Nem mondom, hogy nem nosztalgiázni akarok, mert kicsit de. De nem csak.
Szeptember 30-án estve elhunyt a Budapesti Vidámpark: elejtette a Budapesti Állatkert. A vadon törvénye, egy ragadozókkal teli erdőben.ez természetes.
Sose tartozott a világ nagyjai közé, megmosolyogtatón kicsi volt és keleti, "kicsit savanyú, kicsit sárga", de a mienk.
Mindannyian lesajnáltuk kicsit, de ugyanezen mindannyiunk volt már benne nagyon vidám.
Ismeretségi körömben is sokan mondják, nem kár érte, mert életképtelen volt, s jobb lesz átadni a méltán sikeres Állatkertnek.
Én mégis sajnálom. És nem csak magát a parkot, hanem a lehetőséget is, ami benne volt.
Mert benne volt.
Mert korábban az Állatkert is kicsi volt és keleti, de megpályázta épp' megüresedő igazgatói székét egy -- az üzleti és pályázati életbe beletanult -- honfitársunk, kinek gyerekkori álma volt az Állatkert, és egy ilyen ritka együttállás a legreménytelenebb helyeken is feltárja a rejtett kincseket: az egyedi lehetőségeket, melyek minden helyben megvannak, csak szem kell, aki felleli s kiaknázza őket.
A Vidámparknak is láthatólag lennének / lettek volna ilyen tartalékai. Főpolgármesterünk egyszer azt mondta, a világ nagy városainak közepén nem szokott vidámpark lenni. Nos, igen. Egyes pont a kiaknázható dolgok soha össze nem írt listáján. Ha a Vidámparkba is beleszeret gyermekként egy hasonló kvalitású ember, talán kihasználtuk volna. Persze tudom, ha a nagyanyámnak gatyája lenne, ő lenne a nagyapám...
Ötletelni nem akarok, késő is lenne már. Örülök, hogy legalább a hullámvasút, mesecsónak s néhány társa megmarad. Mondjuk ezt a hullámvasutat szétszedni már tényleg a hét és feledik főbűn lett volna.
.Kicsit azért félek még, mennyire bírják az állatok a hullámvasutak hangját, s mi lesz, ha egyszer majd választani kell.
De azért reménykedem, s lélekben adok egy esélyt. Remélem, élnek vele.
.
.
