Fennakadtam egy számon.
Illetve kettőn.
Pontosabban egy harmadikon, ami az első kettőből adódik egyszerű kivonással.
Mindannyiunk Erzsébet utalványa legújabb plakátján azzal simogatja lelkemet, hogy befizetésemmel "több mint negyedmillió ember, köztük több mint 100 ezer gyermek jutott kedvezményes üdülési, táborozási lehetőséghez".
Önmagában mindkettő szép szám, jólesőn simogat.
Csak ha a kettőt kivonom, átrendezem stb., azt látom, hogy az önmagát lépten-nyomon a nagysikerű gyerektáborokkal, önfeledt gyermeki arcokkal hirdető Erzsébet utalvány megvásárlásával százezer gyerek mellett százötvenezer felnőttet segítettem üdülni.
Ami valahogy másfélszer annyi felnőtt, mint gyerek.
Persze tudom, nagycsaládokat is segítenek. De a nagycsalád is 2 felnőtt és legalább 3 gyerek, azaz több gyerek, mint felnőtt.
És persze hátrányos helyzetű kiscsaládok, meg azóta utánanéztem, hogy gyermektelen nyugdíjasok is jelentkezhetnek, csak így is furcsa, hogy a kiemelten reklámozott gyerektáborokkal meg nagycsaládokkal is végül úgy sikeredett, hogy minden egy gyerekre másfél felnőtt lett jutva.
Félreértés ne essék, nem sajnálom én a rászoruló felnőttektől se, a rászoruló felnőttek és nyugdíjasok mosolya is szép, ha örömteli üdülésből fakad. (Bár úgy látszik, a program vezetői nem így gondolják, mert plakáton egy nyugdíjasmosolyt se láttam.)
Csak valahogy mintha valakik megint nem érezték volna fontosnak, hogy ne érezzem hülyének nézve magam, miután majd látom, hogy a gyermekekre kért pénz nagyrészt felnőttekre ment.
Közbevetőleg: senkit -- magamat se -- áltatom azzal, hogy a gyerektáborok ígérete miatt adtam én azt a pénzt: egyszerűen szeretek ebédelni, és sok választásom nincs, hogy kiket támogatok vele. De ez egy másik történet.
A baj inkább az, hogy Erzsébet utalványunk szervezői se gondolják komolyan, hogy rám tartozna, kiket támogatok vele: ha a beteg kutya megindítóbb plakátarc, azzal reklámoznák: én úgyis ezzel ebédelnék, örülhetnék, hogy jót teszek, ők meg támogatnák, akit támogatandónak gondolnak, én ehhez nem is értek, meg nem is rám tartozik.
Csak valahogy túlságosan el van ez már harapózva: annyi beteg kutya és koraszülött csecsemő az egész országban nincs, ahány adószámon fogadják az egyszázalékokat, és ebben mi is benne vagyunk azzal, hogy már rég nem is érdekel, mert úgyis tudjuk, így jobb esetben is csak adunk, s inkább nem firtatjuk, mire. (Rosszabb esetben már nem is adunk, hisz' tudjuk mi jól.)
És ha bárki ezen ország nagyjai közül olyanokká szeretne nevelni minket, akiknek nem mindegy, és elvárja az adománygyűjtőtől, hogy arra költse, és a boltostól, hogy beüsse a gépbe, a kőművestől, hogy leadózza, a közérttől,hogy befizesse az áfáját, akkor valahol felül kéne elkezdeni.
Mert tudjuk, persze, hogy az a bűnös negyven év tett minket birkákká, de azóta eltelt még huszonhárom, csak valahogy senki nem érezte, hogy erkölcsi lángoszlopként elöljárva lelkünket széppé nevelje. Mert rövid távon kifizetődőbb kihasználni, hogy úgyis csak legyintünk bármire, mert megszoktuk, hogy mindegy.
És ezért romboló hosszú távon, ha az állami gyerekprogramról véletlenül tudom meg, hogy nyomokban gyermeket tartalmaz, ha a lánctartozások végén az állam a legnagyobb adós, ha nagy tételben látványosan büntetlenül megy a nyílt színen a hettyenpitty, ha a cél szentesíti az eszközt, ha nagyjaink hol szándékosan csinálják, hol szimplán hülyék, mert tízmillió embert nevel egyszerre birkává és potenciális adócsalóvá, akinek csak az alkalomtól függ, hogy melyik.
+++
És a bölcs ember kősziklára építi a házát, kivéve, ha csak szar van, mert akkor persze arra, csak aztán ne csodálkozzon, ha a végén lehúzzák a Népek Nagy Budiján.
.
.
.
.