás oka, hogy ha az emberek az egyéni jelöltekre is pártszimpátia alapján szavaznak, akkor egy (aktív szavazók körében) pl. 55% átlagos támogatottságú párt jelöltje a kicsit eltérő szavazatarányú körzetekben mondjuk 49-61%-os arányokat szerez, így szinte mindegyik körzet az adott párté lesz, ami jóval nagyobb (pl. 70%) az ő 55%-os támogatói arányánál. Ez eddig az egyéni körzetes rendszer matematikailag jól levezethető mellékhatása, ám e rendszert teljesen lecserélni az arányosságot jobban lekövető listás szavazásra mégse lenne jó, mert az egyéni jelöltes rendszer biztosítja, hogy az ország minden körzetének érdekét képviselje valaki a megválasztott parlamentben.

(Fentinél kicsit csaltam, mert nem teljesen vesznek el a vesztesekre adott szavazatok -- "töredékszavazatokként" a pártlistát támogatják -- ám hatásuk erősen gyengített, így a torzulás csökken, de megmarad.)

• Eredetin megkapó érv volt az egyik cikkben, hogy az egyéni rendszer kettőről egyfordulóssá csökkentésével sincs baj, hisz’ így legalább nincs annyi időt rabló taktikázás, hanem már az első fordulóban elő kell állni a valódi szavazatokkal, s így „van rendes foci”. ("Plusz eltörölték a második kört, amit úgyszintén antidemokratikusnak minősítettek oly sokan, holott azt szolgálta, hogy taktikázás és kivárás helyett valódi foci legyen a pályán.")

• S a fordulók csökkentése persze olcsóbb is.

• Meg amúgyis olyan bonyolult volt a régi, hogy senki nem értette.

***

Fentiekből azért érezhető, hogy én most vitába szállnék ezekkel kicsit. És hogy most akkor ez a rész jön.

***

Rögtön az elején fülön csípném a francia szálat. Mert felemlegetőinek persze igaza van abban, hogy a macróni győzelemnek örvendezők magyar rendszert bíráló érveit hitelteleníti ez az örvendezés. Ám ezzel csak az érvelés mögötti ember válik gyanússá, hogy elfogultan érvel, nem pedig elhangzott érvei.

Ha az érvrendszereket nem önmagukban nézzük, hanem az alapján próbálunk eligazodni köztük, hogy melyik érvelőt érezzük hitelesebbnek, úgy ez a franciázás tényleg hitelteleníti a Macron-nak örvendezők érveit.

Ám ha alkalmasnak találjuk magunkat rá, hogy megértsük és elbíráljuk magukat az érveket, és még vesszük is a fáradságot gondolkodni, úgy az örvendezés nem rontja az örvendezők bíráló érveit, csupán azt mutatja, hogy ők is gyarló emberek, kik örülni tudnak a talált pénznek akkor is, ha tudják, hogy az nem egészen jogosan lett övék. Ami talán nem szép dolog, de érveik észelvű elbírálásában nem kell szerepet kapjon. A legnagyobb elmék gyakran a legkiállhatatlanabb figurák e Földön, tanaikat, műveiket ennek ellenére csodálattal fogadjuk és alkalmazzuk -- nem foglalkozva azzal, hogy elhagyott nők, megbántott barátok, elhanyagolt gyermekek s megcsalt szeretők könnyei száradnak rajtuk.

Ám ha ez legalább az én további érveim elfogadását megkönnyíti, elárulom, hogy engem nagyjából hidegen hagy Macron győzelme. Nem mintha nem lenne hatással a jövőmre, csak én is gyarló ember vagyok, az életemet befolyásoló dolgok közül egyszerűen jobban érdekel a többi, és szerencsére meg is engedhetem magamnak azt a luxust, hogy ezt meg pont leszarjam.

Észérvként még annyit, hogy a könnyű, de félrevezető utak egyike, ha két bonyolult dolgot egy egyszerű kritérium mentén vetünk össze. Két választási rendszer sem igen hasonlítató össze értelmesen, ha nem nézzük mellé, hogy aztán maga a megválasztott formáció hogy működik, abban kinek mi a  joga, feladata, mit tesz az elnök, mit a parlament stb-stb. Önmagában attól még lehet jobb egy rendszer egy másiknál, hogy jobban eltorzítja a pártszimpátiás arányokat, s persze rosszabb is -- sok mindenen múlik. Legalább egyet magam is említek mindjárt.

***

Nézzük a következőt. Igen, stabilabbak, és határozottabban mehetnek a cél felé. Csak hát mindez akkor jó, ha mind a stabil kormány ténykedése, mind a célok a megválasztó nép érdekei szerint valók. Mert a kőszikla is stabil, ami jó, ha Péter ere építi egy házát, ám meg rossz, ha épp’ alája szorult egy kezünk. S a vonat is jó, ha határozottan s megállás nélkül száguld távoli célja felé – mindaddig, míg rá nem jövünk, hogy rossz vonatra szálltunk, és leszállnánk.

S persze ezek hasonlatok, így sánták, de jól kifejezik, hogy a stabilitás és határozottság könnyen bebetonozott őrületté válhat, ha kiderül, hogy rossz lóra ültünk.

Politikára lefordítva észre kellene már vennünk, hogy a demokrácia egy olyan játék, ami ugyanúgy csak akkor működőképes, ha a teljes szabályrendszerét betartjuk, mint pl. a sakk, a nenevesskorán*, vagy a Gazdálkodj okosan.

E szabályrendszernek pedig tényleg egyik legfontosabb szabálya, hogy irányítóit a nép választja. De ettől még csak az egyik szabálya. Ha csak ez lenne, úgy a kormányfő a következő választásig szavaztathatna magának pallosjogot és első éjszakára valót is, és egy szavunk se lehetne, mert megválasztásával ez közvetve a nép akarata – akkor is, ha épp’ egy saját szavazója asszonyát dugja, míg urát kardélre hányatja. Szavazatával ezt maga a kardélre hányt akarja így.

Nem. Ez a játék is akkor működőképes, ha minden szabályát betartjuk. E szabályok tájanként változók, de lényegük azok a bizonyosak, amik a megválasztott hatalmat a következő választásig is ellenőrzik és korlátozzák. Azok a bizonyos független hatalmi ágak, fékek, ellensúlyok s unásig mantrázott társaik. Fellengzős nevük ellenére ezek nem liberális léleksimogatók, hanem a demokrácia működőképességéhez szükséges többi játékszabály.

De nem is ezek azok, amiket én most felemlegetnék, hanem egy ritkán említett másik. Ritkán, mert puha szabály, nincs sehol törvénybe égetve, nélküle mégis csikorog a gépezet, és rendre esegetnek ki a fogaskerekek, mint egy kenés nélküli mozdonyból.

Arról van szó, hogy egy társadalom csak akkor tud hosszú távon is stabilan működtethető stabil célokat kitűzni és elérni, ha a többség által megválasztott kormány nem izomból kormányoz, hanem a többi választót is képviselő ellenzékkel folyamatosan egyeztetve megpróbál egy saját bázisán túlnyúló minél szélesebb néprésznek elfogadható megoldásokat keresve kormányozni. Ellenkező esetben hiába nyomja le torkukon saját verzióját, mert

• megvalósításához általában sok ponton szüksége van a teljes társadalomra, akik folyamatos tiltakozásokkal, az aprópénzre váltott megoldások helyi szabotálásával a megvalósulást folyamatosan fékezik,
• másrészt ha netán az ellenzék jutna aztán (szintén jó stabil) hatalomra, dobja is kukába a háromnegyedig elkészült művet,
• és igazából már hatalomra kerülése előtt sokat fékez rajta azzal, ha előre kijelenti, hogy ő majd kidobja, amivel nagyon könnyű eltántorítani a bizonytalanságot mindennél jobban utáló befektetőket. Pénz nélkül pedig a leghatározottabb törvény is széppróza csupán...

És a tőkét rövid távon lehet kényszeríteni (ld. különadók), de hosszú távon megszökik. Nem véletlen, hogy nem jönnek már hozzánk, csak gyorsan szétkapható összeszerelő üzemek, annyi adókedvezményért, amivel már szinte mi fizetjük a munkásait.

***

A lényeg, hogy egy stabil kormány nagyon hatékony, de csak olyan rendszerben, amely alkalmas az ilyen működésre, mert a kormány konszenzuskeresőn kormányoz. Ami nem azonos a gyengeséggel, mert az egyeztetések után is nyitva maradt kérdésekben végül ő dönt, de előtte egyeztet. Azaz hatalmával él, de nem vissza.

Nálunk ez az első Orbán-kormány óta nem divat, s ezt a köztes szocialista kormányok is gyorsan eltanulták. Majd’ húsz éve működünk úgy, hogy gyakrabban látunk üstököst, mint elfogadott (vagy legalább tényleg megvitatott) ellenzéki törvényjavaslatot. Így pedig a stabil erős kormány valójában egy működésképtelen rendszer szemétdombjának kiskakasa. Nem is tesz mást a szemétből még kikapirgálható jobb cuccok begyűjtögetésénél.

***

De még az egyéni képviselők rendszerének is akkor van értelme, ha működik a konszenzuskeresés!!!

Hisz’ mit számít egy-két körzet képviselőjének szava, ha akár a győztes párt tagjai is, ám felvetésük saját pártjuk terveit keresztezi, és a rendszer olyan, hogy a stabil kormányt vivő párt nem tűr ellenvéleményt? Ugyanúgy átgyalogolnak rajtuk, mint egyebekben az ellenzéken, mert abban az ügyben ők is egy belső elenzék.

Izomból kormányzás esetén az egyéni képviselői rendszer lényegében értelmetlen.

Így bár az egyéni körzetek megtartása általában, normális országban jó dolog, ám a mifelénk futó kormányzási stílus mellett egy kirakat.

***

Csendben jegyzem meg, hogy az egyéni képviselők rendszerének az is fontos eleme hogy e képviselők valóban független, helyben élő lények, akikre nem pártszimpátia miatt szavaznak. Nálunk gyakorlatilag minden egyéni jelölt fegyelmezett, arctalan pártkatona, aki szavazáskor pontosan tudja a dolgát -- és ezt nagyrészt még választóik is tudják, hisz' jól látható, hogy az egyéni jelöltekre való szavazati arány -- az első fordulókban, amikor még taktikázás nélkül lehet szavazni -- szinte mindig mindenhol tükrözi a pártlistás arányokat. Kivételt csak néhány olyan körzet jelent, ahol elszórtan él még egy-egy múltból maradt önállóan gondolkodni képes lény, aki ennek ellenére vállalja, hogy politikával foglalkozik, s így nem az aktuális verziószámú szabványosított pártdroid indul.

***

És végül kedvencem, a második forduló eltörléséről és a fociról. Ismét beidézem: "Plusz eltörölték a második kört, amit úgyszintén antidemokratikusnak minősítettek oly sokan, holott azt szolgálta, hogy taktikázás és kivárás helyett valódi foci legyen a pályán."

A baj az ezel, hogy pont az eltörlés ölte meg a focit. Egyéni rendszerben ugyanis az utolsó forduló mindig a kényszerű taktikázásé, s az előtte levő szolgál arra, hogy ténylegesen látni lehessen, ki kit szeretne.

Matematikailag könnyen belátható dologról van szó:

Ha én választóként Lajost** szeretném, Bélával** még kiegyeznék, míg Károlytól** s a többiektől hányok, egyfordulós rendszerben (vagy kétfordulós utolsó fordulójában) totózgatnom kell, szavazhatok-e a szívem szerinti Lajosra,, vagy inkább az esélyesebbnek tűnő Bélára fanyalodjak, különben hiába van összesen több (pl. 19+21%) szavazójuk az undok Károlynál, ha ő végül 25%-kal külön-külön mindkettőt lenyomja. Ha Lajosra szavazok, talán emiatt nyer Károly. De ha Bélára, akkor sehol nem jelenik meg, hogy én igazából Lajost támogatom -- s még a töredékszavazatom is majd Bélát támogatja a pártlistán Lajosom helyett.

Ugyanezt a játszmát a jelöltek is lejátsszák, és Lajos/Béla talán visszalép Béla/Lajos javára. Ez az a bizonyos taktikázás, ahol már nem úgy játszunk, ahogy igazán szeretnénk, hanem ahogy jobban jönnek ki a pontszámok. Mint mikor az utolsó fordulóban direkt döntetlenre játszanak a fiűk, mert az 1-1 ponttal megvan az első két hely. Ha ez az igazi foci, akkor persze éljen az egyfordulós rendszer!...

Kétfordulós elsőjében viszont nyugodtan szavazhatok szívem Lajosára, mert még ha Lajosom teljes tábora is átszavazna az esélyesebb Bélára, az úgy is csak akkor nyerhetne az első körben, ha táboraink együttesen 50% fölötti arányt képviselnek. Ezesetben viszont Károly és a többi undok együtt is 50% alatti szavazóval bírnak így egyikük sem nyerhet az első fordulóban -- tehát pusztán azért, mert nem voltam hajlandó taktikázni, hanem szívemből szavaztam. Így nyugodtan szavazhatok szívemnek vágyai szerint.

Vegyük észre, hogy egyéni jelölteknél nem a második fordulóban van taktikázás, hanem az utolsóban. Kétfodulósnál a kettő egybeesik, ám a második eltörlésével így nem a taktikázós második fordulótól szabadultunk meg, hanem a taktikázós utolsót tartottuk meg, s a focizós utolsó előttit dobtuk ki.

Mint a panelházak, ahol nem a tizedik emelet melegszik túl nyáron, hanem a legfelső, így ha az öreg Lázár bácsi** lebontja a tizediket, azzal a legfelső továbbra is túlmelegszik, csak már majd kilencednek hívjuk.

*****

És igen, olcsóbb az egyfordulós rendszer. Ahogy a penészes kenyér is meg a kínai hajsütővas. Meg az olcsó hús.

***

És igen, bonyolult volt a régi, és nehéz volt érteni. Ahogy az autót, a számítógépet, a mikrosütőt, a CT-t, a röntgengépet, s a tévét is. Szemétre velük!

(Mellesleg a bonyolultság az újban is megmaradt...)

+++

Elnézést kérek azoktól, akiknek kicsit túl magától értetődőnek tűnő dolgkat rágtam most hosszan a szájukba.

Mindez nem nekik szólt, hanem azon keveseknek, akik az ő országukat irányítják.

 ----------------------------

*jó, tudom, a nenevesskorán a teljes szabályrendszerével is szar. DE, igazából egy szinte másik játékká tehető egy egyszerű szabály finomításával, ha pl. a kezdőpontról induláshoz nem kell hatost dobni. Vagy legalább elég mondjuk páros számot. Így egy csomó frusztráló helyben topogás megszűnik, és hirtelen sok bábunk lesz egyszerre a pályán. Így se egy nagy játék, de sokkal élvezhetőbb -- ami persze szubjektív, de az biztos, hogy szinte egy másik játék. És visszafele is igaz, ha nem lenne ez a szabály, és bevezetnénk, egy élvezhető valamit tönkrevág. Egyetlen szabály. Hát ennyit számít egy szabály eltekerése egy szabályrendszerben.

**kitalált Lajos, Béla és Károly, és persze lehetne Lolita, Bruscetta és Karola is...

 ***valódi Lázár bácsi, az egyetlen magyarországi lakos, akit nem fertőztek meg a fenti geometriai ismeretek, így dolgukban még romlatlanul képes intézkedni

Nenevesskorán

(Ki nevet a végénként is ismert, de attól se jobb...)

/kép forrása/

Sok szó esik manapság, fogy a magyar, hogyan próbál kormányunk kedvet csinálni a gyermekhez, s miért nem tetszik e kedvcsinálás módja a másik oldalnak.

Fenti képek csupán pillanatfelvételek egy konkrét (észak-magyarországi) templomból, mégis, mint éjszakai villámfény a barlangbejáratra, nagyon fontos látleletét adják a konfliktus egy alapvető pillérének -- ahogy az egyház benn maradt egy alapelvei szempontjából szükségtelenül elavult látásmódban a szex és házasság témájában.

Mi több -- kontraproduktív látásmódban, mert gyakorlatban aprópénzre váltott intelmei már inkább gátjai szent céljának: a tartós családok alapításának és fenntartásának.

(S hogy mi köze az egyháznak a kormány népesedéspolitikájához? Nem tölteném most ezzel az időt, megválaszolása házi feladat.)

***

A kérdés egyik lényeges eleme a szex örömszerző szerepének elfogadása a párkeresés során, majd aztán a család fenntartásában.

Egyháza válogatja, melyik hogyan s mennyire fogadja el s engedi meg híveinek a testi szerelem szükséges fajfenntartáson túli tevékenységeit, de közös elem, hogy egyfajta erősen kordában tartandó szükséges rosszként tekintenek rá, amit ugyan elismernek Isten ajándékaként -- hisz' mi mást is lehetne kezdeni azzal, hogy Ő teremtett így bennünket -- de igazából sosem tudtak mit kezdeni azzal, hogy az egész olyan állatiasan alantasnak tűnik a kulturált ember egyéb viselkedésformái mellett.

Ráadásul a szex a viszonylag könnyen elérhető (olykor eksztázisszerűen) kellemes érzés miatt alkalmas arra, hogy az ember alkoholizmusként használja a lassabb, küzdelmesebb sikererekkel kecsegtető normális tevékenységek rovására, és kellemessége miatt aszketikus jellemformáló életvitelbe is nehezen illeszthető.

Így sok régi vallásnak és társadalomnak is meggyűlt vele a baja, a bűntől kezdve a szimpla gyengeség jelekéntig tekintettek rá. Mivel azonban az alapvető fajfenntartásnak szükséges eleme, így kénytelenek voltak valamiféleképp' elfogadni s a helyes életvitelbe is beilleszteni, ám csak nagyon szigorú korlátok közé szorítva tudták elképzelni, hogy ne váljon jellemrombolóvá.

A klasszikus tilt / tűr / támogat-ból tipikusan a tűrt kategóriába tartozott -- már mielőtt e kategorizálás így létezett volna.

***

S persze amíg a fogamzásgátlás mai elég hatásos módjai ki nem találódtak, mindennek fontos szerepe volt a társadalmi béke fenntartásában is, mert a szex házasságon kívüli gyakorlása a mellékhatás-gyermekek miatt végzetes következménnyel járt hajadon leányok sorsában és családi tűzhelyek békéjében. A szigorú előírások így logikus részei voltak az akkori társadalomnak.

Mellékhatásként ha az ember (régi értelemben, azaz férfi, bocs...) probléma nélküli szexre vágyott -- de épp' nem nejével --, csakis hivatásos leányokhoz mehetett.

E hivatásos leányok már fentiek miatt is közmegvetés tárgyai voltak, s mivel így nem is igen állt közéjük olyan, ki másból is meg tudott volna élni, kontraszelektált szakma lévén nem is igen öregbíthették szakmájuk űzőinek hírnevét. (S volt persze a gazdag művelt szerető intézménye is, de jóhírnév tekintetében ők sem álltak jobban.)

Így egy viszonylag megalapozott kép volt az, hogy a szexet műr űzők közül a tisztességes nők asszonyok, kiket a társadalom -- s így férjük is -- tisztel, míg azok a nők, akikkel buja szexet lehet űzni, azok afféle rossz nők, akiket mindenki megvet, s a férfiak is úgy dobnak nekik pénzt, hogy közben magukban lebüdöskurvázzák őket.

Na most ha megnézzük a fenti képek 2. pontját

"A fogamzásgátló széles körű használata" (ami itt nagyjából a fogamzási célún túli szexet jelenti) "a nőt ösztönkielégítése puszta eszközévé alacsonyítja. A férfi nem partnerként tekint a nőre 'akinek tisztelettel és szeretettel tartozik' ",

abból még mindig ez a világkép süt. Gyakorlatilag azt mondja, hogy ha a nő a nemes célon túl csak úgy örömből szexel férjével, az majd nem partnerként tekint a nőre (ld. feleség kategória), hanem afféle olyanként, akit nem kell tisztelnie. A sorok papírra vetőjének fejében középút nincs. Csak középkor.


***

Az a közhely, hogy a világ sokat változott, a közvetlen Budapest-Dubai járat, az optikai egér és a kolbice mellett -- témánkat jobban érintve -- a nagyrészt tervezhető fogamzást is elébünk rakta.

Ez lehetővé tette a szex olyan módját, amiből szinte biztosan nem születik gyermek.

Eddig a tény -- hogy ez jó vagy rossz, már megítélés kérdése.

Az egyházak ellenérzése részben egy olyan teológiai értelmezésen alapul, ami a magvak egyesülésének kivédésével elkerült gyermeket már egyfajta beavatkozásnak éli meg az Isteni Tervbe. Nyilván végeláthatatlan teológiai vitákba lehetne itt bonyolódni, de e helyen ennek nyilván nem lenne értelme.

A másik ellenérzés gyökere pedig érzésem szerint az, hogy a nem nemzési célú szexben megmarad az alantasnak tartott elem, míg hiányzik belőle a mentségül szolgáló magasabb cél.

És persze külön súlyosbító tényező a házasságon kívüli eset, melyek egy részét a normál társadalmi erkölcs is elítéli, ám az egyházi értelmezés ezeken túllépve azon eseteket is, ahol a felek nem csalnak meg senkit, csak pl. fiatalként még sose voltak házasok, ill. házasságban, ha annak célja nem az elfogadott célok egyike, csak a puszta kéj.

Mindezekre pedig természetes módon erősített rá, hogy mikor a fogamzás nélküli szex lehetővé vált, az új lehetőség az addigi kényszerű visszafogottság ellentétes végletébe csapta a világot, mert az emberi társadalom olyan, hogy változáskor sosem szép apró lépésekkel megy át egyik arany középútból a másikba, hanem végletek közti vad hullámveréssel.

***

A fenti képekhez hasonló szellemű egyházi kiadványokat látva az embernek folyton az az érzése, hogy írójuk csak végletekben képes gondolkodni, így pl. a házasságon kívüli (és a "mértéktelen" házasságon belüli) szexet kizárólag egy elborult orgiaként tudja elképzelni, ahol eltűnik minden emberi gátlás, s az ember állattá aljasul. Az ember lánya vagy kivárja a nászéjszakát, s utána sem veszti el fejét s közösül állati módon még urával sem, vagy már tinédzserként fűvel-fával kefél, iszik, drogozik, 16 évesen a második abortuszra megy, nem tiszteli szüleit, és liberális magazinokat olvas. Egy részük aztán megtér, és zokogva vallja be a gyülekezetnek, aladdig miféle mocsokban fetrengett, amit ő életnek hitt, a többi családjából kitaszított, elhagyott asszonyként s anyaként végzi a Mónika show-ban.

S az egyházakat irányító komoly fejekben ennél persze nyilván összetettebb kép él, de minden ilyen kiadványon látszik, hogy alkotója vagy tényleg megrekedt a középkor <tisztes asszony / rosszlány> egybites világképén, amit aztán kiegészítettek a hatvanas évek szabad-szex mozgalmának vadhajtásai, vagy csak olvasójából nem nézi ki, hogy ennél bonyolultabbat is fel tudna fogni. (Az elv azonban felülről jön, aki a komolyabb állásfoglalásokat olvasná, példaként kat, ref)

***

Valahol ott van ez elrontva, mikor nem tudjuk elképzelni, hogy önmagában az, hogy az ember ember létére belemegy egy ilyen ösztönös aktusba, és abba még bele is tud feledkezni, eszét kicsit elveszteni, még nem jelenti azt, hogy állattá válna, és hogy ennek körülményeit ne tudná emberi módon, felelősen gondolkodva, az erkölcs szabályait megtartva igazgatni.

S így valahogy azt sem tudja elképzelni, hogy felelősen gondolkodó erkölcsös ember (különösen fehérnép!) hajlandó legyen ilyenbe aljasulni -- vagy ha mégis, az nem egy kezdődő erkölcsi romlás jele lenne.

***

Pedig bármi furcsa, a tisztán örömszerző szex lehetősége valójában elkezdte megtanítani az emberiséget arra, hogy ne csupán azért ne keféljen fűvel-fával, mert az kezelhetetlen botrányokba fúl (ld. megesik a leány / fehér asszony fekete gyermeket fogan), hanem mert magától is igényesebb ő annál.

Mint mikor a gyermek felnő, s már nem szülei tiltása miatt nem túrja az orrát, hanem belső indíttatásból.

S igazából ez az egész modern világ is szidható a sok kísértésével és szabados lehetőségével, de a régi korokhoz mérten elképzelhetetlenül széleskörű s magas fokú tanultság miatt az arányaiban megfogyatkozott hívek serege cserébe sokkal tudatosabb s értőbb lett a hit lényegét tekintve. Már nem csak féli az Istent, mint valami dühös vénember villámait, hanem érti az Írás neki szánt mélyebb lényegét, finomságait, filozófiáját. Már nem puszta kívánságládának tekinti a szentekhez való imákat, hanem mélyebb lelki harmóniát próbál felépíteni az ajándékul kapott hit által.

Ha az Egyház az elmúlt korokban tapasztalt bölcsességgel figyelné a világot, nem berzenkedne változásai ellen, hanem igyekezne kiaknázni azokat. Kiaknázni, hogy a nyáj sokkal felnőttebb lett. Ha ennek megfelelően elkezd felnőttként szólni hozzá, még akár növelheti is hívei számát. Ám ha megmarad a gügyögésnél, legyintenek rá, mert úgy érzik, ők ebből már kinőttek, az öregnek már nincs számukra mondanivalója.

 ***

Széles skálán elmerülhetnénk a példákban, de ha már abból indultunk ki, maradjunk a szexnél.

***

Egy mai tanult lány tudja, hogy a védekezés nélküli szex mivel jár, így abba úgy nem is igen megy bele. A bölcsen nevelt lány ezt szüleitől tudja, s azt is, hogy szülei megbíznak benne, így magától vigyáz magára. De még ha nem is bíznak meg benne, tudja, hogy saját életét rontaná el, így ezért vigyáz magára. A mai lány felnőttebb az egykori fruskáknál.

Ezen kívül tisztában is van saját értékeivel, és hülye lenne bármi jöttment fasszal lefeküdni, csak hogy dughasson. Tudja jól, hogy pusztán egy menetre valakit bármikor tudna találni, így egyrészt válogathat, másrészt igényesebb annál, hogy akkor és olyannal feküdjön le, amikor s akivel ne esne jól lelkileg is. És lelkileg alatt nem kell mindig fennkölt szerelmet értenünk, de legalább egy igényességet, ami által szelleme is beleszól a választásba.

S persze a szív útjai sokszor tévútra csalják az elmét, de a fenti szellemi fegyverzettel a korábbi korok leányainál sokkal biztosabban tudnak vigyázni ők saját magukra, és képessé válnak arra, hogy a testi -- és ezzel együtt a lelki -- szerelem tudnivalóit már ne a végleges családnak szánt kötelékben kezdjék el először próbálgatni.

Mert azért lássuk be -- ahogy műteni is jobb ha olyan, aki előtte tanult orvoslást, emberekkel teli buszt is az vezessen, aki előtte üressel már kikerült pár fát és járdaszigetet -- ha a családot tényleg fontos és élethosszig szálló repülőnek tartjuk, ne kényszerítsük rá gyermekeinket, hogy az élesüzemben felszállt gépen vegyék elő először a kezelési útmutatót.

És hangsúlyozom, a lelki érettséget, felkészültséget is e próbálkozások közben szerzik meg. Amikor egy lány egy fiúval jár, egy csomó buktatón keresztülmennek, konfliktusok, csiszolódások, lelki felületek eleinte erősebben maródnak, majd finomabban csiszolódnak, ahogy a baba is kezét lengetve párszor arcunkba csap, mire megtanul finom mozgással megsimogatni. És még ha aztán útjaik el is válnak, egy másik emberrel való együtt működés, lelkének óvása, mint tudás tovább vivődik.

 ***

De miért olyan fontos, hogy maga a testi szerelem tudása is olyan kifinomult legyen aztán a házasságban? Miért annyira fontos jól megtanulni? Miért nem elég a két lélek egymásra figyelése?

***

Mindannyian tudjuk életünkből, hogy még legjobb barátainkkal is nehéz összezárva egy bizonyos időnél többet eltölteni. Kollégium, közös albérlet, utazások -- egy idő után előjönnek a súrlódások, melyek persze bölcsességgel enyhíthetők, de egy életen át biztos egymás idegeire mennénk.

Az ember egyszerűen úgy van kitalálva, hogy nagyon kell neki bizonyos saját tér, saját szabályokkal, és a házasságban két viszonylag kialakult ember -- kialakult életritmussal, szokásokkal -- mégis örökre egy fedél alá költözik.

Két idegen pár nap után menne egymás idegeire, két jó barát pár hét/hónap után, bár megfelelő szabályokkal kényszerből nyilván tartósan be tudnának rá rendezkedni, de ennek alapja bizonyos független saját tér kialakítása lenne különféle együttélési praktikákkal.

S persze az ifjú házasok lelkét különleges kötelék köti, egyházi szemmel pedig Isten áldása segíti, ám még ilyen szemmel is tudjuk, hogy az ember esendő, és rendkívüli próbatétel neki a másik féllel való közös életvitel.

Az egymáshoz viszonylag passzoló, mégis külön műhelyben készült fogaskerekek előbb az egymáshoz csiszolódó bejáratáskor, később a monoton együttforgás és a megfáradás miatt olykor bizony csikorognak.

Ahogy az igazi fogaskerek is csak folyamatos külső kenés, olajozás mellett képesek tartósan együtt forogni, a házasságba is kell bőven olaj.

S akkor nem szóltunk még a gyermekáldásról, kik mindegyike áldás, ám legalább annyira gyermek is. Aki nem alszik, sír, nem eszik, beteg, nem alszik, beteg, nem alszik, sír, mikor alszik, felmegy a láza, így mellette nem lehet aludni, mikor nem alszik, követeli, hogy csak vele foglalkozzanak, játszótér, etetés, nem alszik, sír, alszik, de felmegy a láza, alszik, nem lázas, de testvére játszótérre menne... folytassam? Fenti eltúlzottnak tűnik, de gyakorló anyukák a megmondhatói, nem az. Szerintem minden anyuka gyanakodott már párszor életében, hogy mintha gyermeke idegen hatalmak családba becsempészett ügynöke lenne, kinek egyetlen célja, hogy őt kicsinálja, és e feladatát hihetetlen hatékonysággal el is végzi. Megnőve aztán szülőnyűvő eszköztára átalakul, de hiányt sosem szenved. A végtelen türelem mellett végtelen türelemre is szükség van, hogy minden szeretetünk ellenére időnként ki ne dobjuk az ablakon őket.

Aki próbálta, tudja, hogy nincs az a pénz, amivel e próbák kiállása megfizethető lenne. Ha nincs mellé valami magasabb irracionális, spirituális töltet, amivel százhuszonhetedszer is felkelünk legmélyebb álmunkból, türelmesen újramelegítjük a zöldborsópürét, elkészítjük a hűtőfürdőt, előkerítjük az utolsó este benyögött másnapi házi feladat hozzávalóit, kivágjuk, megrajzoljuk, megszereljük, háromig számolunk, mielőtt felpofoznánk -- ha nincs egy ilyen racionálisnál magasabb alapokon nyugvó töltet, olaj, nevezzük így vagy úgy, mindez csúnyán csikorogva zátonyra fut.

Nagyon szép dolgokat ad egy társ és egy család, ám elviseléséhez a gyarló embernek soha nem lehet elég olajat adagolni a fogaskerekek közé, s ez olaj egy része tetejébe varázserejű is kell legyen.

***

Ezt eddig tudja az Egyház és minden pszichológus és női magazin is, csak míg utóbbiak olajként egyebek mellett a jó szexszel is operálnak (néha talán kicsit túlhangsúlyozva is, hisz' hálás téma), az Egyház olajként szinte kizárólag lelki dolgokat kínál, a hitet, s az áldást, mely mindezt segíti.

S persze aláírom, fontos és hasznos minden szavuk, ám egyszer érdemes lenne úgy teológiailag is mélyebben átgondolni, igazán komoly koponyákat és időt rászánva, hogy Isten vajon tényleg nem azért adta-e a testi szerelem ajándékát, s nem azért teremtette-e ezt az egészet olyan furcsán, hogy benne férfi és nő olyan önfeledt élvezettel képes elmerülni, és mindez olyan könnyen adagolja az jutalmat az agy örömközpontjába, dolgozza ki a stresszt majd adagol utána egy végtelen nyugalmat és megelégedettséget, szóval hogy nem azért teremtette-e mindezt ilyen kirívóan furcsán, hogy ez legyen amaz olaj egy része?

Nem pazarlunk-e el egy nagyon fontos és hatékony balzsamot, ami az egyéb lelki praktikák mellett oly' hatékony kenést tudna adni a hihetetlen erők között élethosszon át dolgozó fogaskerekeknek, ha lelkifurdalást rendelünk e balzsam legalább házasságon belül bőséges és önfeledt használatáért?

A házasságon való áldás önmagában elég kell legyen egy tökéletes emberpárnak, de mi legyen az esendőkkel, akik testben élve nem tudnak mindig puszta lélekkel e test fölé kerekedni? Vajon nem a valódi hús-vér embereknek szánta-e a Teremtés ezt a -- valljuk be -- jól használva igen hatásos eszközt segítségül, hogy képesek legyenek kiállni a -- valljuk be -- emberfeletti próbát?

***

S gondolkodjunk el azon is, vajon a történelmi statisztika alapján tényleg alkalmasnak tűnik-e az ember az önfeledt testiség nélkül élni? Volt-e oly' kor, ahol -- ha mód nyílt rá -- az akár hitbuzgó, társadalmilag elismert férfiak tekintélyes része nem keresett másik nőt, kivel e funkciót betölteni próbálta? A házasságon kívüli szexet abszolút elítéli az Egyház, s különösen ennek pénzért kínált változatát -- de vajon nem csökkenne-e magától rá az igény, ha e férfiak női a házasságon belül lelkifurdalás nélkül tölthetnék be a férfi-nő kapcsolat összes funkcióját -- rájuk kimért fölösleges gátlások nélkül?

Az olyan intelmek, mint a képen hivatkozott 2. pont, erővel szétválasztva tartják a férfi-nő kapcsolat funkcióit a különböző fajta kapcsolatok között. Azzal, hogy a testi szerelem egy részét a házasságból kiutasítják, azt megszüntetni nyilván nem tudják, így valójában a házasságon kívülre kényszerítik, s ezzel a házasságot összekötő malterból kilopják a cement egy részét. Ez az intelem maga konzerválja azt az állapotot, hogy a férfi-nő kapcsolat ne tudjon teljesen megvalósulni a házasságon belül, s részben azon kívülre kényszerüljön.

***

Nem az a baj, hogy az Egyház nem enged a szabadosságnak, mert továbbra is szent értéknek találja a családot.

Az a baj, hogy azzal, hogy nem igazítja az elvek gyakorlati alkalmazását a változó világhoz, saját maga ássa alá a családot.

***

És így van ez egy csomó más dologgal is. Ahogy fentebb írtam, az új világban a minden eddigi korban meglevőnél szélesebb körű olvasottsággal, képzettséggel az emberek sokkal magasabb szinten lennének képesek megérteni az Egyház tanításának lényegét. S az új társadalmi feszültségek, szorongás, stressz, magány, minden eddiginél nagyobbra tárult világban kicsinek való levés érzése mind olyan bajok, melyekre a tanított hit egy áhított kapaszkodó tudna lenni. Csakhogy ehhez abba kéne hagyni a gügyögést, a gyerekeknek való egyszerű szabályok -- nagyrészt tiltások (!) -- sulykolását, és át kéne térni a felnőtt beszédre.

Ha az Egyház kihasználná a világ változásának e pozitív részét, olyan lelki töltetet tudna kínálni a nyájnak való anyagnak, amire szükségük lenne, és amúgy még hálásan is fogadnák.

Ha nem teszi, elveszíti a meglevő nyájat, úgy is, hogy pedig szükségük lenne rá.

***

S visszatérve végezetül a kormányoldal tagjai, szellemi képviselői hozzáállására, beszédére a népesedés kapcsán: híressé vált megnyilatkozásaikból pont ugyanez a fenti avítt egyszerűség süt:

Az egyetlen, ami a tipikus mai nőt eltéríti a családalapítástól, szüléstől, hogy a szabad szellem fertőzése miatt szingliként akar csak úgy élni bele a világba, a tartalmatlan szórakozást, önmegvalósítást, kéjelgést keresve. És ha őket át tudjuk nevelni komoly asszonyokká, akik rájönnek, hogy megteremtettetésük fő célja gyermekek nemzése, a jó útra térve teleszülik majd nekünk szép országunkat.

S ehhez természetesen adunk pénzt, mert (ha valaki, hát mi) tudjuk, hogy a világot igazából az működteti.

Ugyanakkor tudjuk jól, hogy a gyermeket nem csak megszülni, de felnevelni is kell, mert az országnak erkölcsös, jólnevelt, szabályokat betartó, dolgos kézre van szüksége, erkölcsösen jólnevelni pedig történelmileg igazoltan csak házassági kötelékben élő apa-anya pár képes, így ezeket támogatjuk, a többit többé-kevésbé megtűrjük.

A világ valódi lakóinak, apa- s anyajelöltjeinek igényeit kutatni, felmérni, elemezni pedig fölösleges, mert fentiek így működnek, s ha mégse, a mi dolgunk, hogy mégis -- egy kormány feladata a helyes útra terelés.

+++

Sokat beszéltem, elmém kifáradt. Lúgozásul olvasok egy kis konzervatív bulvárt. Mert a változó világban már ilyen is létezik. Korábban Helyi Théma, ma Lokál (Ripost) névre hallgat. Dőre lennék, ha csak beszélnék róla, hogy ki kell használni a változó világot s magam nem tenném, mikor pedig mértékadó konzervatív szemüvegen átszűrt igényes sztárhíreket olvashatok például Oszter Sándor házasságáról. Erkölcsösen puritánul, ingyen.

Vagy kevés pénzért, puritánul kivághatom a Ripost-ból a nap képét. Hisz "Vivi mel­leit látva meg­ért­jük, mit je­lent az a szó, hogy tö­ké­le­tes."

És igazából csalok, mert nem ő e sátáni gondolat atyja, csak az ember, ki felvállalta, hogy leemeli róla a szőnyeget.

Szóval Puzsér Róbert nyugdíjasokról szóló minapi felvetésére szeretnék pár gondolatot szólni.

Előszöris el kell mondjam, örülök, hogy e kérdés előjött, mert egyike a szőnyeg alatti Kibeszéletlen Nagy Problémáknak.

Mert a nyugdíjasok ellátása tényleg óriási összeggel terheli a költségvetést, nyilván csökkentve ezzel az ország verseny- és működőképességét. Amibe pedig a nyugdíjasok (és unokáik) érdekében is érdemes lenne fektetni, mert egy felpörgetett gazdaság a nyugdíjakra/unokákra is többet tud aztán hosszú távon áldozni.

Csak hát igen kényes téma, amit felvetni is illetlenség, s ki megteszi, azt kötözködő érzéketlen tuskónak kiáltják majd ki -- így talán történelmi szükségszerűség is, hogy az Úr e kínos feladatot Puzsér Róbertre osztotta.

Szóval jó téma, amit ki kell beszélni.

Így én ennek keretében ellenérveket sorolnék most fel.

Mert amit most mondok majd, talán fájni fog, mert szerintem összevetve a most aktív korúakat (magamat is beleértve) a nyugdíjasok egykor aktív létével, a látszat ellenére a számvetés az előbbiek számára (számunkra) kínosabb.


***

Mint mondtam, Isten Kritikai Ostora csak előhozta, maga a téma régi -- zártkörű beszélgetésekben nem ritkán felmerül. Így érvrendszere is az, és pontosabban azt nézném most meg, amit én érvekként ismerek.

Ez érvelés alapvetően két pillérre épül.

Egyik, hogy a szocializmusban gazdaságunk valójában nem termelte ki saját fogyasztását, így a jelen nyugdíjasai sem termelték ki mostani nyugdíjukat.

Másik, hogy termeltek, amit termeltek, maradt ami maradt ebből, van amennyink van, de ha a nyugdíjasok lemondanának juttatásaik egy részéről, e jótettel mindenképpen segítenék a gazdaság felpörgetését, az egyéb elesettek segítését, így e pénz közvetve unokáikra menne.

Nos, ezekkel szállnék most vitába.

(A vitába vont érveket idézőjelbe teszem majd a pontok elején, de ettől azok nem idézetek, csak így átláthatóbb. Tehát ezek egy elképzelt vitapartner érvei (ki szegény eleve bukásra van ítélve, hisz' az én írásomban nyilván enyém az utolsó szó...))

***

"A szocializmusban gazdaságunk valójában nem termelte ki saját fogyasztását, így a jelen nyugdíjasai sem termelték ki mostani nyugdíjukat."


Aki élt akkor, ismeri jól a szocialista ipart, annak termelékenységét, az adminisztrátorhegyeket mozgató végtelen bürokráciát és a szétlopott Nagy Közös gyárakat. Maguk a gyárak -- különösen a mezőgazdaság -- amúgy termeltek sok világszínvonalú (vagy némi dizájnnal azzá tehető) dolgot, csak az irányítás átideoligizált hülyesége, pazarlása, és a szétlopott Nagy Közös miatt az egész úgy összességében tényleg egy folyamatosan széthordott roncstelep volt.

Hogy a mai öregek ne dolgoztak volna keményen, az nem igaz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy át lehetett alibizni egy oktatási főosztályon egy életet kevés fizetésért, vagy eldolgozgatni egy gyárban kicsit többért, majd másodállásban fusizni keményen, ha kicsit többet akart az ember. És azért a gyári dolgozgatás is olyan volt, amit legtöbbünk ha két napig bírna, mert nagyon fel lennénk háborodva, ha kézzel kéne emelgetni azokat a vastömböket, amikhez ma már senki  nem nyúl targonca és kisdaru nélkül, meg ha olyan vasolvasztó kemencék mellett csorogna életünk, s belőle földre az izzadság.

Ami cuccot meg a pénzből venni lehetett, azért végképp nem mennénk vissza az időben. Bár az tény, hogy a ma leszakadóinak a hatforintos tej és a háromhúszas kenyér, meg a munka, amivel megkereshetik, ma álomszerű lenne. Többségünk azonban nem menne vissza, és akik egyáltalán olvassák ezt most, azok nem a leszakadó mélyszegények, így ez utóbbi csoportba tartoznak.

Szóval az nem igaz, hogy ne dolgoztak volna úgy, ahogy mi, maiak tesszük. Az az érv, hogy lusták voltak, de jól éltek, szerintem eléggé bukik.

***

"Na de a termelékenység. Kit érdekel, mennyire keményen dolgoztak, ha eladhatatlan szart gyártottak a kemény munkájukkal? Aki ma szart fakaszt, dolgozzon bár keményen vele, a piac kiüti a pályáról, és jogosan, mert munkája nincs hasznára a világnak. Ez nem igazságos vele, ha csak munkaadója volt béna, de ettől még nem kap pénzt se most, se erre alapozva majd öregkorában. Az Élet már csak ilyen. Ha velünk ilyen, velük miért ne legyen az?"

Nos, igen, ez sokban igaz.

Csakhogy. És ez egy súlyos csakhogy, amiből ha összevetjük magunkat -- a mai aktívakat -- velük, végül sajnos nem mi jövünk ki jobban.

Ugyanis.

Az elsőre látszik, hogy ez fenti példából az az eset, mikor a munkaadó volt a hibás. A szocialista ipar csodája volt az, ami egy rá(nk) kényszerített ideológia miatt nem (vagy csak elvétve) engedte, hogy a dolgozó értelmeset termeljen.

Persze mondhatjuk erre, hogy "de hát a történelem mi magunk vagyunk, így magunknak csináltuk. Illetve csinálták a ma öregjei".

De persze tudjuk, hogy nem.

Esetükben annyira nem, hogy még csak nem is belső erők kényszere volt ez, hanem egy külső hatalom erőltette rájuk, nem ők választották, sőt.

"Na de akkor tettek volna ellene! Mi, maiak tudjuk, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa, s ha nem tetszik, változtatnia kell. Aki a mai kemény világban másokat hibáztat, és nem vállalja a változtatás kockázatát, elbukik."

Nos, az a rossz hírem van, hogy ebben is ránk vertek.

Mert ők megpróbálták. Mi több, akkor és úgy, amikor és ahogy e játszmát még vérre és életre játszották.

És elsőre még győzni is tudtak, így tisztán kijött, hogy kipróbáltan legyőzhetetlen méretű külső hatalom erőltette rájuk végül továbbra is azt a terméketlen gazdaságot, és nekik abban kellett dolgozniuk -- s el se mehettek, így gyakorlatilag kényszermunkában.

És igaz, hogy a mai öregek közül inkább a ma 75 év fölöttiek vettek részt abban a veszedelmes próbálkozásban, és nyilván nem is mindannyiuk. De akárhányan is, amíg a Birodalom második körös ereje tankhadosztállyal be nem vonult, ők lerázták a maguk keresztjét. A ma 65-75 év közöttieknek meg esélyt se hagyott az eztáni kemény prés bárminemű változtatásra.

***

Na most ha összevetjük ezt a mi eddigi teljesítményünkkel, elég lesújtó egyenleg jön ki mireánk nézve.

A rendszerváltás óta sírunk, hogy milyen szemetek milyen rosszul vezetnek minket. És mit tettünk ellene?

Hát sírtunk. Átkozódtunk. Öklünket ráztuk. És vártuk, hogy majd fent megoldják, mert hisz' ez az ő dolguk.

És még öklünket is facebook-on rázzuk csipszet ropogtatva két Bundesliga-közvetítés között. Meg cikkeket írunk.

És volt/van időnként pár utcára menés, és aki ott van, úgy érzi, most történelmet ír. De teszi mindezt abban a biztos tudatban, hogy igazából senki nem akarja bántani, ha mégis esne némi csorba ezen (ahogy esett 2006-ban), az is elszórtan, egyéni akciókból, bénázásból, és a helyszínre korlátozva, család, munkahely nincs veszélyben, és az élet se jobban, mint egy Liverpool-Juventuson vagy egy trehányul vészkijáratozott éjszakai dizsiben.

A rendszerváltók utáni első tényleg tenni akaró pártok is az utóbbi pár évben alakultak csak, addig mindenki csak azt mondta, hogy ez a pollitikusok dolga, mi majd próbálunk minél ügyesebben élni itt lent, s építeni saját kis életünket. És legtöbbünk most is ezt mondja, közéleti tevékenységünk lájkokban merül ki.

Ami persze nem baj, de vegyük észre, az, hogy mi olyan világban élünk, ahol munkánk termelékenyebb öregapáinkénál, nem a mi eredményünk, és még csak alakítani se fűlik hozzá fogunk, ha ez bármi vesződséggel jár. Holott látjuk, hogy ha a nyugati szint nem is érhető el könnyen, kormányaink kiszámíthatatlan, vállalkozásidegen és zsebre játszós irányításukkal még aktívan rontják is az amúgy apránként elérhető magasabb termelékenységet. Félreértés ne essék, örülök, hogy a mai módszerek már békések. Csak abban a hitben ne ringassuk magunkat dölyfösen, hogy élünk velük annyira, mint atyáink tették hajdan a maguk világában.

Nem túl hízelgő, tudom, de ha az (öreg)apáink és mi közül valamelyikünk kádári süppedésben él(t aktív korában), azok inkább mi vagyunk. Ők a maguk idején megtették, amit lehetett.


***

S a másik érvpillér:

"Termeltek, amit termeltek, maradt ami maradt ebből, van amennyink van, de ha a nyugdíjasok lemondanának juttatásaik egy részéről, e jótettel mindenképpen segítenék a gazdaság felpörgetését, az egyéb elesettek segítését, így e pénz közvetve unokáikra menne."


Nos, ez úgy általánosságban még igaz is lehetne.

Így talán meg is tennék.

Régi megfigyelés, hogy az ember alapvetően hajlamos áldozatot hozni a csoportért, amiben él. Még akkor is, ha ebből közvetlen haszna nem származik, pusztán hogy a csoportnak jó legyen, és ha emellett még látja is, hogy hogyan térül ez meg majd neki, különösen.

Bár ez inkább kisebb csoportoknál működik, aminek egyszerű oka, hogy ott jobban működik a viszonosság, hogy aki tett a csoportért, az majd kap is a javakból, de aki nem tett hozzá vagy elvett belőle, azt a csoport is bünteti.

Országméretekben ez már nehezebben megy, mert a csoport gazdagodásának ránk jutó része kicsi, a huncutkodás alig ellenőrizhető, így inkább kivesszük belőle, amit lehet. Ez volt az alapja a szocialista gazdaság szétlopásának.

Mindamellett lehet országméretben is korrekt rendszert működtetni, ahol pl. az adókat ha nem is szívesen fizeti a nép, de legalább nem érzi úgy, hogy igazságtalanul fizetne többet a többieknél, és amit az elköltéséből lát, azt úgy érzi, hasznos dolgokra megy.


De a bizalmat megszerezni nehéz, eljátszani könnyű -- visszaszerezni meg még a megszerzésnél is nehezebb. S minden egyes átbaszódva érzés után még egyre nehezebb.


Na most ha végignézünk a még élők által megélt történelmünkön, általános élményünknek mondható, hogy aki itt áldozatot hozott azért, hogy majd ebből fejlődik az ország, és majd ő is visszakap belőle, vagy hogy most előbb ő hoz áldozatot, és menjen a másik megyén át az autópálya, de aztán majd ő következik -- nos mind-mind csúnyán-csúnyán át lett baszva. Folyton-folyvást és következetesen.
A háború előttöt nem tudom, de hogy a háborúban, aztán a szocializmusban, majd jelen rendszerünkben így volt, az egészen bizonyos. Ebben az értelemben pedig ama kádárinak nevezett rendszer ma is tart -- aki a közösbe ad azért, hogy majd aztán ő is kap belőle, az át lesz baszva, mert azt a pénzt, vagy annak áldásos hatását soha viszont nem látja.


Ezek után egy okot mondjon bárki, miért kéne nyugdíjasainknak lemondania bármilyen juttatásról, ha nem kimondottan baleknak születtek?

***

És különösen most, el tudjuk azt képzelni, hogy ha ők lemondanának nyugdíjuk egy részéről, abból bármi ebben az országban fejlődne? Másnap már egy ibizai kaszinóban lenne a piros páratlanon.

Hisz' kicsiben már eljátszottuk ezt -- a jelen aktív nemzedék egyszer már nemrégiben "lemondott" kezdődő nyugdíjmegtakarításairól -- és hol van az a pénz most?

***

Igen, egy rendesen működő országban lenne értelme egy ilyen áldozatnak, hogy az idős nemzedék lemond a rá költött pénzek egy részéről, hogy nemzete fejlődjön, s unokáinak szebb jövő épüljön.


De jelen helyzetünkben ebben az országban ezt kérni tőlük súlyos felelőtlenség lenne velük szemben, hisz' tudjuk, hogy áldozatuk semmivé foszlana.
S felelőtlenség még az aktívakkal szemben is (!), mert a nyugdíjasok jelentős része így-úgy támogatja fiait, unokáit -- pénzzel vagy egyéb segítséggel, melyhez "erőnléte" szintén abból a pénzből származik, mely pénz így viszont menne a levesbe.

***

Ja és igen, hab a tortán: Hogy országunk ilyen, az már vastagon a most aktív nemzedék sara. A mi töketlenségünk az oka annak, hogy ezen ország költségvetésébe még adakozni sem érdemes.


+++

Sok igazság van Puzsér Róbert szavaiban, és általánosságban még igaza is van talán.  És jó az is, ha kibeszéljük.

Ám nagyító alá téve a részleteket úgy érzem, olyat kér apáinktól, ami se nem jár nekünk, se nem tudnánk garantálni, hogy értelmes dolgokra költjük.

Itt és most nem.

Pedig nem elképzelhetetlen, hogy még szívesen is adnák.

Ismét fellángol a vita, meg kell-e mutatnia a Momentumnak, tűz-e vagy víz, elő-e a farba és elő-e vagy farba, migráns vagy menekült -- vagy elég, ha ügyes-langyosan kikerüli a Nemzet Nagy Kérdéseit, a Nagy Vízválasztókat, melyek mentén a politikailag tudatos választó választóvízzel el tudja dönteni, az ő emberei-e ezek vagy az ellenségé, és konfliktuskerülőn mindenki szemében jófiú marad. Ez utóbbi ellen különösen TGM ágál, hogy ez a langyos semmitmondás nem csak semmit mond, de sikerre is van ítélve, és még nagy gondolkodók is bedőlnek neki. (De pl. egy jó ágálást olvashatunk a langyos konfliktuskerülésükről itt is.)

Nos, előrebocsátva, hogy egy programot már majd magam is várnék, egy nagyon szürke hályogot le szeretnék most operálni a Nemzet Szeméről.

Nevezetesen, hogy azok a bizonyos Nagy Kérdések /Nemzeti Törésvonalak, amelyekben komoly pártnak ma állást kell foglalni, szóval ezek nagy része valójában meglepően irreleváns, és az, hogy mindenkit folyton beléjük akarunk tuszkolni, legalább annyira elveszi e nemzettől a továbblépés lehetőségét, mint az ember, aki oly' ügyesen kelepcébe csalta. (Amit zseni lévén ő maga is felismert, nem véletlen tesz meg ő is mindent e kérdések pályán tartásáért, és áll elő egyre újabb lényegtelen létkérdésekkel.)

Vagy egy részük tényleg fontos, de ha egy új erő nem az elé tolt végletes válaszokból választ rá választ, akkor azt mondjuk rá, nem vállalta fel a konfliktust. Mert a politika nagyhangú kardcsattogtatásán szocializálódva nem tudjuk már elképzelni, hogy vannak feloldható konfliktusok is, melyekhez -- mily' meglepő -- egy végletek közti középút vezet. Amit pedig elvben már Horatius óta tudunk -- csak a gyakorlatban valahogy mindig a végletekbe gabalyodunk.

***

Megpróbálom sorra venni azon kérdéseket, melyeket a közbeszéd a legfontosabbaknak érez, s melyeket azonnal nekiszegezünk minden új erőnek. S amint az valamelyikre válaszol, a még ott maradottak fele legyint, és otthagyja. Hogy melyik fele, az a választól függ, de abból a szempontból mindegy is, hogy az egyik fele lelép.

Ami nem is lenne baj, ha ezek tényleg sorsfordítóan égető kérdések lennének. De az a talán meglepő helyzet, hogy ezek szinte mindegyike olyan, melynek így vagy úgy kezelése mindennapi életünket szinte sosem befolyásolja, vagy igen, de mi csak végletes válaszokat tudunk elképzelni rájuk, holott különösebb varázslatok nélkül található rájuk olyan feloldás, ami a kérdést közmegelégedésre oldja meg.

***

Nézzük hát a Nagy Kérdéseket sorjában (valamennyire a fontosság sorjában -- a kicsitől a nagy felé haladva):

Melegházasság:

Szinte már az mosolyra kellene fakasszon mindenkit, hogy elsőként írom le, mint Nemzeti Vízválasztót, mégis, a mai magyar választói gondolkodás a jobb/baloldal, konzervatív/liberális egyik alapkérdéseként tekint rá, és a Momentumot is (a zacskóstej ára mellett) a melegházassággal akarják valamiért folyton sarokba szorítani, hogy engedélyeznék-e, ha hatalomra kerülnek.

Na most:

Hányunknak van közvetlenül meleg ismerőse? Biztos jelentkezik most egypárunk, mert néhány százaléknak persze kell legyen, és még pár százalék ismerősének van ilyen ismerőse.

És hányunk mindennapi életét befolyásolná bármiben, ha ezek összeházasodnának valaki hasonlóval?

Egyáltalán észrevennénk?

És értem, hogy jó kereszténynek elvi kérdés, hogy Mária országában van-e bűn úgy általában. És elterjedt nézet, hogy ha szabadjára engednénk, sokakat megfertőznének, divattá válna, és sokan maguk is meleggé válnának.

De azért gondoljunk bele: ha a történelem szigorúbb időszakai nem tudták kiirtani a homoszexualitást, s az átmeneti állítólagos bátorítástól sem haltak ki a görögök, biztos, hogy annyira kritikus a kérdés, hogy ekkora súllyal szerepeljen a Nagy Kérdések között? Különösen, ha úgy általában leltároznánk egyet a különféle bűnök állásáról, biztos, ér ez annyit?

Szóval azt még el tudom képzelni, mily' sokakat bántana az engedélyezés maga. Az elv. A lehetőség, hogy házasodhatnak. De -- leszámítva a tévében nyilván szétharsogott első alkalmat -- észrevennénk, ha a hétköznapokban két homoszexuális összeházasodik?

 Gender:

Ez azért is szép, mert mindenki mást ért alatta. Egyfelől a skandinávok követhetetlenül összevissza címkézett öltözőit és budijait és a meleglobbi fondorkodását, hogy a jövőben betiltsák, hogy gyermekünknek 18 éves kora előtt eláruljuk, fiú-e vagy lány, másrészt szimplán az azt vizsgáló -- leginkább talán szociológiainak tűnő -- altudományágat, ami a nemek szerepeit, viselkedését, lehetőségeit vizsgálja a jelenkor társadalmában s a történelemben.

Na most persze nyilván meg lennénk lőve, ha eztán két öltöző / budi helyett ötöt kéne mindenhová tennünk, és gyermekünk elől titkolnunk kéne a nemét, de azért lássuk be, hogy ez jóval nagyobb átfutással tudna átszivárogni hozzánk, mint ahogy a skandinávok rájönnek, hogy kicsit túltolták, és ésszerűre korrigálják a dolgot. Ahogy a híres amerikai dollármilliós perek se honosodtak meg nálunk, amiért nem írták rá a kávéra, hogy forró, pedig ők mi régóta űzik e szép játékot egymással.

A másik értelmezés meg aztán igazán nem forgatja fel világunkat, abból csak jó sülhet ki, ha tisztába jövünk egy-egy társadalmi jelenséggel, s annak esetleges hibáival. Mert azt azért tudjuk, hogy itt azért még nincs minden szál elvarrva ld. pl. a munka szép világát...

De akárhogy is, egy téma, amiről még azt se tudjuk pontosan, ki mit ért alatta, de akik támadják, leginkább az első értelmezés nálunki elterjedésétől tartanak, aminek gyakorlati esélye szinte nulla, szóval nem gondolhatjuk komolyan, hogy ez legyen a társadalom egyik nagy vízválasztó kérdése.

Jobbkonz / ballib:

Ez igazából nem önálló kérdéskör, hanem két skatulya, amibe a többi Nagy Kérdésre adott válaszok alapján tuszkoljuk a pártokat. S persze senkit ne tévesszen meg a név -- a jobboldali, baloldali, liberális, konzervatív eszmékhez nincs közük, ők valami távoli ősök, akikre már senki nem emlékszik. Annyi közük van névadó őseikhez mint amennyire kovács egy Kovács, vagy kardhordó egy Kardhordó.

A listába azért teszem be mégis, mert ez a végső diagnózis -- a pecsét, amit egy új párt az első vizsgálat után homlokára kap, és amit aztán soha nem moshat le magáról. Annak ellenére, hogy nem jelent semmit. Illetve valami zavaros katyvaszt, amit mögé képzelünk -- mindenki egy kicsit mást.

Kis ízelítő a világképükből:

A magyar jobbkonz tiszteli a (szigorúan történelmi!) egyházakat, és utálja a buzikat. Nemzetben gondolkodik, és állandó sértettségben él, míg a Nyugat egyszer ki nem egyenlíti a számlát, amivel azóta tartozik nekünk, hogy megvédtük őt tatártól-töröktől-kuntól-besenyőtől. Jelen vezetőnkkel szembeni rokonszenve is részben abból származik, hogy a sok balsors után végre valaki, aki oda mer csapni a csápjaival vérünket szívó, minket lenéző, pökhendi Nyugatnak. Rendpárti, gyermekét olyan iskolába adja, ahol még hisznek a régi szép értékekben, s tudja, hogy egy kellő lélektani pillanatban leadott makarenkói pofon többet ér húsz etika óránál -- bár bizonyos okokból nem szereti makarenkóinak hívni. A migránsok a legjobb példa, hogy a mai fiatalokban már nincs tartás, csak a könnyű utat keresik, saját hazájukban kéne úgy odatenni magukat, mint mi '56-ban, nem itt lét hűteni. Egyébként sem érti, miért szórjuk a pénzt idegenekre, amíg nálunk is vannak szegények. Hisz abban, hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa (kivéve természetesen őt, akit elnyom az a szemét főnöke meg kiforgatnak a rokonai), így aki az utcán él vagy munkanélküli vagy mélyszegény, az ivott, és iszik is, ahelyett, hogy megbecsülné magát, és joggal nem viszi semmire.Nem kedveli a (még itt-ott élő) kommunistákat, bár egyedileg eltérő, pontosan milyen mély merítést ért alattuk. S persze mélyen megveti a ballibeket, akik ezt az egész világot nem értik, emellett hülyék és büdösek.

A magyar ballib lenézi a politikát. Vallásilag általában Atéban hisz, ha mégis valaki másban, az inkább nem a keresztény, aki megölte a saját fiát, meg akik az inkvizíciót csinálták, vagy ha mégis, akkor valamelyik alternatív egyház keretein belül, esetleg szimplán közvetlen kapcsolatban áll Istennel, akit saját képére formál. Európával szemben még nem róttuk le tartozásunkat az egykori kalandozásokért, meg hogy összaszarjuk az autópályavécéiket, és elözönöljük őket, így külföldön nem közösködik lehetőleg még saját magával se. Az egész világot keblére ölelné, ha tudná, kenyeret s megélhetést adna az összes szegénynek, de pillanatnyi lehetőségei sajnos nem engedik, mert elnyomja az a szemét főnöke meg kiforgatják a rokonai. Elméje nyitott mindenre és mindenkit szeret és megért. S persze mélyen megveti a jobbkonzokat, akik ezt az egész világot nem értik, emellett hülyék és büdösek.

Fentiek persze elméleti átlagemberek, így konkrét megtestesülésük pont így nem létezik. Viszont ha nem léteznek, és egyébként is mindenki csak a másik kategóriába valókat ismer, talán tényleg üres halmazokról beszélünk, és azok kedvéért utáljuk egymást és nem vagyunk képesek végre normális dolgokkal foglalkozni, amik tényleg életünk részei. Például a főnökkel meg a rokonainkkal -- meg közügyként a szabályokkal, melyek lehetővé teszik, hogy így kibasszanak velünk.

Igen, régóta mondja sok új párt, hogy ők se nem jobb, se nem bal (, ...keresztény és magyar -- konkrét egykori szlogen), de attól, hogy legtöbbjük szimplán ráérzett, hogy jobb nem induláskor első szóra elveszteni a szavazóbázis felét, attól még bárki olyan is, aki értelmesen látja a világot, azzal kell kezdje, hogy lebontja ezt a régi, gazos pályát, korhadó kapuival és a minden labdát kilukasztó ottfelejtett rozsdás ácskapcsokkal.

Így ha a Momentum is ezt mondja, még nem biztos, hogy kamu, ellenben ha nem mondaná, én már ugranék is át rajtuk.

***

A szinte tényleges hatás nélküli problémák után most jöjjenek azok, melyeknek van hatása többségünk életére, ám vízválasztóvá csak amiatt váltak, mert kizárólag végletekben tudunk gondolkodni róluk. S mivel a végletes megoldások az egyik fél számára mindig vállalhatatlanok, így azt hisszük, hogy aki e kérdésekben nem teszi le voksát egyik vagy másik (végletes) megoldás mellett, az a tényleges konfliktust nem felvállalva kamuzik.

Migráns/menekült:

A két véglet itt

• Szélesre tárt kapuk, meghívólevél, majd kebelre ölelés szegény menekülteknek, utóbbi különösen leányaink részéről, hogy érje őket valami jó is a sok nélkülözés után, de ezt szigorúan fejkendőben, hogy hitüket ne bántsuk meg vele. Élethosszig teljes ellátás, templomtornyokon kereszt félholdra cserélése a vendégjog okán. Minden család integrál egy menekültcsaládot a lakásába.
• Kerítés, ha az már van, annak áram alá helyezése, mustárgáz ideiglenes engedélyezése a határsávon. A már bejutott migránsok föld alatti táborokban tartása, bezárt szénbányák újranyitása, hogy megtanulják, hogy Európában is dolgozni kell a kenyérért.

Kicsit túlhegyeztem, de nem nagyon, a kezdetekben egész Európában e két végletet tudták elképzelni. A tényleges befogadóországok azóta rég valamilyen középútban gondolkodnak és azon járnak, nálunk viszont még most is a két véglet van csak a fejekben.

Nálunk még mindig az az egyik fő kérdés, hogy védjük-e a határainkat, és (nem véletlenül...) azt hisszük, hogy ezt csak a mi bölcs vezérünk teszi mindenki más ellenében, holott a kezdeti bénázás után az Unió elkezdte a határvédelem kiépítését, és az eddigi leghatékonyabb eszközt, a török megállapodást, nem a mi bölcs vezérünk tárgyalta le. Ez azóta az előre nem látott török események miatt inogni kezdett, de az Élet mozog, a megoldásért folyamatosan meg kell dolgozni. És szinte biztosak lehetünk benne, hogy nem mi fogunk érte megdolgozni, mert mi gondolkodni se vagyunk hajlandóak, csak az asztalt verni, hogy márpedig.

Mi itt még azt hisszük, hogy határozott fellépésünkkel mi mentettük meg az Uniót. Pedig ha végigpergetjük az eseményeket, egy érdemi eredmény nélküli hisztit látunk.

Mikor a pályaudvarainkon ültek, eleinte nem engedtük tovább őket, holott ők sem akartak maradni, meg a célország is fogadta volna őket. Eközben egy -- valóban élő -- szerződéses kötelezettségünkre hivatkoztunk, ám akiket ezzel védtünk az elözönléstől, azok maguk kérték, hogy hagyjuk őket elözönölni. A mi szempontunkból mindez értelmetlen önszivatás volt.

Mikor aztán átengedtük őket, kialakult egy elég gyorsan rendeződő útvonaluk, ami persze az idő rövidsége miatt még extrém erőforrásokat igényelt (pl. BKV-buszok), ám ha konstruktívan állunk hozzá, szinte biztos, hogy kapunk hozzá buszokat / egyéb erőforrásokat, ill. nyilván a vasúti út is működhetett volna. Így a lakosság ebből sem érez sokat.

Mindez persze az Unió szempontjából még nem oldja meg a beözönlés problémáját, de szigorúan nézve a mi szempontunkból nem igényel különösebb áldozatot, ha professzionálisan állunk hozzá. S persze mondhatjuk, hogy mi nem csak a saját érdekünket néztük, hanem védtük Európát, de azért az érdekes, hogy csak ebben az esetben nem volt előbbrevaló a nemzeti érdek az európainál.

A kerítés valóban leállította az áradatot, így minket tényleg tehermentesített. Ám az Unióba semmivel kevesebben nem érkeztek tőle, csak megkerülték. Igaz, a mi lelkiismeretünk onnantól ezügyben tiszta, ám a valódi megoldáshoz nemigen tett hozzá.

Mondhatjuk persze, hogy kellett egy első kerítés, amit aztán követtek a többiek. Ám legyünk reálisak: egy német kancellárra a saját választói hatnak, nem egy kis távoli ország pattogása. Az ő fejükben a fordulatot a beözönlő tömegek okozták, nem a felismerés, hogy lenn délkeleten az a kis mókus kerítést épít, biztos van valami oka, ne építsünk egyet mi is?

S mondhatjuk erre, hogy végül mégis a mi irányunk lett a követett. Ám egy szövetséget megvédeni hatékonyan nyilván szövetségi szinten lehet. Ami meg professzionális szinten tényleges egyeztetésekkel / tárgyalásokkal /megoldáskereséssel zajlik a falakon belül, nem tévéhisztivel a falakon kívül. Építettünk egy kerítést, de a Nagy Közös Kerítéshez közelebb vitt volna, ha kezdettől professzionálisan dolgozni kezdünk rajta.

Ama bizonyos sátáni kvóta is ezres nagyságrendű konkrét egyedet jelentett volna, amikor téma volt, akiket valós hétköznapjainkban magunktól észre se veszünk, hogy köztünk vannak. Pokémonból több volt az országban.

Ha akkor azt mondjuk, oké, most legyen, de mi nem hiszünk abban, hogy ez a vízözön párszázezernél megáll majd, csak ti hiszitek, így írjuk be a szerződésbe, hogy tízezer nálunk egy abszolút plafon, és addig szó nem lehet többről, míg a közös határvédelem ki nem épült, ez az akkor még irreálisnak tűnő szám miatt jó eséllyel átmegy a szövetségen. És mi is tárgyalópartnerek maradunk, akire hallgatni érdemes, különösen, mikor látják, hogy mi tettünk jó lóra.

Amit most mondok, nyilván vitatható, de állítom, hogy maga a hiszti nagyban hátráltatta, hogy az Unió szövetségi szinten megoldja a problémát -- ide értve a határvédelmet is (!) -- mert akármilyen csoportban egy egyeztetett megoldás hátráltatásának / széttrollkodásának leghatékonyabb eszköze, ha néhányan hisztizni kezdenek, hogy márpedig addig ők asztalhoz sem ülnek, amíg...
(Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy vezérünk nem hülye -- nem véletlen tesz keresztbe egy olyan válság megoldás felé indulásának, amitől való félelem őt választói előtt életben tartja.)

Azt már szinte említeni se merem, hogy egy határvédelem melletti normál beáramlás mellett az integrációnak is vannak működtethető lehetőségei. Mert az integráció nálunk egy délibábos szitokszó, aminek oka azonban nem az, hogy amúgy tényleg nehéz és igen összetett feladat lenne.

Ugyanis igazából még sehol nem próbálták ki normálisan végiggondolva., így nem annyira nagy csoda, hogy nem működik.

Amíg nem volt ekkora a beözönlés, egyszerűbb volt nem foglalkozni vele, és liberalizmus címén eltrehánykodni. Most meg, hogy ránk szakadt a völgyzárógát, még csak az első fuldoklásnál tartunk.

De ez nem jelenti azt, hogy ha tényleg fektetnénk bele energiát, ne tudnánk úrrá lenni rajta. Mert azt azért észre kell vennünk, hogy a hirtelen ötleteléseken egyelőre még nemigen jutottunk túl, azt meg remélhetőleg tudjuk korábbi életünkből, hogy a hirtelen ötletelésnél azért sokkal messzebbre is el tudunk jutni egy problémával, ha higgadtan gondolkodni kezdünk.

Középút, gondolkodás.

(Ezt még a végéig párszor majd elmondom, mint azok az idegesítő nagybácsik.)

Nemzetben gondolkodás:

Van ennek egy tisztán spirituális oldala, ami fontos, de e téren nemigen merül fel konfliktushelyzet -- különösen hétköznapjainkban. Néhány elvetemültet leszámítva nyilván senki nem mondja, hogy ő a nemzet ellensége. S hogy mennyi támogatás jut a nemzettudatot fejlesztő programokra s a határontúli magyarokra, nyilván lehet vita tárgya egy kormányzás során, de ez inkább finomhangolás.

Ahol a kérdés élesen -- téttel -- felmerül, az az, mikor érdekellentét lép fel egy kérdésben egy országunknak (népünknek) kedvező megoldás és egy olyan között, ahol mondjuk engednünk kellene más országok javára. Ilyen lehet egy kisebb-nagyobb béka lenyelése egy EU számára fontos kérdésben, de multicégek, ENSZ, NATO stb. is lehetnek ilyen -- adott kérdésben ellenérdekelt -- felek. S persze a szomszédos országok (velük leginkább magyarjainkról szoktunk vitatkozni, de szomszédok közt akadhat más perlekednivaló is).

És nem azon helyzetekre gondolok, mikor egy kormány kenőpénzért nyeleti be nemzetével a békát, mert ilyet nyilván egy pártprogramban sem látunk.
Hanem mikor teljesen nyíltan felvállalja a döntést, hogy lenyeljük a békát vagy sem.

Mifelénk a kérdést úgy szokás feltenni, hogy az adott párt a nemzeti érdekeket tartja-e majd fontosabbnak vagy az uniósakat / multicégekét, és ha egy ilyen helyzet előáll, kinek az érdekeit fogja majd képviselni.

Nos, ez is egy elborult végletekben gondolkodó kérdés.

Mert a Való Élet úgy működik, hogy rendszeresen merülnek fel a hasonló kérdések, és mindegyik mindegyikkel összefügg azon értelemben, hogy hacsak nem mi vagyunk az istenek az Olümposzon, időnként engednünk kell ebben, hogy aztán nekünk engedjenek egy nekünk fontosabb abban. Húzd meg, ereszd meg, tárgyalások, érdekütköztetések méterről méterre. De emiatt egyrészt nem lehet előre azt mondani, hogy sosem nyelünk le békát, másrészt előre a konkrét kérdések se látszanak, így azt végképp' nem mondhatjuk meg, hogy miben engedünk majd és miben nem.

Az egyetlen, ami ígérhető, hogy alapvetően a nemzeti érdekre optimalizálunk úgy, hogy hosszú távon minél jobban jöjjünk ki belőle.

Ám itt azt is látnunk kell, hogy egy szövetségben akkor érdemes benn lenni, ha az hosszú távon jó nekünk, így ha jól keverjük a kártyát (és itt nem varázslatra gondolok, csak értelmes együttműködésre, ha kell, kemény, de konstruktív vitákkal), akkor a felmerült kérdések megfelelő megoldásával nem egymás ellen nyerünk, hanem mindkét fél jól jár.

Az üzleti életben az ilyet win-win szituációnak mondják, olyan üzletnek, amivel mindkét fél nyer.

És ez nem valami titkos mágia, pusztán azon múlik, hogy a felek csendes hatékony munkával a megoldásokat keresik vagy a látványosan kardpengető harcot. Mi a politikában az utóbbihoz szoktunk, mert abban van műsor, de a világ nagy részét a csendes előbbi mozgatja.

Így ez a kérdés sem vízválasztó, mert minden kicsit is normális erő tud a nemzeti érdekek mentén kormányozni úgy, hogy közben időnként lenyel pár békát, és hosszú távon nem valaki más ellenében kárára nyer. Ha erre nem képes, akkor szimplán alkalmatlan, ha pedig kenőpénzért adja el a nemzeti érdeket, az nem e kérdéskörbe tartozik, hanem a korrupcióéba.

Középút, gondolkodás.

Munkavállalók / tőke:

Ez a legtöbb fentinél erősebben vág húsunkba, mégse esik túl sok szó róla, csak TGM hozta a vitába, meg kicsit Pap Szilárd István, mikor azt írja: "A Momentum felszólításában gyakorlatilag megismétlődik a rendszerváltás „társadalmi szerződése”. Az Európához való minden áron felzárkózás ígéretéért cserébe áldozzunk be más megfontolásokat, érdekeket, vágyakat.
Ezt kérte a rendszerváltó elit is: nem baj, hogy a gazdasági átalakulások, a privatizáció, a munkavállalói jogok leépülése, a megszorítások, az áramvonalasítások mind-mind emberi életeket tesznek tönkre, mert a cél – amelyből végül csak kevesek profitáltak, hisz csak kevesek profitálhatnak – szent.")

Ahogy amúgy látom, a sajtóban TGM évtizedek óta a kérdés szinte egyetlen következetes zászlóvivője -- részemről dicséret érte, még ha részleteiben nem is mindig értek vele egyet (vagy egyáltalán értem -- ezt be kell valljam).

De maga a kérdés: a mára gyíknak tekintett elavult szóhasználattal tőke-munkásosztály ellentét, divatosabban szólva ez a munkavállalók-gaz multik lol.

(A lol csak a divatosságért, lehetett volna XD is, a multi meg persze lehet hazai cég is, csak pártszlogenekben inkább a multikkal szokás harcolni.)

Az ódivatú szóhasználat kicsit marxista-leninista, nem véletlen nem sok párt kampányol vele. Az utóbbi viszont rámutat, mennyire a húsunkba vág, hisz' legtöbbünk munkavállaló, és egy átlag magyar reggeli villamoson legalább egy utastársunk szidja valakinek telefonban a munkahelyét.

Szóval TGM-nek abszolút igaza van (amennyit értek belőle), hogy ennyire fontosnak tartja, és azoknak is, akik az utóbbi változatban olykor ágálnak a témában.

Csakhogy ezzel is az a helyzet, hogy nem egy kezelhetetlen / kibékíthetetlen ellentét. Annyiban tényleg elavult a marxista változat, hogy ő úgy hitte (mert akkor tényleg úgy volt), hogy a tőke sosem enged szépszerével a munkavállalóknak, így a kor szokása szerint ütni kell.

Ám azóta volt egy szép időszak a nyugati világban, amikor valahogy mégis szépen eléltek lényegében (azaz vállalható kompromisszumokkal) mindkettejük megelégedésére.

És jelzem, ez volt az a nyugat, amit a rendszerváltáskori nép akart, és ennek hosszú távú paklijában nem volt feltétlenül benne, hogy le kellene nagyon mondani a munkavállalói jólétről, legalábbis a németbe szakadt rokonok ritkán panaszkodtak, hogy ott kint elnyomnák őket.

Ahogy Faludy írja pokolbéli napjai utánról (ötvenes évek vége): "Csatlós János azt ajánlotta: fordítsam le Hans Scherfig dán kommunista szerző művét az ottani nyomorúságról. A munkások „ütött-kopott Fordjaikon mennek a munkanélküli segélyért” és olyan szegények, hogy az élelmiszeres autóbuszokról „még marhahúst sem tudnak vásárolni és disznóhússal meg sódarral kell, hogy beérjék”. Ez nagyszerű lesz idehaza a dán nyomorról!" (Faludy György: Pokolbeli napjaim után)

A tőke és a munka amúgy azért nincs már kibékíthetetlen ellentétben, mert a tőkének már csak egy fontos szempont az olcsó munkaerő, de egy csomó mással kompenzálható a drágábbért. Kiszámítható környezet, jó infrastruktúra, képzett, hatékony munkaerő, ilyenek. A kezdeti vad idők után megtanultak ezek együtt élni -- bár persze nyilván huncutkodik, aki kiskaput talál a szabályokon. Ezért kellenek az átgondolt szabályok.

Más kérdés, hogy az átmenet egyrészt rövid távon vadkapitalizmust szült, másrészt közben maga a nyugat is kisiklott. De a rendszerváltáskori távlati célban nem volt szükségszerű lemondás.

Szóval történelmileg is létezik példa, hogy tud ez a dolog közös megelégedésre működni, ha a törvényi játékszabályok őrködnek a korrektség fölött. Ez a munkavállalót csicskáztató, blokkolóórás, ebédidőperceket számolgató gecizés amúgy nálunk is inkább a gyártósorokon jellemző -- gyártósornak értve a call centereket is... --, magasabb képzettségűeknél ha beszélő szerszámnak is tekintik a munkavállalót (amúgy általában azért nem), legalább drága szerszámnak, akit érdemes megfizetni és olajozgatni, különben lelép. A dolog amúgy a középvezetőkön is múlik, a percszámlálgatós kis geciket is a könnyen rugdosható alulképzettek izgatják fel, mert tudják, hogy ott van terep kiélni magukat.

Nem véletlen rossz irány az ország olcsó gyártósorrá képzése. A modern világban szükséges képességekre való képzés a probléma jó részét magától a megoldás irányába tereli. De persze kellenek a korrektséget biztosító törvények is.

Így aki ezt tűzi zászlajára (mint pl. Momentum), az -- túl azon, hogy ennyivel persze még csak egy közhelyet mondott -- abba az irányba mutat, ami az ősi és feloldhatatlannak hitt ellentétben nem azt mondja meg, hogy kinek a pártján áll, hanem feloldja az ellentétet.

S persze az ördögről tudjuk, hogy a részletekben szeret lenni, így a kidolgozáson múlik minden. Amit mondok, az annyi, hogy ha valaki nem foglal előre harcosan állást, hogy munka vagy tőke, ám vállalja mindkét félnek vállalhatóan korrekt szabályok kidolgozását, és egyben a kor igényeinek megfelelő képzésre helyezi a hangsúlyt, az nem feltétlen kerülte meg langyosan a kérdést.

E pontban is nagyon jól kijön, ami igazából a többinél is: a Momentum annyiban tényleg gyökeresen új szemléletet használ, hogy egy csomó feloldhatatlannak tűnő ősi ellentétről látja, hogy konstruktív konfliktuskezelési, -feloldási, megoldáskeresési módszerekkel ezek közmegelégedésre mind feloldhatók.

És nyilván kamuzhat is az, aki ez ősi ellentéteknél mindenkinek szépet és jót ígér, én csak azt mondom, hogy nem feltétlenül kamuzik. És ehhez még csak nagy varázslat se kell. A politika működik csak konfliktuskeresőn és -fenntartón, a munka világában (versenyszféra) régesrég meg tudnak naponta oldani annyi problémát, amit a politikában sokszor évek alatt se.

Kurvára nem működne ez a világ, és semmi nem lenne a boltokban, ha a ténylegesen működtető fogaskerekek is olyan kenetlen zajjal csikorognának, mint amit a politika műsorán látunk.

Középút, gondolkodás.

És -- harmadikként -- megegyezésre s nem kardcsörgető hisztire törekvés.

Szegények-cigányok:

Szándékos a keverés, van is közük egymáshoz meg vitapont is a táborok között, hogy a cigányság problémái egyben kezelendők a szegénység problémáival -- szigorúan meg sem különböztetve őket (!) --, vagy előbbiek inkább tehetnek róla maguk, hogy szegények, így őket csak meg kell tanítani dolgozni.

Tudom, hogy mondataimmal polkorrekt határokon lépdelek, de szándékosan, mert tényleg téma, és mert nem hagyjuk kibeszélni. És szándékosan mondok cigányt s nem romát, mert utóbbit a belvárosban használják finomkodón, ők saját magukra vegyesen. Ha elfogadjuk őket, fogadjuk el nevüket is, és tanuljuk meg azt tisztelettel kiejteni szánkon.

De hogy a lényegre térjek: ha píszíből nem beszélünk arról, hogy bizony, nem vagyunk egyformák, és vannak népcsoportbeli sajátosságok, ami miatt a kezelés se lehet mindenkire egyforma, nos, úgy, megoldani se fogjuk soha.

A jó hír, hogy több olyan kezdeményezés van kis országunk különböző vidékein, ahol -- van, ahol külső csoportok, van ahol saját polgármesterük vezetésével -- sikeresen integrálódnak apránként befele abba a világba, ahol élniük rendeltetett, és ahol a pénzt adják az élethez. Az "integrálódnak apránként befele" persze elsőre rosszul hangzik, de pont ez mutatja, hogy nem egy gyanús varázslatról beszélek, hanem arról, hogy szívós munkával, figyelembe véve a sajátosságokat, reálisan is érhető el eredmény.

Ami azt a biztató jelet adja, hogy a nagyobb léptékű általános megoldáshoz leginkább eltökéltség kéne -- s persze nyilván pénz, csak nem a szokásos hányavetin segélyként az ablakon kidobva, szájakat betömve, de nem is a másik végletként minimálbér alatti alamizsnaként, hanem ésszel, a programokra fordítva. Amihez meg sajnos ciklusokon átívelő program kell, ami nem divat, ám a jó hír, hogy ha valaki bemutatja -- s hihetőn -- hogy csinálná, az kemény szavazatokat érhet ott azonnal.

Ugyanakkor az így elköltött pénz hosszú távon bőségesen megtérülő befektetés, mert a jobbmódúaknak is élhető országot épít, és nemzetgazdasági nagyságrendben növeli az aktív adófizetők számát. Így akkor is megéri, ha félretesszük az olyan könnyfakasztó divatjamúlt bullshit-et, mint segítség, együttérzés, és puszta önérdekből keresünk befektetési lehetőséget közös állami pénzünk fialtatására.

(Egyébként akinek píszíből sérti a fülét, hogy a szegénységen belül a cigányságnak vannak sajátosságai, annak jusson eszébe, hogy mikor népcsoportokat védünk a globalizáció darálójával szemben, ott is a sajátosságaikat védjük. Csak ott a sajátosságnak pozitív árnyalata van. Innen már csak egy kis realitás kell odáig jutni, hogy a sajátosság nem negatív vagy pozitív, -- ill. hol ez, hol az, nézőponttól is függőn --, hanem szimplán sajátosság. És ha az egészségügyben hiszünk abban, hogy ipari egyenkezelés helyett mindenkinek meg kell találni a személyre szabott gyógykezelését, akkor ez talán más bajok gyógyításakor is hasznos lehet.)

Jelen listából kicsit kilóg e pont annyiban, hogy a szegénységről még úgy ahogy közbeszélünk (egyik oldal, a másiknál már ott kiestél, ha szóba hozod, hisz' maguk tehetnek róla, így kisegíteni se kell őket), a cigányságról viszont már csak egymás közti rémtörténeteket. És annyiban is kilóg, hogy e kérdésekben azért tényleg jó lenne hosszú távú elgondolást látni, mert fontos és tervezhető.

Ugyanakkor ez is olyan, amire ésszel kezelve létezik olyan megoldás, ahol a felek ("gazdag" és a szegény réteg) nem egymás kárára járnak jól, hanem megfelelő kezeléssel mindketten. Így aki fel akarja számolni a szegénységet, az csak addig közhelyes, amíg nem teszi hozzá a részleteket, de döntenie nem kell, hogy a szegényeket támogatja vagy a "gazdagokat" (s igen, az idézőjel az idézőjelességet jelenti -- a "gazdag" itt a még életképes középosztály...).

+++

Nem teljes a lista.

És fentiekkel nem is állítom, hogy lesz a Momentumnak a közhelyeken túlmutató programja. Hisz' nem is tudhatom.

Csak azt, hogy nem szükségszerű, hogy idővel úgy döntsön a fenti kérdésekben, hogy ezt vagy azt az álláspontot választja-e (a másik kárára).

Mert ezen kérdések egy része nem akkora súlyú, hogy része kell legyen egy előzetes kormányprogramnak, másik részükre pedig a tesztben eléjük tolt válaszlehetőségek mind fölösleges végletek, és létezik közöttük értelmes középút.

És utóbbinál feltehetőleg pont azért nem "állnak elő a farbával" hogy bú vagy bá (hanem a körülményekhez majd folyton igazodó beee-mekmek.nyíhaha-u-u*), mert irányítóik már egy modern -- részben vállalati -- kultúrában szocializálódtak, és egész egyszerűen nem végletekben gondolkodnak, és nem befagyott elvek mentén vitatkoznak, hanem valós megoldások keresésében, rugalmasan a partnerrel, mely megoldások szinte mindig egy ésszerű, de előre nem pontosan látható középúton vezetnek.

Miközben politikai közvéleményünk már hozzászokott ahhoz a pár szemétdombhoz, melyeket fennhéjázón barikádoknak nevez, és az operetthez, ami zajlik rajtuk, mely operettekben a vitapartnerek egyrészt azért nem engednek, mert márpedig, másrészt meg mert különben nem adhatnák elő a betervezett nagyáriákat.

Így tőlük is elvárnánk a barikádok közti választást, ők meg nem akarnak ebbe a hülyegyerek-játékba beállni.

És az azért még ide tartozik, hogy (úgy emlékszem) októberre ígértek programot, az addig alakulót pedig folyamatosan teszegetik fel az oldalukra. Ezek még egyelőre olyan kis általánosan egyszerűkék, de én egyelőre megadtam a bizalmat, hogy októberre tényleg lesz egy igazi. Ha jól tippelem fenti szocializációjukat és az eddig látott professzionalizmust, feltehetőleg tudják, hogy erősen múlik az irántuk táplált bizalom azon, hogy teljesítik-e határidőre.

*vau-vau, de tudjuk, hogy igazából egy kutya se mond olyat, hogy vau-vau

 Percszámlálgatós kis geci munka közben

Függetlenség. Kinek honnan jön a pénz. Felkapott téma lett -- úgy civilszervezetek mint sajtótermékek tárgyában.

Mert végülis e kettő ugyanarról szól: melyik honnan kapja a pénzt, és van-e olyan, amelyik sehonnan, csak úgy van neki. Mert a függetlenség szigorú értelemben végülis ezt jelentené.

S ha ezen ellentmondást átgondoltuk, hamar arra jutunk, hogy az igazi kérdés nem is az, honnan kapja, mert valahonnan kapja, hanem hogy befolyásolja-e és mennyire, hogy honnan kapja.

Szóval:

***

A kormányoldali elmélet mostanság a civilek kapcsán úgy szól, hogy a civil szféra szereplői nem választások útján jönnek létre, ugyanakkor pénzük erejével befolyásolni tudják egy ország életét, így létük valójában egy kiskapu, amin át a pénzemberek (multik, oligarchák, ízlés szerint) demokratikus felhatalmazás nélkül hatalmat gyakorolnak.
Hát ez így elsőre tényleg nem hangzik jól.

S ez persze eddig még minden civil szervezetre igaz lenne, ám minap egy cikk a Magyar Időkben (Péterfalvi Attila tévedése) elmagyarázta, miért csak a külföldről pénzeltekkel van baj, és miért lenne súlyos hiba a finanszírozás kötelező nyilvánosságra hozása a belföldi civilekre is.

***

Lényege röviden két pillérre épül.

Egyik, hogy a civil szervezetek lényege a nonprofit lét, így önmagában az, hogy valahonnan kapnak pénzt, még természetes.

A saját állam által támogatottakkal eleve nem lehet probléma, hisz' demokratikusan megválasztott államuk irányítja őket. Így ha a törvény rájuk is előírná a finanszírozás nyilvánosságra hozását, az olyan lenne, mintha "...egy SZTK-fogorvosi rendelőben a fogorvosnak ki kellene tűznie magára egy cetlit, hogy „én fogorvos vagyok, és az államtól kapom a fizetésem”, vagy a postásnak, hogy „én postás vagyok, és a postától kapom a fizetésem”. Ennek így semmi értelme és semmi kézzelfogható haszna nincsen. "

A cégek általi támogatások nyilvánosságra hozása sem lenne értelmes előírás, mert "Az pedig, hogy a céges támogatásokat is fel kellene tüntetnie az összes civil szervezetnek, végképp nonszensz, hiszen a polgári szerződések titkossága már a polgári törvénykönyvben is alapkövetelmény."

És a pártalapítványok/egyházak is támogatnak minden nyugati országban is "saját értékrendjükhöz közel álló személyeket és szervezeteket".

Az érvelés másik pillére szerint az a Péterfalvi-következtetés is téves, hogy "...Péterfalvi azt írja, hogy „a hazai támogatású civil szervezetek is alkalmasak lobbitevékenység, politikai vagy kormányzati propaganda közvetítésére, ezért esetükben is elvárható a teljes transzparencia”."

és a cikk szerint ez azért téves érvelés, mert

"Igen ám, csak egy baj van: minden magyar állampolgárnak, s így minden, magyar állampolgárok alkotta civil szervezetnek is joga a közéleti tevékenység. Ez nem gyanús tevékenység, amelyet transzparenssé kellene tenni. Minden civil szervezet politizálhat, ezt tette egykoron a Demokratikus Charta és évekkel később a Magyar Gárda, ezt teszi ma az Eötvös Csoport, s ezt teszi a Civil Összefogás Fórum is. Belpolitikai szereplők, akik saját értékeket közvetítenek és képviselnek (miként 2009-es megalakulása óta a CÖF), amit támogathat kormány vagy egy párt alapítványa, ha úgy érzi, hogy találkoznak és egy irányba mutatnak értékrendjeik. Ettől a civil még civil marad, ha következetesen ragaszkodik választott közéleti, politikai és erkölcsi értékeihez, s nem tör hatalomra.
...
A magyar finanszírozású civil közéleti szervezetek tehát nem propagandát és lobbitevékenységet folytatnak, hanem állampolgárként, honpolgárként alakítják a közéletet."

***

Na most itt a végefelé kezd az érvelés olyanná válni, mint a mocsáron átmenő szűk ösvény, ahol óvatosan emelgetjük lábunkat s nagyon megnézzük, hova lépünk vele, nehogy rossz pocsolyát kavarjunk fel.

A cégektől kapott pénzeknél beéri azzal, hogy azt nem lehet nyilvánossá tenni, hiszen a Ptk. védi a polgári szerződések titkosságát.

De pl. kínosan kerüli a kérdést, hogy egy cég miért ne tudna lobbiérdekeket képviseltetni egy civil szervezettel.

Belföldi cégnek nem lehetnek lobbiérdekei? S a belföldi cégeket a nép választja?

Civil szervezetet támogatni amúgy nem kötelező, így nyugodtan előírható (akár cégeknek is), hogy aki mégis megtenné, saját maga egyezik bele ennek nyilvánossá tételébe.

Emellett nyilván az államtól kapott finanszírozásnál is érdekes kérdés, miért lenne baj, ha összehasonlítható lenne, melyik mennyit kapott. Mert önmagában az igaz, hogy az állam felhatalmazása demokratikus választáson alapul, ám -- ahogy a kőművest sem elég jól kiválasztani, menet közben ellenőrizni is kell, hogy ne basszon át -- a demokrácia működőképességéhez is kevés a választás intézménye: választott államunknak ellenőrizhetőnek is kell lenni. Aminek egyik módja, ha költései nyilvánosak.

És igazából már maga a hozzáállás furcsa. Nem az kéne legyen a kérdés egy közérdekből működő valami (állam, civil szervezet) bevételeinél, költéseinél, hogy miért legyenek nyilvánosak, hanem hogy miért ne.

Mi kárunk van abból, ha nyilvános?

Cégek egymás közti szerződéseinél érthető a titkosság, mert piaci előnyt véd. Módszert, egyedi árat, ilyesmi. A közéletben azonban nemigen fűződik hozzá olyan érdek, ami tényleg a közérdeket szolgálná -- olyan viszont bőven, ami a köz megkárosítását.

Jó bornak is kell a cégér, nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani -- ilyenek másznak eszembe. Akinek nincs takargatnivalója, miért ne tenné közszemlére -- akár még büszkén is! -- mi minden szépet/jót tett a köz-ért mily' kevés pénzből? S miért lenne titok, honnan rá a pénz? Hisz' azok is jót tettek ezzel.

Az a megközelítés, hogy "Ez nem gyanús tevékenység, amelyet transzparenssé kellene tenni. " eleve kitekert, hisz' a transzparens működést egyfajta szégyenpadra vonásként éli meg.

Pedig a más pénzének kezelése s a közügyekben való serénykedés esetén az kéne legyen az alapvető hozzáállás, hogy minden nyilvános, és esetenként lehet olyan helyzet, amikor kivételesen ez hátrányára van a köznek, így jobb bizalmasan kezelni. De az kéne legyen a kivétel. Az alap a transzparens működés. Elvégre mi takargatnivalója lehet egy közérdekű szervezetnek? Titkos módszer az éhezők megsegítésére? Hisz' az csak jó, ha minél többen tudják, hogyan kell. Nonprofit szervezetnek definíció szerint nincs olyan titkos módszere, melynek kitudódása csökkenti a profitot.

Még maga a CÖF is ég a vágytól, hogy végre valaki kíváncsi legyen a Nemes Lelkekre, kik őt önzetlenül támogatják, de kik nevének világba kiáltására egyszerűen nincs rubrika a lelketlen nyomtatványokon. Mi mással magyarázhatnók, hogy miután Szél Bernadett a Parlamentben meglobogtatta bevallásuk üres támogatói mellékletét, boldogan válaszoltak, hogy "Szél a CÖF mérlegét megcsonkítva, abból olyan lapokat mutogatott, amiket a CÖF-nek nem kellett kitölteni, mert sem a központi költségvetésből, sem önkormányzati költségvetésből, sem nemzetközi forrásból, sőt normatív támogatásból sem kapott pénzösszegeket.".

Hatásos marketingfogás volt, ennél jobban sehogy nem tudták volna felkelteni kíváncsiságomat, hogy ha senki nem támogatja őket, és még a Magyar Állam is mostohán bánik velük, mely nemes adományozók nevét kell imáimba foglalni, s honnan kuporgatják össze társadalmat segítő programjaik filléreit.

A civiltörvénnyel sem az lenne a baj, hogy transzparensen kell működjenek, hisz' a most megtámadottak többsége most is azt teszi. Hanem a nyilvános megbélyegzés azzal, hogy ők eleve gyanúsak, és ezért kell és csak nekik. A megbélyegzés pedig pont a civil társadalom bizalmát ingatja meg, akik elérése / mozgatása minden civil szervezet lényege.

Mindamellett én helyükben nem ágálnék -- szimplán kiírnám a cégtáblámra az új törvény szellemében, hogy "külföldiek pénzéből Magyarország kormánya helyett annak elhanyagolt feladatait ellátó -- azaz külföldről támogatott -- szervezet".

***

Másfelől viszont kicsit túl lett divatolva most ez a finanszírozás-dolog. Mert egy szervezet tiszta működésének ellenőrzésére / biztosítására, a működés megítélésére sokféle mód van, és persze tényleg ezek egyike a finanszírozás ellenőrzése. A "kinek az érdekében?" vizsgálata.

Ám sokféle tulajdonosi / finanszírozói hozzáállás létezik ahhoz is, hogy mennyire akar beleszólni a hogyanba. Mert van, aki a legapróbb részletekig maga akar mindent megmondani. De akad olyan is, aki egy célt tart fontosnak, de önkritkusan belátja, hogy ő maga a megvalósításához nem ért, így felvesz rá olyat, akit alkalmasnak tart rá, annak adja a pénzt -- s persze aztán ellenőrzi a muzsikát.

És itt már a civilszféra mellé bejön a sajtó is. Független sajtó nyilván nincs, hisz' civilen jótékonykodni még akár puszta lelkesedésből is lehet, de a tévéllés-újságlás már üzlet sok költséggel.

De ettől még léteznek korrektül tájékoztató tévék / rádiók / újságok.

Ami rávilágít arra, hogy a korrekt működés több mindenen múlik, melyeknek csak egyike a finanszírozó pártállása / ideológiája.

Legalább ennyire fontos annak hozzáállása. Mert persze, igaz, hogy a fej határozza meg a hal szagát, hogy tulipántillatú-é, édeskömény vagy szimplán halszagú. De az üzleti életben gyakori, hogy a bölcs tulajdonos tudja, hogy az ő érdeke a pénz fialtatása, és jobb azt szakmabeliekre hagyni. Így előállhat az a furcsa helyzet, hogy az általa finanszírozott újság nem az ő fülének kedvesen csengőt ír, s ő mégis hagyja, mert a nem az ő fülének kedvesen csengő újság olvasottságából becsengő aranyak már az ő fülének is kedvesen csengenek.

Nekem például régi rejtély az index, melynek szelleme már jó évek óta ellentmondásban tűnik lenni tulajdonosának ízlésével. Amire sosem tudtam jobb magyarázatot elképzelni, mint hogy szimplán és egyszerűen aranyat tojik. Amit meg lehet még fejelni pl. olyan összeesküvéselméletekkel, hogy ha ő megszűnne ilyennek lenni, teremne helyébe másik, mert az üzlet az ilyen, így akkor már legalább jó helyre tojjon, meg hogy majd az igazán kényes helyzetekben jó kézben -- meghúzható gyeplő alatt -- legyen az "ellenzéki" sajtó.

De ha nem akarom bonyolítani, szimplán elég magyarázat a pénz, ami azért elég sok dolgot képes megmagyarázni ebben a bonyolult világban.

***

No de ha már a finanszírozó pártállása sem biztos támpont egy sajtótermék korrektségének megítélésekor, akkor mégis mi lehet az???

Nos, nyilván vannak mindenféle kifinomult módszerek -- pártok/ideológiák/nézetek/témák sokfélesége, megjelenési aránya, ilyesmik -- de persze ha most épp' a finanszírozó a divat, ez keveseket érdekel.
De hogy egy egyszerűt mondjak: akár olvasásuk alapján is kialakul bennünk egy vélemény/megérzés arról, hogy szerintünk minőségi/kiegyensúlyozottnak/korrektnek tűnő-e a cucc, amit elénk raknak. A fentiek is végülis ugyanezt mérik, csak számszerűbben.

De a lényeg: maga a termék.

Tudom, a mai felgyorsult világban egyszerűbb egy gyors és egzakt kapaszkodó: amit a jók finanszíroznak, az jó, amit a rosszak, az rossz. De ez azért az ötéves szint képregényekben. Különösen a jó-rossz felosztás -- emellé már a westernekben bejött legalább egy csúf is.

Szóval nézd meg, olvasd el. Meg fogsz lepődni, mennyire jól megsúgja a megérzésed a legtöbb médiatermékről,nagyjából mennyire lehet korrekt, ha időnként elolvasod egy-két cikkét.

Már maga a stílus -- ha fröcsköl belőle az indulat, nagyjából a villamoson félhangosan magában dühöngő szintjére számíts. Ha nem csak állít, de érvel is, megrágja innen és onnan, az már lehet valami. Ha érvei logikája meggyőzően hat, hm. Ha állításai olykor egybevágnak saját vagy ismerősök tapasztalataival -- de legalább nem ordítják az ellenkezőjét -- figyelemreméltó.

S persze az gyanús, aki nem, és az igazi rafináltak bülbülszóval s bülbülérvekkel teszik hihetővé magukat, majd rafináltan tévútra csalnak, de azért a világ általában egyszerűbb ennél. Meg hát magadat már csak nem tartod akkora gyíknak, hogy kelepcébe csalható légy egy jól hangzó, de kilógólólábasan sántácska érveléssel.

És persze ha többfélét olvasol -- egymással összevetve, az is támpontot adhat. Tényeknél, hogy ugyanazt mondják-e, melyik verziót többen, és melyik hihetőbb, véleményeknél meg meg fogsz lepődni, hogy olykor a különböző nézőpontú megközelítések lehetnek mind igazak! (Egyavalóságezeraruhája meg ilyenek...) De ez persze már a haladó szint, ahol megpróbáljuk megérteni a másik felek nyűgét és bajait. Ami nélkül igazából vitatkozni sincs értelme -- bár ezt már tényleg kevesen tudják.

***

Az index esetében pl. nekem sokkal hiteltelenebb volt az a túlhajszolt felháborodás, hogy dühösek de függetlenek, mintha annyit mondtak volna, hogy ez van, de mi a magunk részéről eddig szabad gyeplőn voltunk s ha úgy érezzük, hogy már nem, majd odébbállunk, de a lényeg úgyis az, hogy olvassatok s döntsétek el ti, mennyire maradunk korrektek. Nem kell hosszan levezetni, hogyan akadályozza meg a struktúra, hogy a Sátán, aki mellesleg a tulajdonos, beleszóljon a dolgunkba. Nem hülye az, maga alakította olyanra a struktúrát. Inkább nézzétek, amit csinálunk, majd az beszél magáért.

***

És ugyanez működik civilekre is: ki adja a pénzt, nézd meg, hasznos információ, de a lényeg, nézd meg, mit csinál. És ha látod, hogy ürgebőrbe varrva szekeret tol, na abból tudhatod, hogy ürgebőrbe varrt szekértoló, és akkor lehet, hogy az imperializmusé, de ott is előbb nézd meg a szekeret, mert lehet, hogy a falusi néptánckör cucca van rajta. S akkor meg nem mindegy, kinek a szekerén tolja?

***

Amire kilyukadandó volnék: egyfelől tényleg fontos, kinek a pénzéből, mert vannak huncutak, kik pénzükért gonoszságot kérnek, és olyanok is, kiket megbódít, ha ellenőrizetlenül kerül pénz amúgy bármily becsületes kezükbe. Így nézd meg, kitől a pénz, és azt is, hogyan és mire ment. De ez a kérdés meg nem ismer országhatárokat, mert a huncutság határtalan, így kivül és bévül is van kilógnivaló lóláb bőven.

Másfelől meg ha arra vagy kíváncsi, szar-e vagy torta, fontos, persze, hogy ki csinálta, de a lényeg mégiscsak az, hogy a szaga, íze s összetevői szaré vagy tortáé.

Ahogy anyukám mondaná: van teneked saját eszed is, használd azt.

Kilógó lólábak

(kép forrása)

Kedves Zsolt!

Olvastam háromrészes húsvéti elemzését (egy, kettő, három) a Soros-féle világösszeesküvés mélységeiről, és hogy az elmélet szerint mik a céljai.

Azt hiszem, lényegét megértettem.

Azt nem állítom, hogy magamévá is tettem, mint világmagyarázó modellt, mert nyilván az se bizonyítható, hogy igaz, meg az se, hogy nem, így innen kezdve hit kérdése, hogy az ember magáévá teszi-e.

A tudomány általában használt praktikus megközelítése az, hogy ha a világ magyarázatára több modell közül választhatunk, célszerű a legegyszerűbb olyat választani, ami az általunk ismert tényeknek még nem mond ellen. Az Ön által felvázolt modell viszont annyira mély lehetséges összefüggéseket tár fel látszólag független dolgok között, hogy bár logikája megkapó, konzisztens, s így akár igaz is lehet, ám azt semmiképp' nem mondhatjuk róla, hogy ne létezne sok olyan lehetséges másik modell, ami megtapasztalt valóságunkat ne tudná egyszerűbben magyarázni.

Mely bonyolultság amúgy az összeesküvéselméletek általános jellemzője, így bár a világ valódi összeesküvéseit tényleg ilyen modellek írják le jól, ám mivel a világ hétköznapjai ennél általában egyszerűbbek, ezen elméletek meg nagyon sokan vannak, és minden területen, így legtöbbjük feltehetőleg csak egy szép, ám nem a tényleges valóságot leíró modell.

Ahogy a krimikben is sosem a részegen késsel hadonászni szokó férj a gyilkos, hanem a húsz éve Afrikában élő feddhetetlen polgármester, akiről kiderül, hogy valójában a nagynéni halottnak hitt törvénytelen gyermeke, a való Életben a nyomozók mégis a részeg férjet gyanúsítják, és nem csak mert képzelőerejük a kerülethatárig terjed, hanem mert a való Életben tényleg kilencven százalékban ő ölte meg az asszonyt az aznap este is részegen hadonászó késsel.

Egyszerűen fogalmazva, jóval több összeesküvéselmélet van, mint összeesküvés, így bár nagy részükről sose tudjuk meg, hogy pont az igaz-e, statisztikailag nézve feltételezhetjük, hogy legtöbbjük nem az. Csak persze sose tudjuk, melyik, ami aztán mindegyiket tovább élteti. Ahogy himajája-sóból is több van, mint Himalájából, meg a szentek ereklyéiből is sok példányban lehetne mindőjüket előállítani, de ettől még az előttünk levőről nem tudhatjuk, valódi-e. Ami persze nem ok arra, hogy ne higgyünk benne.

Így a fenti elméletben is lehet hinni, meg lehet nem hinni, és mindenki eldöntheti, melyiket tegye, és persze egyik se rosszabb a másiknál.

***

Ezért nem is vitatom, hogy igaz, és induljunk ki abból, hogy az.

A kérdésem nem is erről szól.

***

Hanem hogy ha tényleg Soros a Gonosz, és tényleg át akarja nevelni Európa népét, hogy ne legyen érték számukra a nemzet s a család, hogy aztán lebonthassa ezeket, és hogy tényleg támadja a szép, konzervatív értékeket,...

...attól még miért kellene elhinnünk, hogy pont egy olyasvalaki fogja ezeket megvédeni, aki maga régóta nem képvisel ezen értékekből szinte semmit?

***

Miért gondolja, hogy -- még akár az elmélet elfogadása esetén is -- logikus lépés lenne elhinni, hogy pont egy olyan ember/kormány fogja megvédeni a hagyományos értékeket, akinek fennhatósága alatt, tudtával, beleegyezésével, támogatásával egy M. Lőrinc az ország vagyonával már összemérhető nagyságrendben szívja ki a pénzt a közvagyonból?
S lehet mondani, hogy tehetségéből gazdagodott meg.
Amire neveltetésem okán nem is mondom azt, hogy de hát csak rá kell nézni.
Csak annyit mondok, hogy vagyona kizárólag állami megrendelésekből / forrásokból származik, azaz nem széles körben a piacon megméretve magát, ami pedig a saját tehetségből meggazdagodottak közös jellemzője.
Meg annyit, hogy rendben, legyen ő a saját tehetségből felemelkedettek gáncstalan példája, de akkor honnan szerezte hasonló nagyságú vagyonát S. Lajos, akinek a kormányoldalon nem azt szokták szemére vetni, ahogyan összeszedte -- pedig konzervatív polgár számára ez lenne a kérdés (!!!) --, hanem hogy utóbb árulóvá vált, és nem a megfelelő érdekek hasznára fordítja.
Az ő vagyonát ki segített hajdan felhalmozni?
Nem ugyanaz az ember, akitől most konzervatív értékeink megvédését kellene remélnünk?

Aztán hol konzervatív érték védőháló nélkül fejest ugrani a talán bátor és jól is elsülhető unortodox gazdaságba, ami definíciószerűen ellentétben áll minden hagyományos, kipróbált tanítással? Lehet nyerő stratégia, de tagadhatatlanul lutri. Sok pénzt -- egy egész gazdaságot -- feltenni egy akármilyen zseniálisan hangzó, de soha ki nem próbált módszerre lehet nyerő, de semmiképp' nem konzervatív mód.
James Bond-ot bírjuk, amiért mindent feltesz a fekete páratlan 13-asra, és az élet is őt igazolja, mikor nyer vele, de konzervatív választó a való Életben nemigen bízná rá saját igazi vagyonát.

Miért bízná bárki a nemzet, mint fontos egység, megvédelmezését olyasvalakire, akinél hatékonyabban még ember nem osztotta meg ezt a nemzetet? Mert lehet mondani az ellenoldalról, hogy hülyék, de ezt mondják ők is, és mindkét fél egyre dühödtebben mondja -- és vajon mondanánk-e, ha nem lennénk megosztva?
És nem tudom, az elmélet szerint S. úr mióta ügyködik ezen, de a nemzet népének Orbán Viktorhoz való viszonya szerinti megosztottsága már évtizednél is régebbi jelenség.

S ha már megosztásnál tartunk: miért lenne logikus olyasvalakitől elvárni a fenti -- hagyományosan keresztényinek is nevezhető -- értékek védelmét, akinek egyetlen probléma kezelésével (migráns/menekült -- ízlés szerint behelyettesítve) -- s nem csupán kényszerű gyakorlati kezelésével, de a mögé rakott ideológiával (!) -- még a hagyományos egyházak honi képviselőit is sikerült lelkiismereti alapon megosztania? És nem csak a hívekre gondolok, hanem a lelkiismereti okokra hivatkozva rendszeresen nyilatkozatokat kiadó / megnyilvánuló püspökökre, apátokra, plébánosokra, lelkészekre. Aki a történelmi egyházakon belül ilyen feszültség generálására képes, attól ki s miért várná logikusan bármi fontos társadalmi csoport egységének megvédelmezését?

***

Aztán azt sem értem, hogy van az, hogy ilyen mennyiségben fordulnak ellene saját egykori emberei. Nem egyszerű választóiról beszélek, hanem olyanokról, akik egykor könyvet írtak csodás jelleméről, meg a krém, akik miniszteri szinten részei voltak saját államapparátusának.

És persze mondhatjuk, hogy megtévesztették vagy megvették most őket.

És nem kérdem erre, hogy na de ennyi sokukat?

Csak azt kérdem, mégis milyen erős oktatási rendszerben szerezhették ezek egykor az Életre Való Tudást, s milyen keresztény erkölcsi táptalajon nevelkedhettek azok, akiket ilyen tömegesen megtéveszthet / lefizethet egy jöttment amerikás magyar? Gonosz kiforgató kérdés, de a logikából következőn fel kell tennem: biztos olyan csodálatos a mi egykori oktatási rendszerünk -- erősen beleértve a konzervatív szellemi műhelyeket és jónevű egyházi iskolákat --, ha ennyi könnyen megtéveszthető / lefizethető birkát tenyésztett ki magából? S a sátáni Soros semmire se jó egyetemén tanult ember az egyetlen, aki átlát a szitán? Melyikük kapott hát jobb iskolát? Lehet, hogy haszontalan ott minden diplomamunka, mégis mintha az egyetlen hely lenne, ahonnan a szitán átlátók kikerülnek.

***

A cikksorozat végén tanulságként azt írja: "csak a kormány harca legitim, mert a kormány bír demokratikus felhatalmazással.".

Amit -- megvallom -- nem értek. Régóta. Ezt a beteges ragaszkodást a demokráciához.

Mert lehet mondani, hogy a mindenféle olyas huncutságok, mint fékek-ellensúlyok (unásig, így nem folytatom...) lebontása csak egy minden jót megakasztó/elgáncsoló építmény hasznos kitakarítása volt. Csak hát ezek a demokrácia, mint intézmény építőelemei. Nem a liberális demokráciáé, hanem szimplán a demokráciáé. Aminek a négyévenkénti szavazás tényleg a legfontosabb eleme, de csak az egyik. Ahogy a focipályán is a kapu a leglátványosabb elem, de az oldalvonalak, szögletzászló, tizenhatos és bírók nélkül csak két csíkos fatákolmány némi halászhálóval, ahova ha bemegy a labda, az nem gól, csak egy bement labda. (Ld. még a paprikafüzér problémáját.)

Ugyanígy a demokráciát is olyan pályán játsszák, ahol egy csomó minden kell ahhoz, hogy azt a játékot demokráciának hívják. Lehet persze nélkülük is játszani, csak az egy másik játék.
Még az is lehet, hogy jobb játék. De egy másik. Ezért nem értem ezt a beteg ragaszkodást még ehhez a láthatóan elavultnak érzett játékhoz, ahol folyton meg kell hallgatni másokat, meg keresztbetehetnek a bírók a gáncsoskodásukkal, és hasonlók. De ha meg nem ragaszkodunk hozzá, akkor pont a nevéhez miért?

Így a demokrácia játékszabályait ismerő polgár nemigen tud mit kezdeni azzal, hogy "a kormány bír demokratikus felhatalmazással.". Kikiáltjuk-e az akadálypálya győzteséül, aki lebontotta a gátakat, mielőtt végigfutott rajta? Kitől várjuk el, hogy -- ha neveltetéséből kényszerűen meg is teszi -- magában is kikiáltsa?
Egyáltalán, miért hivatkozunk egy olyan játék eredményére, mely játék szabályait hülyeségnek tartjuk?

S miért várná e pálya lebontójától közös dolgainak igazgatását egy demokráciát igénylő polgár?

+++

Egyszóval miért ne menne utcára elégedetlenkedni, aki akár el is fogadja, hogy Soros bá be akarja szántani hagyományos értékeinket? Hisz' épp' akkor lenne legsürgetőbb találni valakit, akiből konzervatív polgári értékeket valló ember kinézi, hogy ezen értékek védelmére alkalmas.

Hát ezek kínzó kérdéseim cikke nyomán, Kedves Zsolt.

+++

S innen a kommentelőkhöz még egy utóirat. Mert tudom, hogy lesz legalább egy lényegében olyan komment, hogy és talán a Gyurcsány (kommunisták) jobb volt? Mert mindig van egy ilyen komment, mert az egyik leggyakoribb ellenérv, ha bárki Orbán Viktor ellen szól.

Nos erre csak azt tudom mondani, hogy ez azért nem érv a mostani fenntartására, mert ha egy kormány védelmére erős érvként egyáltalán felmerül, hogy de Gyurcsánynál (kommunistáknál) még így is jobb, és ezt még maga is rendre hangoztatja, az a kormány így kimondatlanul őt (őket) tekinti viszonyítási alapnak és erkölcsi mércének, mely magasságot ha megugorja, azzal már elégedett lehet.

S ezzel elismeri -- mi több, fülünkbe üvölti --, hogy nincs valódi alapokon álló önálló erkölcsi mércéje. Mint az ember, ki házát homokra építi, s már azzal elégedett, ha vizes homokot talált.

Erkölcsi mérce nélküli embert pedig bölcs ember ügyeinek vitelére nem választ.

Orbán Viktorról sokan mondják, hogy jó érzékkel, mindenki előtt meglátja a jövőt. S íme, már októberben kiplakátoltatta szerte a városban, ráadásul pontosan, sallangoktól letisztítva, elkapva lényegét, egy mondatban megtalálva a megfelelő idézetet:

"Egy nép azt mondta, elég volt."

Majd pár hónap, s így is lett.

Igaz, kicsit csalt, nem kívülállóként tippelte -- tett érte sokat.

De bejött neki.

Örül-e? -- nem tudom.

Nagyon találónak érzem Publius Hungaricus írásának (Száz év szorongás) azon megállapítását, hogy a normálisan működő demokráciákban a politikától/államtól nem közvetlenül függő egzisztenciájú polgárság (elit) az igazi biztosítéka annak, hogy a politika a társadalom érdekében legyen kénytelen dolgozni.

Van azonban egy pontja -- nem a fenti végkövetkeztetéssel kapcsolatos -- amivel vitába szállnék.

Nevezetesen azzal az állítással, hogy a jelenlegi kormányzópárt hivatkozott elődeihez hasonlóan olyan alacsony társadalmi támogatottsággal -- vékony jégre építve -- indulhatott el, hogy nemigen volt más választása, mint a cikkben említett "szorongó út":

"Az említett rezsimek bizonytalanok voltak önmagukban, pontosabban a hosszú távú túlélésükben. Egyiküket sem fogadta el ugyanis „magától értetődőnek” a magyar társadalom döntő többsége.
...
A NER ugyanezen az úton indult el, és jutott még messzebb. A parlamenti kétharmad egy nagyon ritka konstelláció eredménye volt: a vezető nélküli MSZP gyakorlatilag feladta a választást, a szabályok pedig lehetővé tették, hogy 53 százalékos szavazataránnyal teljhatalmat szerezzen egyetlen párt. Ez a többség választási győzelemnek ugyan jelentős volt, rendszeralapításhoz viszont igen vékony talapzatot jelentett. "

***

Régóta figyelve jelenlegi mágusunk ténykedését nekem ebben kicsit más a meglátásom.

***

Mert egyfelől persze igazak a fent említettek, hogy a szabályok nyomták az 53%-ot kétharmad fölé, meg hogy az ellenfél bénázása is kellett. De azért a normál működésű országokban sincs általában kétharmada senkinek -- s még egyedül 53%-a is ritkán -- mégis tudnak széles elfogadottsággal működni. Bajban is lenne a világban a demokrácia (ahogy amúgy van is, csak egyebekben), ha Orbán Viktorénál kisebb bázison már nem lehetne normálisan működni.

A megoldás ilyenkor például egy koalíció, vagy szimplán egy olyan működés, ami nem pusztán a "győztes mindent visz" elvén működik, hanem a többséget képviselő kormányzóerő próbál a kisebbségben maradt vesztesekkel is megegyezéseket keresve kormányozni, szavazattöbbségét pedig "csak" arra használja, ha bizonyos kérdésekben nem tudnának megegyezni, és valakinek dönteni kell.

Ez a legfontosabb különbség a normál és a mi vadkeleti demokráciánk között, és ez az, amitől ott a többség a szavazatarányánál nagyobb elfogadottsággal tud aztán kormányozni, mert a főbb kérdésekben a kisebbségben maradt országrész is el tudja fogadni konkrét működését. S emiatt még olyan nagyívű tervek is megvalósíthatók e módon, melyek több cikluson át ívelnek, mert egy esetleges kormányváltás sem söpri le elődje építményének félig kész falait, ha az építkezés nagyjából közmegegyezés alapjain indult.

A vadkeleti demokráciában pedig a győztesnek saját meglátása szerint pallos- és első éjszaka joga is van, amivel élve nyilván nem növeli működésének elfogadottságát.

Amitől persze még igaz, hogy a fenti fajta normális működést egy állam csecsétől független gazdasági erővel bíró polgárság tudja kikényszeríteni.

A cikkbéli elit.

***


Állításom azonban az, hogy a cikkel szemben Mágusunknak régóta egyedülálló módon megvolt -- meg lett volna -- a lehetősége, hogy az induláskoriról is növelve bázisát egy nagyon széles elfogadottságú igazi államférfiként léphessen majd egyszer a Nagy Magyar Panteonba. S ha nem így fog történni, leginkább egy szerencsétlen -- de levetkőzhetetlennek tűnő -- tulajdonságának köszönheti: velejéig bozótharcos természetének.

***

Ráadásul két lehetőséget is kapott. Sőt, szinte hármat.

Első lehetőségekor '98-ban egy ellenfeléhez köthető megszorítócsomag után épp' fellélegző, és fenntartható pályára állított gazdaságot kapott, így a rendszerváltás óta az első miniszterelnök volt, akire egyszerre teljesült, hogy őt / pártját nem terhelték a múlt bűnei és vállalható arc volt, és egyúttal nem egy romokban heverő országot kapott, hogy kezdjen vele valamit.

Ennél tökéletesebb indulásról álmodni is nehéz.

Voltak persze akkor is már olyanok, akik hirtelen irányváltása és stílusa miatt nem kedvelték, de a politikában megmerültek közül kinek nincsenek efféle ellenzői?! Legalább ennyien voltak, akik díjazták benne az ügyesnek tűnő stratégát, az ifjú reménységet.

Egy szó mint száz: korábbi bűnökkel nem terhelt, nyelveket beszélő, kapcsolatokkal bíró, külföldön is tárgyalóképes, vállalható arc, és működőképes ország egyszerre -- ez a lehetőség adatott meg neki.

Ennél többről keveseknek adatik meg elindulni.

***

Feladat persze volt / lett volna bőven -- szükséges szerkezetátalakítások elindítása gazdaságban, oktatásban, egészségügyben stb. -- mert a Bokros csomag csak a rövid távú fellélegzést s ezzel a nagy strukturális fejlesztések lehetőségét adta meg.

Ezekre azonban léteznek választható s variálható receptek, volt szürkeállomány, idő is lett volna széles társadalmi egyeztetések utáni nekikveselkedésre.

Egyszóval technikailag hozható lett volna, és a társadalmi elfogadottság is megvolt hozzá.

Ha csak tisztességgel nekiáll ezeknek, és úgy általában nem nyitja meg a folyamatos frontvonalait, apránként még a nem rá szavazók is elfogadják. Az ellenpártok és érdekeltségeik persze nem, de nyilván ez is minden működő demokráciában így megy -- az ellenfél sosem áll félre magától, meggyőzni a választókat kell, hogy ki a jobb. Akik átmennek, ha látják, hogy a másik jobb.

***

Ehelyett azonban azonnali egészpályás letámadást indított a gazdasági pozíciók megszerzéséért. S ez nem csak a (sajnos errefele azért) megszokott fejcseréket jelentette, hanem egy addig szokatlan, igen vehemens legyalulást. Hogy megmutassa, ki az úr a háznál.

Az ellenzéki közvélekedéssel szemben én azt mondom, ez az egész alapvetően nem saját gazdagodásra ment. Hanem a politikai erő gazdasági lábainak bebetonozására. Amire hívei mondani szokták, hogy ez legalább egy nemes ügy, ha nem is szabályosan, de legalább jó célra, így erkölcsileg védhető. Amin most itt  nem kezdek el morfondírozni... Mert nem erről van most mondanivalóm.

***

Hanem arról, hogy ez a mindenkit lerohanó, sárba taposó mód lett az első ciklus után a veszte, mert ez azért a sokat bíró jó magyar gyomornak is sok volt. A magyar politika stílusa is akkortól süllyedt a jelenlegi mélységbe, egész addig voltak például a parlamentben valódi viták. Hangosak és sokszor vállalhatatlanok, de valódi tétre menők. Akkortól számíthatjuk a többség=minden(ség) elvet. Mely stílusra persze lett rögtön vevő a túloldalon is, és űzte két cikluson át -- ez azóta kormányfüggetlen.

***

Így persze a második kormányzása már terhelten indult, de ellenfele akkora szívességet téve rúgta le magát a kapitányi hídról, hogy a rá szavazók nagyon nagy bizalommal voltak iránta, az ellenzők meg szintén meggyőzhetők lettek volna, ha stílusváltást látnak.

Ugyanis ellenzői leginkább stílusát rühellik, másodsorban pedig konkrét ténykedését. Ezeknek pedig mindkettője változhatott volna. A kétharmad birtokában bőven megvolt a felhatalmazása arra, hogy nyugodt erőként elkezdhessen értelmesen kormányozni -- úgy, hogy nem kell attól félnie, hogy ellenzéke úton-útfélen megfúrja a társadalom számára ténylegesen hasznos intézkedéseit is.

Kizárólag rajta múlt, hogy pusztán értelmes és jóindulatú kormányzással megszerezze az ellene szavazók támogatását is, és hosszú időre bebetonozza magát.

Ha valaki, ő nem volt a cikkbéli "szorongás"-kényszerben. Az, hogy a cikkben említett módon kellett kormányoznia:

"Ezért az össznemzeti felhatalmazásra hivatkozó NER-vezetők a fajsúlyos intézkedéseiket rendszerint titokban készítették elő, és „az éjszaka leple alatt”, lehetőleg egy salátatörvénybe rejtve passzírozták át a parlamenten."

nem eredeti elfogadottságának hiánya okozta, hanem maguk az így átnyomott konkrét intézkedések voltak könnyen vitatható hasznosságúak az országra nézve.

Ha pl. az egészségügy reformját kezdi el, és fél, hogy amúgy hasznos átalakítás miatti érdeksérelmek miatt szít ellenzéke sikeres tüntetéseket, és ezt elkerülendő hozza az új törvényeket titokban, az tényleg egy szorongó kormányzás. Esetében azonban nem csak a parlamentben nem kellett jó ügyek megfúrásától tartania, de a hívek békemenetei még a vitatható intézkedéseket is bevédték, és megmutatták, hogy nem hogy nem kell intézkedései népharag általi megfúrásától tartani, még az utca is vele van -- így nagyon messzire elmehet.

***

Tisztán személyes ambíciója önmagában nincs az ország érdeke ellen. Ez ugyanis szerintem a naggyá válás -- naggyá, akit tisztelnek, aki a legnagyobb asztaloknál forog, ahol a világot irányítják, véleményét a legnagyobbak kérik ki, az ő szava nélkül nem születnek döntések, s végül Nagy Államférfiként végzi az Emberiség Örök Tiszteletétől övezve.

Innen kezdve nyilván a stílus és az eszközök döntik el, hogy az ember tömeggyilkos hatalomőrültként végzi vagy a fenti Nagy Államférfiként, ki népét kivezette a Himnuszban megénekelt balsorsból.
És persze vannak köztes végzetek is.

Ahogy eddigi ténykedését nézem, az övé egy köztes végzet lesz, amivel azonban ő maga visszanézve nem lesz elégedett. Amit viszont egy dolognak köszönhet: velejéig bozótharcos vérének.

***

S itt most nem a sorosbrüsszeleuvilágbank elleni folyamatos szabadságharcáról beszélek. Arról mindketten tudjuk (én és Te, kedves Olvasó), hogy műbalhé. Egy népszínmű. Csak Te talán azt is tudod, hogy egy magasabb cél érdekében jó ügyet szolgáló, szükséges népszínmű.

Nem, én itt most egy számára vérig valós másik harcról beszélek.

***

A bozótharcos a világot egy folyamatos harcmezőnek látja, azaz egy alapvetően ellenséges terepnek, ahol egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, mert aki nem figyel és támad szüntelen, azt azonnal eltapossák.

Intrikák és cselszövések hálójában él. Ezek szövésében zseniális, és ez lételeme is. Így egyrészt élvezi, másrészt szükségszerűnek is érzi őket, különben -- világképe szerint -- azonnal más hálójában végezné.

Környezetét állandó bizonytalanságban kell tartania, és nem lehet hatalom közelében olyan, aki kellően rátermett vagy elfogadott lenne ahhoz, hogy őt legyőzhesse. Mert egy ilyen létezéséből automatikusan következne, hogy az, amint erejét megérzi, azonnal őreá támad. Mert a bozótharcos világában olyan lény nem létezik, aki erejéből tehetné, de nem támad.

A világ szóba jöhető valakikből és gyalogokból áll. A gyalogok nem tényezők, azokra csak vigyázni kell, nehogy véletlenül átgázoljunk egyszerre túl sokukon, így túl hangosan nyávogjanak. Ám ha két valakiről kiderül, hogy találkoztak, beszéltek egymással, alapfeltételezés, hogy ellene szövetkeznek. Az okot azonnal ki kell deríteni, s a jó ügy érdekében ellenlépéseket tenni.

***

A bozótharcos elnézően mosolyogna, ha valaki azt mondaná neki, hogy hatalomban maradni pusztán jó kormányzással is lehet -- értve ezalatt, hogy olyan kormányzással, ami az országot jobbítja. Ismeri ezt az elméletet, és az álmodó idealista típust is, aki ezt mondja.

Mert ő tudja, hogy a hatalomban maradás lényege az állandóan munkálkodó belső ellenség elleni folyamatosan sikeres harc, és hogy ki van hatalomban, az pusztán ettől függ. Egy intézkedés ugyanis sosem önmagában jó vagy rossz, hanem a választói fejekben kialakult vélemények tükrében, ami viszont független az országra gyakorolt hatástól, csak azon múlik, hogy a tévé/rádió/újságok mit mondanak róla. Azok pedig szintén nem attól mondanak jót egy kormányzásról, hogy az ténylegesen milyen, hanem hogy tulajdonosa épp' barát vagy ellenség.

Így mindent alá kell rendelni a minden fölötti irányítás megszerzésének, s ha ez konfliktusokkal jár, az szükséges velejáró. Az újabb bástyák ledőlése e harcban pluszpont, az így kiütöttek haragja pedig hatalomtechnikailag lényegtelen, mert ők onnantól már nincsenek hatalomban, azaz gyalogokká váltak.

Halálhörgésük még kedves is a fülnek, mert a győzelem visszhangja, s így pozitív visszajelzés a harcos számára, hogy még mindig jól dolgozik. Emellett megmutatja a többieknek, hogy járnak az ellenszegülők, meg a gyalogoknak is, hogy nyugodtan hajthatják álomra fejüket, mert vezetőjük biztos kézzel őrzi álmukat.

Fentieken túl s annak részeként pedig a stílus része a jól láthatóan végzett igazi jó gecizés. Mikor úgy tesz valamit, mintha nem is tenné, mikor úgy tud az ellenfél szemébe köpni, hogy mindenki látta a felvételeken, de a térfigyelő kamera képe a bíróságon nem használható fel. Így ellenfele nem csupán legyőzetik, de meg is szégyenül, amit pedig tett, azt mindenki tudja, hogy tette, mindenki ért is belőle, látja, hogy jól odacsapott, ám formálisan támadhatatlan. Az ilyen győzelem felér öt másikkal. Mert a bozótharcos is ember, s a műélvezetet ő is többre tartja a szürke győzelemnél.

Igazából e gerillastílus volt az a harcmodor is, ami már akkoriban sikerre vitte őket, mikor még ők voltak a nyulak a vadásznak puskája előtt. Mikor a rendőrök folyton bevitték őket, de sosem volt ellenük igazán jó paragrafus, amit megsértettek volna, így némi hősiesen viselt verés után szabadon távozhattak.

Márpedig a jól elsült gecizés egy olyan stílus, ami a nézők egy részében csodálatot kelt, elszenvedőjében s a vele együttérzőkben viszont mérhetetlen dühöt és gyűlöletet. De mindenképpen hatalmas és tartós érzelmi hullámokat, melyek aztán nehezen csillapodnak.

***

Ez a belső kényszer az, ami miatt sosem tudott élni azzal a lehetőséggel -- ami pedig ritka mértékben megadatott neki -- hogy erős kezű, de lehetőség szerint konszenzusra törekvő államférfiként pusztán jó kormányzással maradhasson sokáig hatalomban, azáltal sokáig újraválasztva, hogy tényleg a választók érdekében alkot, akik ezt látják, és későbbi szavazatukkal meghálálják.

Tény, hogy második, majd harmadik kormányzásakor már erős ellenérzés élt vele szemben egy széles választói rétegben, de egyrészt ezt nem készen kapta, hanem a fenti módon harcolta ki magának, másrészt meg még harmadik kormányzása elején is visszájára fordíthatta volna. Sokan mondták akkoriban, hogy most, hogy már minden az övé, logikus lépés lenne részéről egy konszolidáció. De az az érzésem, hogy erre ő egyszerűen képtelen.

Ahogy eddigi ténykedését nézem, csontjaiból fakadó alaptermészete a bozótharcos, amitől sosem fog tudni megszabadulni, s így sosem lesz képes -- akárhány lehetőséget kap is -- hogy naggyá válhasson.

Személyes tragédiája is, hogy képtelen rá. Mert amúgy egy igazi zseni, aki igazán sokra vihette volna, és felemelhette volna e népet. Vele volt és van az Erő. Csak az a bozótharcos vére a sötét oldalára húzza.

***

Ha egyszer elbukik, pártja megszűnik erőnek -- vagy akár tényezőnek -- lenni. Ennek oka szintén a fenti: pártjának egyetlen ereje ő maga, az ő zseniális kisugárzása, és gondoskodott is róla, hogy rajta kívül a hatalom közelében csak senkik legyenek. Gondolj csak bele, kedves Olvasóm, ha leszámítod az eleve beszédképteleneket és az aktívan hülyeségeket beszélőket, hány olyan marad, akiben van bármi, amiért lelkesedni tudnál? Akire szavazni tudnál? Aki a Fideszre szavaz (beleértve a régóta nem létező KDNP-t), az Orbán Viktorra szavaz, ebben szerintem nemigen kételkedik senki. Így ha ő -- a tűz -- eltűnik belőle, a maradék csak egy kemence nélküli hideg lávakő, amin nem csak hogy pizza nem sül, de még jellegtelen és fekete is.

S lehet a maradékban bármennyi pénz, ha nincs kinek lángoló szavait a zsebben levő harsonák közvetítsék, az úgy szintén csak tehetetlen kidobott hideg lávakő. A felhalmozott pénz inkább csak üzemanyag lesz, hogy a végtelen sok ellenérdek ne csak szétfeszítse, hanem gyorsan szétrobbantsa.

S így nem lesz, ki utódaként emlékét a panteonba vigye. Bár tény, hogy népe egy részének szívében emléke sokáig élni fog.

+++

Pedig zsenialitása és a ritka szerencsés csillagállás, amiben eljött, lehetővé tette volna. Saját bozótharcos vére okozza szomorú végét. Én igazából sajnálom szegényt. Sosem szavaztam rá, de minden győzelme után nyitottam magamban egy tiszta lapot.

Ám úgy tűnik, az alaptermészet gyógyíthatatlan.