Benderik elmélkedik

Ahogy Martonyi János az Inforádióban elmondta, "A hitelminősítők Magyarországgal kapcsolatos legutolsó mozgásait szinte humorosnak tartom, a Fitch Ratings kivételével...

...ha egy befektetésre nem ajánlott ország ilyen sikeres dollárkötvény-kibocsátást tud megvalósítani, mint amilyet a Magyar Állam kedden, akkor úgy tűnik, hogy itt a hitelminősítő tévedett egy hatalmasat.

Hozzátette: ennél lényegesebb az, hogy úgy látszik, a vevők nem törődnek a hitelminősítőkkel, és ez egy nagyon jó jel. Ez nem csak Magyarországnak, hanem az egész világnak jó jel, mert úgy tűnik, hogy a hitelminősítők uralma, ami az elmúlt években adott volt a világban, megszűnőben van."

De vajon tényleg beégettük-e a hitelminősítőket?

Ehhez előszöris azt kell látnunk, hogy a befektetők nem a kosztpénzt vagy a gyerek tanulmányaira félretett vagyont teszik fel egyetlen országra: pénzüket sok és sokféle befektetés közt osztják szét.

A profi befektetőnek tehát a magyar államkötvény csak egy a befektetései közül. Mivel befektetései összhozama érdekli őt s nem élete múlik a magyar kötvény esetleges csődjén, elegendő számára, ha minden ilyen kötvényen kap annyi extra felárat, ami azon kötvény kockázatát elensúlyozza.
Tehát pl. ha sok olyan kötvénybe fektet, melyek adósai külön-külön 5% valószínűséggel csődölnek a kifizetés előtt, úgy kb. 5% extra kockázati felár ellensúlyozni tudja a kieső 5%-nyi becsődölt papíron elszenvedett veszteséget.
(Pl. vett száz darab ilyen kötvényt 100-100 forintért, a végén hivatalosan kapna száz x 100 Ft tőkét plusz száz x 5 Ft kamatot, azaz 10.500 Ft-ot. Ha öt ebből csőd miatt semmit nem fizet, úgy 500 Ft-ot ebből nem kap meg, de így is megmaradt az eredeti 10.000 Ft-ja.)

A befektető tehát bármilyen kötvényt megvesz, melynek kockázati felára számára kellőképpen nagyobb az adós csődjének valószínűségénél.

A "kellőképpen" némileg befektetőfüggő, továbbá a csődvalószínűséget is ki-ki másmekkorának becsli, de nagyjából igaz, hogy ha a felár meghaladja a többség által vélt csődvalószínűséget, már lesz, aki megvegye.
És persze minél inkább meghaladja, annál többen akarják megvenni, mert egyre többen gondolják extraprofitot hozó befektetésnek. Ha tehát a többség által becsült csődvalószínűséget a felár értezhetően meghaladja, a kötvényt túljegyzik.

Egy állam csődjének valószínűségét becsülni persze nehéz, de pont ezt próbálják megtenni a hitelminősítők.
Ezek az általuk használt kockázati kategóriáihoz (pl. AAA, BB, Ba1, ilyesmik, amibe az országokat sorolják) mindig próbálnak egyfajta számszerű csődvalószínűséget is rendelni. Enélkül egy pl. BB+ besorolás csak egy szöveges értékelés lenne (mint "gyermeke hülye és az órán sokszor rágózik"), a befektetők viszont számszerű kockázatokat akarnak (...de attól még lehet hármas?) , ezért e becslések.

Teljesen egzakt becslés persze nem adható, de kiindulásként folyamatosan figyelik, hogy a múltban az egyes kategóriákba soroltak közül hányan csődöltek be ténylegesen, és a későbbiekben is próbálják az egyes kategóriákba kerülés feltételeit úgy szigorítani / enyhíteni, hogy egy adott kategória azután már nagyjából azt is jelentse a külvilágnak, hogy az adott cég várható csődvalószínűsége durván a kategóriához rendelt tartományban van.

Ezeket a táblázatokat persze közzé is teszik.

Kíváncsi lévén a magyar dollárkötvény felárának realitására, nagy hirtelen a lenti táblázatokat találtam interneten a Moody's és az S&P oldalairól.
(Gyors becslésre lévén kíváncsi, ennél többet nem keresgéltem.)

Magyarország besorolása a Moody's-nál Ba1, S&P-nél BB.

(http://www.moodys.com/sites/products/DefaultResearch/2007100000482445.pdf

http://www.standardandpoors.com/ratings/articles/en/us/?assetID=1245302231824)

A Moody's táblázata öszevont becslést ad a teljes Ba kategóriacsoportra (Ba1..Ba3), így a bekarikázott csődvalószínűségek nagyjából az S&P BB- ... BB+ csoportjának átlagával mérhetők össze.
A minősítők kategóriáit egymásnak is meg szokták feleltetni,

eszerint a Ba1 -> BB+ ... Ba3 -> BB-.

Magyarország Ba1-es Moody's besorolása így megfelel az S&P BB+ -ának, aminek fényében külön érdekes, hogy a kormány a Moody's-t korholja a negatív kilátások fenntartása miatt, miközben az az így lebegtetett rontással is csak arra a szintre kerülne, ahová az S&P már rég lerontott minket. Csak hát a negatív kilátás szavakban rosszul hangzik, emellett már eltörpül, hogy valójában mit jelent.

A bekarikázott csődvalószínűségek -- mint mondám -- durva becslések, de mint mindjárt látni fogjuk, ennek nagy jelentősége nincs.

Ötéves kötvényünkre ugyanis évente fizetünk 3.35%, a tízévesre 3.45% felárat, ami így a kifutásig halmozottan kb. 17% ill. 35% felárat jelent.

Azaz bármiféle pontosabb becslés nélkül is jól látható, hogy még egy -- a táblákból messziről nagyvonalúan leolvasott -- 3-10% (amúgy meglehetősen durván tág) tartományba becsült csődvalószínűség felső becsléséért is urasan kárpótol a fizetett felár.

Nem állítjuk persze, hogy a befektetők mind a hitelminősítőkre támaszkodnak, sokuk saját elemzést is végez. De azt kimondhatjuk, hogy a hitelminősítők besorolásai alapján ez a kötvény olyan befektetés, amit érdemes volt túljegyezni. S mivel ez is történt (3-4-szeres túljegyzés), a fentiek meglehetős durva becslései ellenére is egyet mindenképpen kimondhatunk: pusztán a sikeres kibocsátás semmi olyat nem mutat, hogy a hitelminősítők túl szigorúan értékeltek volna minket.

S még talán azt is megkockáztatnám, kicsit úgy fest, hogy a biztosan sikeres (lehetőleg látványosan túljegyzett) kibocsátás érdekében egy eggyel rosszabb (BB-) kategóriától elvárt felárat kínáltunk.

És persze mondhatjuk, hogy csak azért kellett ekkora felárat adnunk, mert a minősítők miatt a befektetők ezt igaztalanul elvárják. Lehet. De attól még ez a kibocsátás nem cáfolja minősítésünk helyességét.

Ha bepróbálkozunk egy alacsony felárral, és azt is elviszik, az igen. De ilyet nem tettünk, a meg nem történtből meg csak meg nem alapozott következtetés vonható. Ez ilyen.

S hogy a címbéli kérdésre is válaszoljak: nem.

(Sőt, kicsit mintha még igazoltuk is volna őket.)

Ui.: Aki hasonló kinyilatkoztatásokra vágyik:

"A magyar dollárkötvény iránti nagy érdeklődés azt jelzi, hogy a külföldi befektetők óriási bizalommal viseltetnek a magyar gazdaságpolitika iránt – mondta Navracsics Tibor.

Uui.: Mielőtt még bárki, örülök, hogy sikerült. Csak szeretem helyükön látni a dolgokat. És ha a hitelminősítőkről kiderül, hogy tudnak hitelminősíteni, rólunk, hogy tudunk kibocsátani, a befektetőkről meg, hogy tudják szeretni a pénzt, azaz láthatólag mindenki teszi a dolgát, és ez még össze is passzol, újfent megállapíthatjuk, hogy ez a világ a lehetséges világok legeslegjobbika.



.

Nekem ismét telitalálat a HVG kiplakátolt címlapja.

30 napban maximálják a számlák fizetési határidejét -- hírek s blogbejegyzések hirdetik, mert örvendetes.

Örvendetes, még ha csak egy EU-s szabály kötelező beiktatását jelenti is. Ami nem baj, csak így nem egy önálló s alaposan kidolgozott elhatározásra utal a körbetartozásokkal való leszámolásra, csupán egy formális aktusnak tűnik, ami talán meg is áll majd ennyinél.

Pedig a körbetartozási háló a magyar gazdaság egyik legnagyobb rákfenéje, ami ráadásul igazából megoldható is lenne, ha lenne rá igazi szándék. Hogy csak keneszelik, számomra mindig arra utalt, hogy a mindenkori hatalom maga is benne kell legyen könyékig, azaz haszonélvezője a zavaros vizeknek, ahol fővállalkozók felejtik el továbbosztani alvállalkozóiknak a valódi munkáért járó amúgyis szánalmas részüket. E pénzek jó eséllyel irányt tévesztenek, s srégan felfelé távozva kenik a gépet, így lefele már nem mindig jut belőle.

A klasszikus fő-/alvállalkozói láncok közepén elakadó pénzek mellett ráadásul ma már az állam is krónikus nem- vagy késve fizető szereplővé vált a lánc tetején, ami erkölcsi példával is erősen bomlasztja a fizetési morált.

Ott vannak továbbá az áruházláncok az erőfölényből fakadó sokhónapos fizetéseikkel.

• Utóbbiak enyhítésére lehet hatásos a harmincnapos szabály, mert a multicégek a törvény betűjén belül maradva szeretnek csak furfangosak lenni.
• Az állami tartozások felszámolásához egyszeri nagyobb költségvetési tétel kellene. Ám mivel a jelenlegi rendszer fenntartása a veszedelmes méretű GDP-csökkentő hatás miatt a költségvetésnek is már többet árt, mint használ (hisz' jobb sorsra érdemes tehetséges vállalkozói réteg zuhan adófizetés helyett csődbe), így érdemes lenne meglépni. Ezen felül szégyen, na, és miért fizessen bárki is ez országban, ha maga az állam sem teszi?...
• A vállalkozói láncok megregulázásához viszont "csak" törvényi elszánás kellene. (A "csak" nyilván arra utal, hogy persze az "aprópénzre váltás" mindig okoz költséget és bonyodalmat.)

Egy lehetőségként például az állami megrendeléseknél kötelezővé lehetne tenni a fővállalkozókat összes alvállalkozójuk megnevezésére és a számukra utalandó összegek részletezésére, az államnak pedig ki kellene építeni annak rendszerét, hogy minden szereplőnek közvetlenül utalhasson.

Persze a törvények általában üzleti titoknak minősítik a fővállalkozók további szerződéseit, ez azonban áthidalható lenne, ha az állami megrendelések elnyerésének feltétele lenne a fenti adatok önkéntes megadása. Ahogy gimnáziumi tanáraim szerették mondogatni: "gimnáziumba járni nem kötelező", így állami megrendelésre pályázni sem az, aki mégis megteszi, számoljon azzal, hogy ilyen feltételek mellett teheti.

Egy ilyen rendszer infrastrukturájának kiépítése persze szintén költség (vállalkozói lánc nyilvántartása adószámokkal, számlaszámokkal, teljesítésigazolások utáni kifizetések bonyolítása), de azért nem elképesztő mértékű, és bőségesen behozná az árát...

• ...már azon, hogy az állam jobb alkupozícióba kerülne, ha látná a fővállalkozók árréseinek (állítólag legendás) nagyságát -- s így akár a pályázati feltételek összehasonlítható elemévé is tehetné, mert utóbb ellenőrizhetné,...
• ...de közvetve leginkább azon, hogy a mindig is megénekelt kisvállalkozói réteg működni tudna, s így továbbra is GDP-t termelne.

Fenti csak egy lehetséges megvalósítás, de viszonylagos egyszerűsége mutatja, hogy kellő akarattal mindez megoldható lenne -- ha lenne az az akarat.

Nem érdekel, eddig miért nem volt.

Csak remélem, hogy már van.

...persze átvitt értelemben. Megmagyarázom:

A "sorsdöntő" nagy szó, de mindenképpen "nagy horderejű" kérdés mostanság, ki legyen Nemzetünk Bankjának új elnöke.

A kormányoldal együttműködőt szeretne, ki ráadásul nem fél -- divatos szóval (jelentsen bármit is) -- unortodox lenni, ami esetünkben jegybankokkal kapcsolatos tabuk, legalábbis átmeneti, felfüggesztését jelenti.
Ennek elfogadtatására régóta puhítják már a társadalom erre fogékony rétegeit:

• a pallérozottak számára folyamatosan megjelenő közgazdasági jellegű cikkek íródnak a jelenlegi tabuk elavultságáról,
• a kevésbé pallérozottaknak szimplán a jelenlegi elnök bűnös jelleméről

kinek-kinek ízlése/igénye szerint.

Szóval a szándék jól kitapintható, és alaposan előkészített.

Nem is tagadja senki, csak indokolja a szokásos módon: új időkben új módszerek új arcok kellenek, a bankok jelenlegi világa meg amúgyis romlott, így változásra érett.

Ugyanakkor nagy a veszély, hogy ha ilyen elnök kerül a székbe, a befektetők menekülni kezdenek, de legalábbis erősen figyelnek, hogy az első bicsaklásra elsőként szaladhassanak ki (sajnos pénzükkel) az ajtón.

Külön problémát jelent az esélyesek között legismertebb jelölt, aki gondosan kiépített imázsával önállóan is működőképes veszélyforrássá nőtte ki magát. Egy egyszerűen együttműködő jelöltről csak annyit tudhatnánk, hogy bármi áron csökkenti a kamatokat, frissen nyomott pénzből államot finanszíroz, és nem fél majd a devizatartalékokhoz nyúlni a Haza felvirágoztatására, Matolcsy Györgyöt azonban hírneve új ötletekre is sarkallná.

Nem akarok itt most abba belemenni, közgazdaságilag kinek van igaza, s mindez jó-e.

Azt viszont állítom, hogy veszélyesnek veszélyes, mert minden kipróbálatlan út veszélyes.
Ami önmagában nem baj, csak a befektetők államokba fektető része meg utálja a veszélyeket. (...ja és ők hozzák vagy viszik a pénzt)

Így egy előre tudhatóan együttműködő elnök -- a befektetők ijedelmén át -- akkor is omlaszthatja az országot, ha a fenti módszerek hosszú távon akár jónak is bizonyulhatnának. (Speciálisan Matolcsy György pedig efölött mindig +3 veszélyponttal számolandó.)

Mi lehet a megoldás? (Igazából azt hiszem, semmi, de ha mégis: )

Ha keresne is egyáltalán még ez országban bárki bármiféle kompromisszumot, azt hiszem abban lehetne találni, hogy

• a piacot főként az elnök személye tudná megnyugtatni,
• a kormánynak pedig "csak" kis kamat, friss forint és deviza a tartalékból kellene.
  
  Végülis a kettő nem teljesen ugyanarról szól.

Tehát: ha már mindenképpen fel kell adnunk devizatartalékunk egy részét, és pénzfröccs kell, de piacoknak is eladható elnök -- azaz kormánytól független elismert arc -- az alku a következő lehetne:

Egy nyílt politikai alku keretében

• kormánytól Független Elismert Arc ülne a Székbe,
• aki azonban az alku részeként ígéretet tenne a kormány által kért  fenti manna előre deklarált részének rendelkezésre bocsátására. Tehát a devizatartalékból egy meghatározott összeget biztosítana a kormány által tetszőlegesen meghatározható tervekre, friss bankóból szintén előre rögzített összeget felajánlana állampapírokra, a kamat meg egy kicsit nehezebb ügy, de ott is kiköthető lenne valami objektív, mérhető mennyiség (pl. pénzmennyiségek), aminek betartható szigorú határa van.

Nem mondom, hogy ennek így nem lenne veszélye. De a piac szokatlan módszereket is el szokott fogadni, ha pontosan, számokban látja a tervet, valamint elfogadja és el is hiszi azok egyszeri voltát és betartását.

• A nyílt megegyezés szolgáltatná a pontos terv és határok ismeretét,
• az elismert független elnök pedig ezek betartását.

S ez miért érné meg a kormánynak? Nos,

1. egyfelől mert maga is érzi a fenti veszélyt. Erre utal, hogy nincs még hivatalos elnökjelölt, hogy a kormányfő ismét közgazdászokkal konzultál, s egyéb apró jelek, hogy középutat keres.

2. Másfelől ott van friss-ropogós jó példának Áder János (hát ezért a cím, na): ő ugyan a berkekből került (egy másik, de még fontosabb) elnöki székbe, ám független egyéniséggé nőtte ki magát, aki sokszor keresztbe tesz a kormányzati akaratnak.

Sokan vitatják, vajon műbalhé-e mindez (itt én most erről se), de vitathatatlan, hogy nagyon jót tett a kormány imázsának, és ezen keresztül magának a kormánynak is.

Áder János tehát friss példaként mutatja, hogy érdemes lehet némileg független elmét kinevezni a külvilág által függetlennek hagyni kívánt kulcspozíciókba, még ha ezek nem is kritikátlan kezes bárányok.



Reménykedni tehát talán van ok.

Ismétlem, a módszer így is veszélyes. De ha a realitásokat is hozzávesszük, ebből ennél jobb most nem hozható ki. Remélem, legalább ennyi igen.

A 13. havi nyugdíj kapcsán írok.

Meg a közüzemi díjak csökkentése kapcsán írok.

 .

Három esetre emlékszem életemből, mikor utcán éjszakáztam. 

Nem az Élet Kegyetlensége kényszerített, átutazóban egy-egy városban nem akartam drága szállásra költeni. Igaz, kettő ezekből akkor még nyugatnak számító országokban csapolt volna meg kemény valutával, és diákként az tényleg szinte kényszernek minősült. Mindemellett önként vállaltam spórolási célból mindhármat. 
Varsóban jót aludtunk a parkban, bár meleg nyár  volt, rendes hálózsákkal, ám ha barátnőm nem éberebb nálam, lehet, kirabol az általa elijesztett ólálkodó (én ha alszom, akár meg is ehetnek...). 
Stuttgartba este érkeztem stoppal, reggeli vonatra várva a pályaudvaron aludtam egy csomagtoló kocsira pakolt cuccaimon. Nem raktak ki, de az éjszaka elején felbökdöstek, és elzavartak jegyet venni, csak úgy maradhattam tovább. 
Párizsban viszont kemény éjszakát éltem. Az egyik pályaudvar csendes rakodóterében senkit nem zavartam, de felrugdostak, hogy zárnak, itt nem alhatok. Álmosan kóvályogva kerestem egy szimpla, igénytelen zugot, ahol legalább az utca hideg szele nem ér el. És lassan felismertem, hogy nagyon gondosan úgy van kialakítva a rendszer, hogy ilyet véletlenül se találhassak. Ősz volt, és hideg, és már egy telefonfülkében is elüldögéltem volna, de hármasával bestokizva aludtak bennük a profi hajléktalanok.-- ők még azért megtalálták a rendszer gondatlanul nyitva hagyott hézagait. És egyre nagyobb mérget kezdtem érezni az iránt a világ iránt, ami gondosan kulcsra zárja előlem az utolsó -- legalább kicsit langyos -- zugot is, ahol csak reggelig csendben szeretném túlélni a hideg éjszakát. Kora reggelre vetődtem a másik pályaudvarra, ami már kinyitott, és egy sarokba leülve végre ki tudtam engedni s aludni kicsit, Bökdösésre ébredtem: Aziz, a marokkói bevándorló akart beszélgetni kicsit, ill. mint később elmondta, igazából arra volt kíváncsi, mennyire alszom, hogy elveheti-e a pénztárcámat, de aztán felébredtem, és mostanra már meg is kedvelt, így ne aggódjak. Végül jól elbeszélgettünk -- én német+angolul, ő franciául --, és minden jó, ha jó a vége, mára kellemes élményként mesélem. 
De ezen élmények (+ néhány vonaton töltött éjszaka + pár katonai őrtorony télen) óta, végtelenül meg tudom becsülni a meleg szobát puha ággyal, s ha bajom támad az Élettel, néha elképzelem, milyen lenne most az utcán, és boldogan kucorodok a meleg takaró alá. 

Nem, én soha életemben nem voltam kényszerítve utcán alvásra, de ez a kevés is elég volt átérezni annak a reménytelen félelemnek az ízét, amivel az utcán rekedt ember a reggelig még hátralevő órákat, perceket számlálja, amit életben, kihűlés nélkül ki kell még húznia, hogy reggel elgémberedve élelem után nézhessen. 
Sokszor elképzeltem már, milyenné válnék igazi hajléktalanként, mivé tudna tenni az utca. És bizony -- bár lélekben erős alkat vagyok egy viszonylag szívós testben, és elég nagy akaraterővel -- nem tudom kijelenteni, hogy néhány hétnyi téli éjszakázás ne ölné ki belőlem emberi tartásom talán bármelyik részét. Igen, lehet, hogy kannás bort is innék, mert anélkül veszettül fázhat a test és a lélek, és igen, úgy érezném, hogy ha a Társadalom hagyja, hogy a sötét téli hidegben megfagyjak, akkor ez a Társadalom felrúgta a Szerződést, és akkor életem védelme érdekében én is felrúghatom, és elveszem, amire fennmaradásomhoz szükségem van. Most úgy érzem, a határ az, hogy erőszakot nem alkalmaznék, de lopni -- hát azt bizony nem állítom, hogy nem. És jelenlegi emberszeretetem is alábbhagyna, másokhoz való türelmem, ilyesmik. 

Kedves Olvasóm! Nem akarok moralizálni, megélhetési bűnözést se propagálni még írni se róla. 
Rólad írok és rólam, akik még nem vagyunk az utcán, s azokról, akik már igen. És hogy a különbség a büdöskabátos kannásboros ember s köztünk csak akkor több két hétnyi reménytelen utcán éjszakázásnál, ha egyszer megpróbálod úgy igazán elképzelni magad ott kinn, s ezután azt tudod mondani, hogy te nem válnál olyanná -- hogy benned maradna tartás. 

Nos, fentieket csak kis zsigeri érzékeltetésül szántam a lentiekhez, mert egyik rögeszmém, hogy a hajléktalanokról ítéletet alkotni elméleti úton nem lehet, amíg az ember legalább egy kicsit át nem élte úgy zsigerileg az érzést. (Eljátszom a gondolattal, Házszabályba kellene foglalni, hajléktalanügyben törvényről csak olyan képviselő jogosult szavazni, ki igazoltan túl van 3 téli éjszakán -- a többi éretlen rá, és nem tudja, miről dönt.) 

És innen akkor szenvtelenül a lényeg: 
Én se szeretem, ha az aluljárók, a padok s drágán készült, fenntartott közterületek használhatatlanok a hajléktalanok miatt -- pontosítok: által. 
Gazdaságilag is nagy kárt okoz, mert öli a turizmust, elriasztja a befektetőket, s -- hát nem csak a turista ember -- az itt élő emberek közérzetét is rontja, ezen át a GDP-t 

De basszuk meg: 22 éve vagyunk rendszerváltott ország, s az elején évekig szegények voltunk, de azért vagy 10-15 évünk lett volna, hogy legalább +5-10 fokot biztosítsunk hajléktalanjainknak. 
Ennél sokkal többet is megtehettünk volna, és kéne is, mert a hőmérséklet csak a megfagyástól véd, a normál létbe visszaemelkedéshez értelmes, átgondolt szociális koncepció is kéne. De legalább azt a +5-10 fokot legyünk már képesek megadni legszegényebbjeinknek! 
Nem kell ide emberbarát ömlengés, humánum és maszlag: ha kellenek szép aluljáróink és kovácsolt míves padjaink, legalább annyit tegyünk már érte, hogy építünk kevésbé frekventált helyen kevésbé kovácsolt míves, de legalább +10 fokos életteret, ahol legalább matracaikat leterítve megfagyás nélkül alhatnak! És ha még biztonsági őrökre is futná, netán kimustrált zárható szekrénysorokra, és középigényes zuhanyzókra, szociális és orvosi ellátásra már akadna önkéntes bőven. Nem akarok ötletelni, vannak is hasonló kezdemények, és ez nyilván csak egy minimális indulószint lenne, de az Élet azoknak, akik most drága aluljáróinkat s míves parki padjainkat foglalják. 

És ne legyünk már akkora hülyék, hogy elhisszük, hogy ha tényleg lenne elég hajléktalanszálló, ahol nem csak egy éjszakát tölthetnek, meg rakják ki őket nappalra munkalehetőség nélkül kószálva túlélni, meg tűnnek el cuccaik (igen, egymástól lopják el, de ez attól még elriasztja azt, akitől lopják), akkor olyan kurvára szeretnének lábaink alatt lakni a huzatos aluljárókban meg szép szeles parkjainkban! 
És ne várjunk el tőlük olyat, amit mi se tennénk: hogy olyan fizikai munkát vállaljanak, ami több kalóriát éget, mint amihez hozzájutnak, hogy sose vegyenek italt a nekik adott pénzünkből, ha mi a meleg lakásunkban is időnként italhoz nyúlunk, hogy ne legyenek céltalanok s legyen bennük tartás, ha sokszor bennünk is alábbhagy, hogy távoli városrészek között ingázzanak épp' be nem telt szállók után kutatva, ám közben ne szálljanak fel busz/villamosainkra. 

Ha egy társadalom ennyi év alatt legalább azt a minimális 5-10 fokos nyugalmat nem képes megteremteni, hogy azon megvásárolja szép közterei tisztaságát, sajnos azt kell mondanom, megérdemli. És akkor még morálról szó nem esett, egyelőre csupán állag- s önvédelemre hasznosan elköltött forintokról -- azaz üzletről -- beszélek. 
Hogy erkölcsileg mit érdemel az a társadalom, mely elesett tagjait megfagyni hagyja, azt nem tisztem megítélni. 


Ui.: Tudom, történtek az utóbbi években örvendetes változások, új szállók, fűtött utca stb.

Egyik mondandóm, hogy tekintsük hihető mérőszámnak/visszajelzésnek, vannak-e ezek már annyira megfelelőek a célnak, hogy a Közterületek Népe magától ezeket választja. (Higgyük el, van annak igazi oka is, ha nem.) 

És ehhez kapcsolódón: SORREND! Előbb megoldani, azután kiűzni! Ha jól csináljuk, abból látszik majd, hogy nem lesz már kit kiűzni.

De ha előbb űzünk, az szimplán passzív eutanázia.

.

.

A világot sokféle eszme / módszer felhasználásával lehet irányítani. Ezek egy része rég ismert eszme, egy részük új, eddig nem próbált. 
A bölcs országló a múltban kipróbáltak közül haszontalanként elveti az ocsúnak bizonyultakat, majd termés reményében elveti a beváltakat -- megfelelő arányban elegyítve az új eszmék közül a hasznosnak gondoltakkal. 
A bölcs országló ezen belül már beállítottsága alapján elegyíti a járt utat a járatlannal. 
Kormányunkon -- konzervatív beállítottságú lévén -- nem kérhető számon, ha inkább a járt út felé hajlik. Ugyanakkor elfogadom azt az érvelést is, hogy a különleges helyzet igényelheti a járatlan útra lépést is. 
Szintén meg kell különböztetnünk a konzervatív / újabb keletű értékeket a gazdaságban alkalmazható bejáratott / újszerű módszerektől. 
Így el tudom fogadni, ha kormányunk -- az általa sokszor hangoztatott gazdasági világrengés miatt -- újszerű utakra lép, s teszi ezt az ország, s mellesleg az általa fontosnak tartott konzervatív értékek védelme érdekében.

Az már bajosabb, ha ezenközben szép konzervatív értékeken gyalogol keresztül. 

Az emberi természet hibája, hogy a rosszat inkább teszi szóvá mint a jót, mert akkor vesz fáradságot írásra, ha baja van s ha változtatást szeretne, így én is most a legyalult értékeket venném sorra, és hogy mi módon lehetne kiengesztelni őket. 

Kerüld a hazárdjátékot! 
Szép konzervatív érték ennek kerülése. Persze nem a lottóra gondolok -- a pénzben kártya már vérmérséklet kérdése és nyilván a téten is múlik --, de az biztos, hogy felelősségteljes fontolva haladó sosem teszi fel tétként házát és családját. 
Elfogadom, ha egy kormány erős célként tűzi ki az államadósság csökkentését, mert minden bajok forrásának ezt látja. A külső elvárások miatti lépéskényszert is elfogadom. És persze azt is, ha a kényszer miatt új utakra lépünk. 
De tudnunk kell, hogy ha egyszerre ennyi mindent teszünk kipróbálatlan -- akár mégoly zseniálisan kitervelt és jónak gondolt -- módokon, ez végső soron egy kockázatos játék, egy ugrás a szakadék túlsó oldalára. Ha nincs idő leereszkedni az ösvényen, majd a túloldalon felkaptatni, a bátor és a vakmerő ugrik. 
A különbség az, hogy ha van lehetőség egy védőháló fölött ugrani, a bátor így ugrik s akár még fizet is egy méltányos összeget a biztonságáért. Háló nélkül a vakmerő ugrik. Másokat is magához kötve pedig a hazárdjátékos. 
A kormány saját értékelése szerint az IMF-től csupán védőhálót terveztünk "vásárolni". 
Mégse tettük. 
Engedékenyen elfogadom, hogy induláskor a szakadék szélén álltunk, és ugranunk kellett a túlpartra. Azzal sem akarok most vitatkozni, ha azt mondják, hogy egy zseni szervezte az ugrást. 

De induláskor volt egy védőháló.

Állítólag drága és büdös, de volt, és megfogott volna, ha zuhanunk.