...akik mentek, amikor kellett.

...akik nem féltek biztonságos otthonaikból kilépni az utcára, kockáztatva magukat és vagyontárgyaikat.

...akik aztán befogadták, etették, itatták a "terepről" érkezőket.

...akik -- hogy fentről magára hagyták a népet -- megszervezték, hogy mégis életben maradjon.

Március 15-én megszólította e népet a történelem, és ezúttal csodásan vizsgázott: nagy tettet hajtott végre.

Ahogy históriája során oly' sokszor, felkent urai béna kacsaként hagyták cserben. Nem szándékosan, bár okát máig nem tisztázta pontosan a történetírás. Sokak szerint a pesti Belügyminisztérium a hirtelen helyzetet látva nem mert lépni a külhonban lévő uralkodó nélkül, mások szimpla bénázásnak tartják.

De a nép szerencsére nem várt, megmutatta a világnak, hogy a bajban önzetlen, szervezett és tud összetartani.

Emlékezzünk hát e napon 2013 március 15. névtelen bátraira s hőseire, akik megmutatták, hogy igazi veszélyben e nép összefog, és van is annyira életrevaló, hogy bármennyire elcseszett hatalom dacára is meg tudja menteni magát.

Mondjunk köszönetet azoknak, akik traktoraikkal, terepjáróikkal elindultak.

Akik teát főztek, enni adtak, elszállásoltak.

Akik éjszakán át az internet előtt ülve szerveztek.

Mondjunk köszönetet a hétköznapokon persze ellenünk fondorkodó karvalytőkének is, aki megoldotta, hogy a nép internetes térképen szervezhesse a segítséget, aki megnyitotta áruházai kapuját, hogy melegedni betérhessen a más napokon vásárló közönség.

Köszönjük meg azon külföldön dolgozó hofitársainknak is, akik mozgósították ezt a külföldi karvalytőkét, és segítettek a szervezésben.

S végül -- legyünk igazságosak -- mondjunk köszönetet a Császárnak is, aki külhonból megtérvén kegyelmet gyakorolt, s nem büntette meg azokat, akik keresztbeszerveztek a Belügyminisztérium gondosan kidolgozott tervének, ahol az újkori történelem legnagyobb szabású mentőakciójának keretében fél óra leforgása alatt több százezer bajbajutott ült volna át egymás autójába.

Legyen ez a nap emléknap: a Magyar Nép önzetlenségének s életrevalóságának napja, ahol legyőzte a Telet és az Intézményes Hülyeséget!

+++

Csendben biccentettek, s egyikük megkönnyebbült sóhajjal söpörte be az égi asztalon csillogó téteket:

-- Még jó, hogy nem száz évet mondtam, hanem százhatvanötöt. Ha az utolsó pillanatban is, de sikerült. Mondtam én, hogy az utódaink se lesznek gyíkok.

-- Jól van, na, Lajos, hidd el, mi örülünk legjobban a győzelmednek. Még szegény Sándor is, akit közben annyit cikiztünk a névrokon miatt...

.

+++ 2015 +++

-- Te Lajos, tavaly ilyenkor mi már ugyanitt ugyanígy meg lettünk írva.

-- Látod, Lajos. ezt hívják évfordulós megemlékezésnek. Ahogy szegény Táncsicsot is minden évben több helyszínen kiszabadítják ugyanabból a börtönből, hogy nem tud békésen pipázgatva eltölteni végre egy tavaszi vasárnapot -- az elsőt, mikor végre nem kell bevásárolnia.

+++2016 +++

-- Te Lajos, lehet, hogy mégse győztük le az Intézményes Hülyeséget?

-- Hát... Még itt vannak, az igaz...

-- És most akkor mi van a fogadással? Hogy százhatvanöt éven belül legyőzzük? Oszt mintha még csak egyre sűrűbb lenne?

-- Legyen az, hogy a fogadáson nyert pénz jellege nem olyan, amihez köze lenne annak, aki egyszer már odaadta.

-- Igaz. Ez népünkhöz méltó megoldás lenne. Okos vagy, Lajos. Nem véletlen te vagy a mi K. Lajosunk.

+++2017 +++

-- Te Lajos. Nem lehet, hogy ott lent megált az Idő? Még mindig ugyanazok az arcok. Vagy csak a szokásos önsorsrontó hajlam?

-- Hát, tudod, a magyar mindig is hajlott az abszurd humorra. Emlékszel, meséltem, gyerekfejjel Miklósról is azt hittem, hogy azért vadkan elé vetette magát, hogy a gyerekek az iskolában jól meg tudják jegyezni. Erre mikor itt fenn találkoztunk, elmondta, hogy frászt, mikor felajánlották neki a módokat, választhatott volna békés tarkólövést, de mikor a vadkanhoz lapozott, egyszerűen tudta, hogy neki ez kell. Mert olyan abszurd.

-- Mondasz valamit, Lajos. Ennél abszurdabb már tényleg nehezen lehetne.

-- Nono, fiam! Ne becsüld te le a magyart! Tud az, ha akar! Majd nézd csak meg jövőre!...

+++2018 +++

-- Igazad volt, Lajos. Tényleg lehet abszurdabb. De most végre jól odapörköltünk az osztráknak. Méghozzá a császárvárosban!

 -- Ja... Oda...

 -- Emlékszel? Mint Segesvárnál. Hogy odapörköltünk...

 -- Segesvárnál haltál meg, Sándor. Miközben futottunk.

 -- De előtte hogy odapörköltünk!

 -- Ja?... Ja... Oda...

+++2019 +++

 -- Hallottad, Lajos? Kivertük a Cujut, vissza a császárnak, oda a pofájába, ott rontsa a levegőt.

-- Cujut?

-- Azt a kaszárnyát, ahol a Jellasics emberei a pribékeket képezték.

-- Sándor. Kérlek. Mi van???

-- CEU, na, most megnéztem. Elláttuk a bajukat, visszaküldtük őket, ahova valók, a császárhoz.

-- Ja, azt vissza. Illetve oda, mert ott sose volt eddig.

-- Nem az a lényeg, Lajos, hanem hogy most már nem rontják itt a levegőt, magyar tanítja a magyart magyarul, magyarra.

-- Igen Sándor. De akkor hogy üzenjük meg a császárnak, hogy menjen innen? Ő nem tud magyarul. Meg azok se a világban, akiknek bármit is megüzenhetnénk, hogy segítsenek a császár ellen. Ne hidd, Sándor, hogy K. Lajos pont a cárnak nem üzent, csak a császár oroszul üzent, és azt el tudta olvasni. Az enyémről azt hitte, képeslap, és ő is küldött egyet nekem Szentpétervárról.

-- A mi fiainkat Jellasics ne tanítsa segítséget kérni.

-- Jellasics meghalt, Sándor, 160 éve.

-- Kifogások vannak, Lajos, abban nagy voltál mindig.

-- Na, na, legalább titeket ne ugrasszanak már itt fenn össze hülyeségeken onnan lentről.

-- Igazad van, Artúr, te mindig kimérten bölcs voltál. Ebben tehetségesek. Legalább mi itt fenn őrizzük meg a józan eszünket. Azért van jó is, rólad például most először van kiállítás, kedves Artúrom.

-- Nocsak, Lajos. Igazat adsz nekem? Hisz' odalenn mindig csak fúrtál, meg leárulóztál.

-- Politika, Artúr, politika. Ott lenn még én is azt űztem.

-- Hm.