A módszereken lehet fanyalogni, de kétségtelen, hogy kormányunk ért el eredményeket. Az is igaz, hogy saját krónikása szerint is voltaképpen pókerezik egy nagy asztalnál, és éveken át piszok mázlija volt a lapokkal, de -- ahogy egyszer már írtam -- a szerencse a történelemben fontos eleme volt szinte minden Nagy Tettnek, és a szerencse megnyilvánulását az istenek támogatásának is szoktuk tekinteni, akik meg az arra érdemeseket segítik. (Persze csak annál, aki mellett végig kitart s így nem bukik el, a többiekre kalandorként emlékezik aztán a történetírás.)
Szóval eddig kétségkívül bejött:
- mikor be akartunk dőlni, benyelte a piac, hogy visszahívjuk az IMF-et,
- mely hitet aztán egy éven át fenn tudtunk tartani, amíg szárban voltunk,
- a válság utáni mesterséges amerikai pénzeső végigkísérte a nehéz időszakot, minden szutykot vettek, és piacra tudtuk dobni dollárkötvényeinket,
- ugyan bóvlikatergóriában és -áron, ami sokba kerül, de a piac benyelte, hogy finanszírozásban önfenntartók lettünk,
- és az összes többi mutatónkat is -- bár egyesével mindig észlelték s leírták az elemzők, hol sántítanak, az egészet végül benyelték.
- Utóbbira csodás példa a GDP-növekedés, amit mára úgy ismernek el tartósnak s végre jó szerkezetűnek, hogy közben még hozzáteszik, hogy két tényező okozta:
- az időjárás, hogy nem volt aszályos (bár hogy ezután hová tud még javulni, nem részletezik),
- és az állami építkezések, ami tényleg adhatna kezdőlökést pár vállalatnak, de egyelőre mégiscsak állami költekezést sikerült erényként felmutatnunk, ami vagy tovagyűrűzik, vagy nem.
Utóbbiban külön csavar, hogy jó része EU-s pénz, amit elköltöttünk, tehát úgy tudtunk az EU pénzéből GDP-t növelni, hogy közben még szidhattuk is őket, hogy létünkre törnek, meg belőlünk élnek -- mellékhatásként meg az ország összes falujának főterét letérköveztük.
- Ami a jogállami húzásokat illeti, itt is kezünkre játszott a Világ megannyi saját gondja, amivel elfoglalva igazán sok ideje nem maradt ránk. Ráadásul többüknek jól is jött pár suttyó ötletünk, amit otthon mutogathattak, hogy lám, hát nekünk is hagyták,
- amit aztán mi is magunk hasznára forgattunk, hogy lám, a Világ tőlünk tanulja a válságkezelést.
Szóval a szerencse kísért, de ügyesen is kevertük a lapokat.
Az Index-kommentelők általában a gondolkodóbb választók közül valók, és sokuknál látom régóta érvként nagyjából a fentiekre hivatkozva, hogy bátraké s ügyeseké a szerencse, és ha póker, hát póker, az Élet kemény játék, és inkább egy ügyes pókeres, mint egy mamlasz töktelen.
Ami meg a demokráciát és egyéb Nagy Eszméket illeti, hát most épp' világszerte sem olyan időket élünk, és ügyes játékosnak átmenetileg elnézhető az ilyen értelmiségi hóbortok felfüggesztése.
Nos, kétségkívül logikus. Innen nézve voltaképp' már csak gyomor kérdése, ki kire szavaz, mert azt még az ellenzéki szavazók is elismerik, hogy odaát épp' nemigen van irány és program.
+++
Mégis vannak racionális érvek is, melyek a (legalábbis ilyen) folytatás ellen szólnak:
- Egyik a mai harcos időkben tán nehezen hihető, de egyszerű csendes építkezéssel is érhető el eredmény. Ennek most neki se megyek, csak annyit gondolkodtatóul, hogy fent sikerrel legyőzött ellenségeink egy részét magunknak kreáltuk, egy csendes építkezés során ezek elő se jönnek.
- Hasonlóan nem táncolnék most azon, hogy a demokrácia a maga unásig emlegetett védőpilléreivel -- bár öncélként nem érték -- az eddig ismert leghatékonyabb immunrendszer egy társadalom túlélőképességére, így korlátozni rövid távon lehet hasznos, de lebontani hosszú távon öngyilkosság.
- Harmadik, amit most kifejtenék, a játékelmélet egyik legismertebb példája: az a játék, ahol két ember -- vagy együttműködve vagy egymás rovására -- gazdagodhat, és hosszú távon vannak összezárva, így aki suttyó, azt a másik a következő menetben büntetni tudja. Az optimális stratégiában alapból megpróbálnak együttműködni, aztán pedig a másik félhez igazítják, mit tesznek. Egy idő után általában megtanulják, hogy jobb kooperálni, mert ellenkező esetben a másik visszarúg, így az ő rovására úgyse tudunk gazdagodni, hát jobb akkor együttműködve.
- A való élet hasonló: ha valakivel egyszer találkozunk, még érdemes lehet átverni, de akikkel hosszú időre köt össze a történelem, azokkal érdemesebb együttműködni, mint folyton egymás bokáját rugdosni. (Feltéve persze, hogy nem vagyunk sokkal erősebbek, de ha országokra vetítjük, és megnézzük a mi méretünket meg bárki másét a környéken...)
És ez persze nem mamlasz dobd-vissza-kenyérrel, mert ha rúgnak, megmutatjuk, hogy mi is tudunk, de csak figyelmeztetésül, hogy aztán felismerjük a közös érdeket, hogy együttműködve többre jutunk.
+++
Mostanság a világban épp' a helyezkedő bokarugdosás stílusa vált népszerűvé. A válság elővillantotta a fogakat, ilyenkor kevésbé szeretjük egymást, befelé is mutatnia kell minden kormánynak, hogy védi a nemzeti érdekeket, és a változó világban ténylegesen is lehet pozíciókat javítani (szigetet visszafoglalni, ha az ember országa elég erős hozzá, magánvagyont zabrálva államosítani, jogrendszert nyesegetni, ha van saját baja elég, aki szankcionálhatná, így idővel majd ráun, stb.).
Az EU legnagyobb baja is igazából az, hogy tagjai nem bíznak egymásban, az újak úgy érzik, a régieknek csak piacnak kellettek, a régiek meg hogy az újak szegény jöttmentek, akiket belépésük óta tömnek pénzzel, mégis csak követelőznek és elégedetlenkednek. És így senki nem hisz a többi együttműködési szándékában, így mindenki csak rövid távon, amit lehet lerabol, az egész Unió kimerül a támogatások és munkaerőpiaci kvóták alkujában. Ha azonban ez így marad, és nem kezdünk együttműködésbe, szánalmasan lehagy Kelet-Nyugat, idővel még Észak-Dél is Afrikával meg a Sarkokkal.
És hát ezt a vásári alkudozást -- tegyük kezünket szívünkre -- inkább az újak kezdték. A régiek is alkudoztak korábban egymással, de az újak "magasabb dimenziókba" helyezték mindezt. A régiek tudták, hogy értékes piacot csak akkor nyernek a bővítéssel, ha ott velük összemérhető kereslet is van, meg a nép is csak akkor nem özönli el őket, ha közel egyenletes fejlettségű a társulás, ezért van a sok fejlesztési alap, amivel az újak magasabb szintre hozhatók. Csak hát a válság mindig morgolódóvá /gyanakvóvá tesz, hosszútávra kevés pénz jut, mindenki minél többet szakítana a közösből itt és most, és azt is nehezen veszi be a régiek népének gyomra, ha a frissen belépett szegényháziak követelődző hangnemet ütnek meg.
Őszintén: német állampolgárként melyikünk nem hajítaná ki az újakat a retkesbe? A német kormánynak pedig saját polgárai kedvére is kell tennie, így hiába látja jobban, hogy hosszú távon érdemes egyben maradni, ha egyre nehezebb ezt saját polgárainak is eladni. Márpedig nyilvános vagdalkozásunk ebbéli helyzetünket folyamatosan rontja. Ha az Unió szétesik, Német- és Franciaország is megszívja, de ne legyenek illúzióink, hogy mi, keletiek sokszor annyira. Ha meg egyben marad, de nélkülünk, egy vámhatárokkal elzárt piac közepén találjuk magunkat, nulla támogatással, és költözhetünk is vissza a jurtákba. (Ami persze magyar világtalálmány, jó meleg is, és irigykedhet ránk majd a Nyugat, de mi majd jól nem építünk nekik, csak drága dollárokért.)
És sajnos nem igaz, hogy ennek nincs realitása:
A Fidesz tudja jól, hogy EU-ra szüksége van: jól szidható, közben hagyja magát fejni, balgább / jámborabb partnert álmodni se lehet.
Ám ha sokat sulykolja a népbe, hogy minket támadnak, ez a köztudatba ivódik. És ha a most jövő ciklusban sem indul be a gazdaság, reális esélye van, hogy a Jobbik lesz az az ellenzék, aki ezt a következő választásra ki tudja használni. És egy ellenségképpel megdolgozott népet egy hatásosan szónokló Jobbik ki tud népszavaztatni a Gonosz Kötelékéből. (Már persze ha tényleg akarná, mert azért ők is tudják, hogy szegényházi szemétdombon nem jó kiskakasnak lenni. De az ő esetleges kormányzásuk teljesen kiszámíthatatlan lenne -- a mából nézve még saját maguk előtt is.)
No de miért ne indulna be a gazdaság?
Nos, ügyesen keverjük a lapokat, a szerencse is segített eddig, de az se tart örökké. Amerika tőzsdéi a válság óta erőltetetten erősödtek, nagy exportpiacunk, Németország is magára talált, mi pedig ezt (pár kötvényt leszámítva) eddig nem tudtuk kihasználni, és mindmáig a válságunkban ülünk. De sok jel mutat rá, hogy a külhoni erősödés erőltetett lufi és hamarosan sírás lesz a vége: és az viszont azonnal miránk is omlik.
Szóval értem én, hogy az ellenség a szavazótábor egyben tartására hasznos, meg jó villámhárító, de közép-/hosszú távon nagyon nem kifizetődő.
+++
Nemzetközileg is a suttyóság szezonját éljük, ilyen idők járnak. De kampányszempontból eddig bármennyire is jól jött, nem kifizetődő ezt még nekünk is szítani. Mert -- lélekben nagyok, de területileg s gazdaságilag -- kicsik vagyunk, így szükségünk van szövetségesekre, ugyanakkor ahhoz is elég nagyok vagyunk, hogy suttyósággal tudjunk mérget keverni az együttműködésbe, ami tetszik-vagy-nem-de-helyileg-itt-vagyunk-így-muszáj szövetségünket a szarból hosszabb távon kihúzhatná.
Érezhetjük eddigi húzásainkat akár a fentiek szerint szükséges figyelmeztető rúgásoknak, hogy lássák, erős partnerek vagyunk, érezzük bár pozitívnak eddigi kimenetelét, de mostantól el kell kezdenünk szövetségesként működni -- szomszédokkal, Unióval, a gazdaság szereplőivel, mert hosszú távon ennyi ellenséggel nem bírhatunk. Ehhez viszont vagy új cirkuszt kell találni a népnek az örökös ellenséggyártás helyett, vagy meg kéne próbálni tudatmódosító szerek nélkül, csak úgy, szép csendes, gondolkodó építkezéssel.
A népnek is jót tenne már valami kis relaxálás, mert ha mindenfelől ellenség támadja, miközben élete esetleg még pár évig nem javul, ideges lesz, s még erősebb szereket kínáló, még harcosabb erő mögé sorakozik. Annak pedig csúnyán detox lesz a vége, és keserű ébredés.
.
.
.
.