Benderik elmélkedik

.

Nem elemezni szeretném, csak egy rendkívül egyszerű módon eredményoldalról vetnék rá egy pillantást.

Egy elemzőműsorban mondta pár hete a kormány védelmében az egyik vendég, hogy ez az egész, hogy szövetségeinkben (EU, NATO) mi vagyunk a rosszfiúk, csak a felfújt látszat, mert a napi gyakorlatban minden kötelezettségünknek eleget teszünk, és.hiába vádolnak mindenfelől, hogy Oroszország érdekeit képviseljük, az ellenük bevezetett embargót is teljes mértékig betartjuk, pedig óriási veszteségeket okoz.

És akkor elgondolkodtam, hogy igazából ez most dicséret-e.

Mert mindannyian ismerünk saját / mások életéből olyan embereket, akik munkahelyükön az összes feladatot ők viszik el a hátukon, mégis valahogy olyan bénán adják el magukat, hogy a főnök ebből semmit nem lát, csak hogy fél év óta először egyszer elkésett, meg pár hete az egyik anyagban volt egy félreszámítás, és most is, és egyáltalán, olyan furcsa ez az ember -- miközben mások adják el az ő eredményeit, lépnek elő s szedik be a bónuszokat.

Vagy látja a főnök s a kollégák, hogy elvégzi a munkát a fiú, csak mindenkinek beszólogat időnként, és így máris senkit nem érdekel, hogy hogyan dolgozik.

Ismerős?...

***

Ha mi a felszín alatt tényleg minden szövetségi kötelezettségünket csendben teljesítjük, és tényleg sok pénzt áldozunk rá, és mégis mindegyikben az a kép él rólunk, hogy mi vagyunk a megbízhatatlanok, akkor -- nem mondva semmit arról, mit és hogy, de -- valamit nagyon nem jól csinálunk, mert ha csak az eredményt nézem, mi vagyunk az a bizonyos totális balek, aki sok pénzért veszi meg magának a többiek ellenszenvét és lenézését.

És én még azt is elhiszem, hogy valójában ők a hülyék, és mi csináljuk jól -- mégis sok pénzért megvettük a többiek ellenszenvét és lenézését.

***

Itt van ez a legújabb megszólalás is a bevándorlásról. Sokan forgatnak hasonló gondolatokat, szalonképes pártok is, EU-n belül. Többségük kimondottan akkor veszi elő a témát, ha olcsó népszerűségre törekszik -- egyszóval a könnyű siker / olcsó népszerűség egyik bevált receptje.

Nekünk sikerült mégis olyan rosszul időzítve és keresetlenül megfogalmazni, hogy egyértelműen negatív visszhangja lett (akinek a gondolat magva szimpatikus, annak is visszatetsző lehetett a stílus és az időzítés, vagy legalábbis érezte, hogy erre akkor és ott helyeselni neki is büntetőpontokat hozna).

És azt is meg kell itt jegyeznem, hogy amikor azt mondom, " forgatnak hasonló gondolatokat", az azért egy árnyaltabb változatát jelenti ennek a témának. És ez úgy általában is igaz: folyamatosan olyan érzésem van, hogy úgy használjuk a mai világpolitika nyelvét és eszközrendszerét, mintha baltával keveredtünk volna a népi fafaragók közé.

És persze értem én azt is, hogy a Felszólaló a válságban gyötrődő Európa egyik Utat Mutató Csillaga szeretne lenni, és feltehetőleg azért kockáztatta meg már a temetés idején, hogy ő lehessen az első, s a többiek már az ő követőiként tűnjenek fel, de a rossz időzítés és durván faragott gondolat ismét mínuszpontokat hozott.

Sajnos ha az embert állandó frusztráció éri azok részéről, akik szemében a legnagyobbá szeretne válni, sokszor úgy érzi, bizonyítási kényszerbe kerül, és egyre bombasztikusabb állításokat tesz, hogy megmutassa, neki volt igaza. Gyepáltatok az "illiberális" beszédért? -- hát most láthatjátok, mire mentetek a túlliberális bevándorláskezeléssel.

Csak a bizonyítási kényszer olyan spirál, amiben egyre többet hibázunk. Szóval jobb lenne higgadt fejjel, gondolkodva. Nem kell a legnagyobbnak lenni, elég ha tartósan-megbízhatóan hozzuk az elvárhatóan gondos cselekvéseket, időnként adódó különleges helyzetekben higgadtan és bölcsen döntünk -- ez idővel meghozza a rangot.

+++

De elemzésbe tévedtem, így vissza a puszta eredményhez:

Ha az ember országának nincs olyan hadserege, amivel az egész világot legyőzheti (mely gondolattal az egészségesen fejlődő szervezet gyermekkorában leszámol), úgy szövetségesekre van szüksége. Szövetségeseink körében érdekeinket minél olcsóbban szeretnénk érvényesíteni, így kimondottan rossz eredményűnek mondhatóak vagyunk, ha sokat költve a szövetség elvárásaira is mi vagyunk a fekete bárányok.

És ha ők a hülyék, definíció szerint akkor is mi voltunk eredménytelenek.

Olyan ez az egész, mint mikor sikerül vennünk egy ócska-szar autót sok pénzért. Lehet, hogy nagyon ügyesen ármánykodva csináltuk, olyan furfangokkal és úgy vámolva meg tutin okosba tuningolva, amit a Legnagyobbak is megirigyelnének, de ha csak az eredményt nézzük, akkor sikerült vennünk egy ócska-szar autót sok pénzért.

Ezek után számít egyáltalán, hogy napi szintre lebontva mit és hogyan csináltuk?

.

.

.

Minap egyik adón vitaműsor volt a homeopátiáról.

Előrebocsátom, hogy én nem a homeopátiáról fogok most írni, hanem a vitáról.

Annak is egy eleméről, a "kételkedő tudós" szerepét betöltő félről.

Kicsit felbosszantott ugyanis az a magabiztosság, amivel a Tudományt művelő emberként söpört le valami olyasmit, amiről az általa művelt Tudomány jelenleg nem tud biztosat mondani.

És most kénytelen vagyok kicsit mégis a témában vájkálni, de csak fentiek illusztrálására.

***

Felemlegette a közismert ellenérvet, hogy a homeopátiás szer olyan higításokon megy keresztül, hogy gyakorlatilag egyetlen részecskéje se marad az oldatban. És hogy erre azt mondják a homeopaták, hogy maga a vízmolekula emlékszik valamiképpen az anyagra, ami benne volt. És hogy ez mekkora hülyeség, hisz' egy vízmolekula általában több millió éves, és rengeteg emléke lehet, s miért pont erre emlékezne.

***

Nos, igen, ez csattanós válasz.

Lenne a sarki manikűröstől*

De a tudomány emberének legalább kicsit illene belegondolni, hogy amit egy homeopata kétségkívül nem a fizika nyelvén próbálkozik értelmezni, nem lehetséges-e abba valami fizikai nyelvre fordított értelmet belelátni.

Mert a ceruzahegy és a briliáns ugyanúgy egy kupac szénatom, az egyetlen különbség, hogy az egyik atomjai úgy emlékeznek, hogy egy perccel ezelőtt még ceruzahegy voltak, a másik meg, hogy briliáns. Lefordítva: maguk az atomok nem emlékeznek semmire, de a sok atom együtt egyiknél ilyen, másiknál olyan elrendeződésben van. És mivel ezek a szerkezetek stabilak, ha egy perce grafit voltak, most is azok, ha gyémánt, akkor meg azok. És persze nem élnek, így nem emlékeznek, de a metafora költői eszközével élve mondhatjuk így is. A fizika nyelvén meg szimplán különböző állapotban van az atomjaik halmaza, és ha ez az állapot stabil, akkor két perc múlva is olyanban lesz, mint most, tehát mintha mindkét kupac szénatom "emlékezne" rá, hogy ő két perce még grafit vagy gyémánt volt -- annak ellenére, hogy évmilliók óta vannak egyéb emlékei is. (Haj, de még milyenek! -- ha egy szénatom egyszer beszélni kezdene... De ezt talán egyszer majd egy mesémben mondom el.)

***

Amit ezzel mondani akarok, hogy attól, hogy első hallásra hülyén hangzik egy érvelés, amivel egy tapasztalatot próbálnak elmagyarázni, még érdemes lehet belegondolni, vajon adható-e értelem neki a tudomány nyelvére fordítva. És csupán hozzáállás kérdése, hogy megpróbálunk ilyen értelmet keresni benne, vagy gondolkodás nélkül félresöpörjük.

És persze tudom, hogy a fenti szerkezetes példa kristályokra működik, a víz meg folyadék, így nincs ilyesféle stabil szerkezete. Ám egyfelől a hozzáállás fontosságát jól példázza, másrészt honnan tudjuk, hogy nem létezhet-e a víznek valamlyen "szerkezete"? Olyan szép nyugodt, csillogó kristályos persze nem, de nem lehetnek-e attól még valamiféle állapotai, melyek persze nem olyan könnyen átláthatók, mint egy szép gyémántrács, de valahogy elrejtve mégis léteznek?

***

Megint csak szemléltetésül: képzeljük el az ismert tilitoli játékot: pl. 4x4-es négyzet, benne 15 kis számozott tologatható négyzetke, egy hely meg kihagyva. Mindannyian játszottunk vele, ki odacsapta aztán, ki nem. Mindegy most.

Ismert tény, hogy ha huncut erőszakkal kiszedjük és felcserélve visszatesszük pl. a két utolsó négyzetkét, a normál tologatással lehetetlen az eredeti állapotba visszatologatni.

Ez azt is jelenti, hogy az eredeti és a cserével "meghekkelt" játék tologatással összekevert állapotai között sem lehetnek egyformák -- különben ezen állapoton át egyikből a másik kitologatható lenne. Ami azt jelenti, hogy -- metaforikusan szólva -- a játék négyzetkéi a tologatás során összevissza keveredve is megtartják "emlékezetükben", hogy eredeti vagy cserével "meghekkelt" játék részei-e.

Most képzeljünk el egy százszor százas játékot, meg egy ugyanilyen meghekkeltet. A sok-sok tologatás során bármelyik négyzet akárhová elkerülhet, így idővel az anyjuk sem ismerne rájuk -- mint a víz részecskéi, akik egymás mellett elcsúszkálva pár perc múlva már teljesen összevissza "vannak vándorolva". a pohárban.

És mégis: akármennyit "folynak" is a tilitoli négyzetkéi, örökre megőrzik azt a tulajdonságukat, hogy eredeti vagy a meghekkelt játékhoz tartoznak-e, mert kizárólag az egyik tologatható ki belőlük.

Ráadásul ember nincs, aki rájuk nézve meg tudná mondani, ez most melyik. Állapotuk így nem csak stabil, de szinte láthatatlan is.

Ha valaki nem ismeri ezt a felcserélős dolgot, a tologatás kavalkádját nézve talán sosem jön rá, hogy a teljes összevissza "folyó" katyvasz stabilan őriz egy információt. Különösen egy ezerszer ezerszeresben, ahol már olyan kicsik a számok, hogy nem is látszanak -- ahogy a vízmolekulák se.

És persze ez is csak hasonlat, így sántít, a molekulák nincsenek beszámozva, és nem is tilitoli mozognak, de egyrészt ez csak egy példa arra, hogy egy látszólagos összevissza kavargó rendszerben is lehet "emlékezet", másrészt a folyadék részecskéi sem teljesen szabadon mozognak, hanem bizonyos kötöttségekkel.

Nem is valószínű, hogy a vízben ilyen típusú rendezettség lenne. De tudni, hogyan tudhatnánk?! Vannak módszerek, melyekkel belső szerkezetre utaló aggregált tulajdonságokat vizsgálhatunk, de a "négyzetkéket" még nem látjuk, mert olyan picik (és gyorsak). Szóval előfordulhatnak még rejtett tulajdonságok. Senki se mondja hogy vannak. Csak azt se, hogy nincsenek. Mert honnan tudhatnánk, hogy nem is lehetnek?

És persze össze is állhatnak egyedi molekulák bizonyos kisebb csoportokká -- ezeket se látjuk. A vízben pl. össze is állnak, ami ismert és kimért jelenség, de ki merné életét tenni rá, hogy e lehetőségeket mind ismerjük?

***

Ki merné fejével vállalni, hogy elvisz akár csak ezer tavasztól megbolydult gimnazistát egyedüli tanárként egy osztálykirándulásra, és ott majd mindegyiket szemmel tartja, ne tegyen rossz fát a tűzre / sütit a kemencébe?

Ki vállalná hát, hogy úgy megfigyel illió-milló-billió megbolydult vízmolekulát, hogy aztán jegyzőkönyvben leírja, melyik mikor kivel hol mit csinált?

Boldogok a tudatlanok, mert magabiztosak, ami egy megnyugtató érzés. Csak néha rá lehet faragni.

***

És ott volt még a sommás ítélet: bár Magyarországon a homeopátiát csak "igazi" orvosok végezhetik, és több száz (vagy ezer? -- nem emlékszem), közülük alkalmazza is, az ő tapasztalatuk nem számítható valódi megfigyelésnek, mert csak több száz betegen való alkalmazás és kontramintaként placebót kapókon való megfigyelés képes kimutatni egy szer hatékonyságát, míg egy körzeti orvos egy szert csak pár betegen alkalmaz, és nincs ellenpróbája.

Nos, igen: egy gyógyszerkísérletben jogosan ilyen szigorúak a szabályok.

De ettől még statisztikailag szignifikáns jelenségre utalhat sok száz körzeti orvos független megfigyelése is. Mert attól még, hogy tisztábban s egyszerűbben értelmezhető nagy homogén minták eredménye, sok kis független megfigyelésből akkor is vonható le statisztikai következtetés, ha nem azonos betegeken próbálták a homeo ill. hagyományos szereket, de elég sok megfigyelés van arra, hogy a homeo a vártnál hatásosabbnak bizonyult.

Amúgy is tiszteletlenségnek tűnik sok száz körzeti orvos tapasztalását szimplán lesöpörni a morzsákkal az asztalról, de statisztikai érvelés is adható arra, hogy e független megfigyelések nagy számából gyanakodhassunk, hogy több ez puszta véletlennél.

És megint csak nem azt mondom, hogy tényleg több, vagy hogy a homeopátia tényleg hat. Csak hogy a "hivatalos" tudomány szabályainak se felel meg e tapasztalatok semmibe vétele.

+++

Elképesztő titkai vannak a minket körülvevő világnak, és aki komolyan kutatja, hamar ráébred, hogy mennyire kicsik vagyunk benne és hozzá. És hogy a nagyját még nem tudjuk.

A tudományban fontos, hogy kritikusak legyünk, de legalább ennyire (és pont ezért is), hogy óvatosan mondjuk ki bármiről azt, hogy olyan nincs. Különösen, ha még saját tudományunk eszközeivel is látható, hogy nem tudhatjuk, van-e.

A kávészünettel huszonöt perc alatt kidolgozott törvényeket hagyjuk a politikusok kontraszelektált népére, ne hagyjuk, hogy az igényes szakmákra is lecsorogjon a sommás igénytelenség.

* És elnézést is kell kérnem a manikűrösöktől, hisz' még azt sem is tudom pontosan, mit csinálnak. Puszta szófordulatként hivatkoztam rájuk -- magam is egy sommás sztereotípiába esve, amit pedig annyira nem szeretek...

.

.

.

.

Mert a genyózásnak is megvannak az íratlan szabályai.

Kellő számú haszonélvező kell hozzá, mert szövetségesek nélkül nincs, aki fenntartsa a rendszert (egymagában mindenki ellen egyedül chuck Norris tud...)

Sokan kritizálták a kormányt előző ciklusa idején, hogy a kiszámíthatatlan különadókkal, kiépített üzletmenetek lenyúlásával elriasztja a befektetőket. Mert egy üzlet beindítása mindig kockázattal jár, balul is kiüthet, lehet, hogy nem lesz elég forgalom, ami behozza  a beléöntött pénzt. A befektető ezt a kockázatot csak annak reményében vállalja, hogy ha jól számolt, a haszon bőségesen kárpótolja. Ám ha egy országban azt látja, hogy a jól menő bizniszt az állam rendre lenyúlja, oda minek menjen, ha van elég hely, ahol békében működhet?

Ráadásul apránként jöttek az újabb különadók, államosítások, így -- bár a társadalom igazságérzetének mindig el lehetett adni, hogy az extraprofit lefölözése jogos -- a jövő befektetői is állandó jelzéseket kaptak, hogy sose lehet tudni, ki lesz a következő, akinek "túl jól megy".

***

Erre volt egy válasz a stratégiai partnerség. A kormány biztosítani igyekezett egy kiválasztott körnek, hogy feltételei elfogadása esetén őket már majd békén hagyja. Ami jó eszköze lehet annak, hogy befektetőket csaljon ide / tartson itt azon tapasztalat ellenére, hogy másokat folyamatosan lenyúlogat. Ők lehetnek aztán a bevezetőben említett szövetségesek, a pillérek, akik tartják a gazdaságot, míg alattuk a tisztogatás végbemegy.

"Az NGM államtitkára elmondta: a magyar kormány immár tizedszer köt stratégiai partnerségi megállapodást olyan globális nagyvállalattal, amely elkötelezett abban, hogy hosszú távra tervezzen Magyarországon, és abban, hogy segítse a magyar gazdaság fejlődését. Ezek a vállalatok tevékenységükkel nagymértékben hozzájárulnak a bruttó hazai termék (GDP) és az export növeléséhez, támaszkodnak a magyar beszállítókra és aktívan részt vesznek a szakképzésben, nagy hangsúlyt fektetnek a kutatás-fejlesztésre, az innovációra – hangsúlyozta Cséfalvay Zoltán.

A Tesco magyarországi jelenléte kapcsán kiemelte: az elmúlt években a magyarországi kiskereskedelmi beruházások közel 30 százalékát a Tesco hajtotta végre, emellett jelenleg a legnagyobb magyarországi magánfoglalkoztató, a munkavállalóknak folyamatos képzést biztosít, és beszállítói köre is folyamatosan bővül, 1500 beszállítójából mintegy 1300 magyarországi vállalat."

/mno.hu, 2012.XII.18./

***

A Tesco-féle üzletláncok letámadása ebben a szövetségi rendszerben rúgja most ki az egyik tartópillért, de ezen messze túlmutat. Mert az egyetlen maradék bizalmi alapot rúgja ki a rendszer alól. Mostantól azok a befektetők sem érezhetik biztonságban üzletmenetüket, akik már a mostani rezsimmel kötöttek szövetséget, akiknek az új fiúk ígértek védelmet.

Még a maffia sem maradhat életben, ha az általa beszedett védelmi pénz ellenére betámadja a neki behódolókat. Aki Keresztapának kezet csókolt, és később se támadta őt hátba, azt a Család se bántotta.

Mert a Félelem önmagában kevés: a Remény is kell, hogy aki rendes, azt nem bántják. Ha így is, úgy is bántanak, nem marad vesztenivalód. Félelemből nem szegülsz még nyíltan ellen, de már fogékonnyá válsz új védelmet ígérő -- s szavatartó -- családokra.

Befektetői szemmel ez az üzenet most úgy szól, csak olyan üzletbe fogj itt bele, ami baj esetén könnyen kimenthető. Ami nem igényel magasan kvalifikált munkaerőt, gyorsan ki nem vihető eszközöket. Szóval betanított munkásokra építő összeszerelő üzemek még bátran, amíg a ténylegesen érvényesített adókedvezmény elég nagy, aztán amint az ígéret már csak szép szó, szedelődzködni lehet másik harmadik világbéli országba.

A CBA-ra szabott törvény, a vasárnapi boltbezárás, és a városokból a nagy áruházakhoz kivezető autópályarészek fizetőssé tétele rövid távon lehet előny, de csak olyan, mint Szovjet Testvéreink államosítása '17-ben, majd a mienk '45-ben: rövid távon növeli az össztársadalmi jólétet a boltok pillanatnyi készletének kirablása / újraosztása, de aztán ki lesz az a hülye, aki újra feltölti a polcokat?

***

Kicsit ugyanaz a helyzet, mint külpolitikánkkal: igaz, hogy az egyik legnagyobb reálpolitikus mondta Választott Vezetőink ars poeticáját a megállapodások és a jó alkalom kapcsolatáról, de végzetesen önveszélyes fegyver ez, mint a dinamit: ütős cucc, de avatatlan kézben csúnyán visszabeszél.

Aki nagy, erős, és jól ismeri fel az alkalmat, az tarolhat vele, de aki csak nagynak, erősnek és okosnak hiszi magát, azt eltapossák. És még avatott kezekben is csak kivételes alkalmakkor használandó, az Idő Nagy Részében a világ szövetségeken alapul. Aminek a kiszámíthatóság / szavahihetőség az alapja. A kettős ügynökök ritkán halnak ágyban párnák közt. (Igaz, mi nem is úgy szeretjük...)

***

Mert a genyózásnak is megvannak az íratlan szabályai. Legalább ezeket be kéne tartani. 

Mert aki a betyárbecsületet se tartja, könnyen betyárkörteként végzi a nagyok seggszőrzetén.

 .

.

.

.

... politikában s Karácsonyban megfáradt olvasó lelkeknek tanulságul s elméjöknek pallérozására, hogy lássuk, ami a Régmúlt Dolgok mögött van s tanuljunk belőle, három szép képben.

Kaland, izgalom, miegymás. Vagy hogy szokták mondani. Ja igen: szerelem.

Itt -> erre ráklittyentve

.

.

.

.

Tárgyalás, pörgés, Egyeztetés Fontos Partnerekkel, elegancia, fontosság, hatalom, közel a tűzhöz, irányítíani a dolgokat, folyamatos nyerő széria, siker -- részegítő elegy.

Láttam ilyet, nem egyet. Ott bukott el mind, hogy nem volt mögötte igazi tartalom, illetve nem annyi, mint amekkora pörgés, és nagyobbra vágytak, mint amennyi tégla és malter volt hozzá.

Szóval teljes interjúja elolvasása után úgy éreztem, láttam én már Lázár Jánost többször, csak akkor más neveken futott.

A szimplán személyes ismerősökön túl egy némileg hasonló név Gyurcsány Ferenc. Ő is egy új, fiatal, határozott, majdmimenedzserszemléletben lelkű titánként indult, szívós munka, majd gyors siker, nyerő széria, aztán egy banánhéj. Amin akkorát esett, hogy máig nem tudta feldolgozni, mert nagyon nehéz olyan magasból kiheverhetőt esni.

Szóval az alábbi szubjektív kép rajzolódott ki, ahogy olvastam:

Ambiciózus, sikeres, amit azonban nem véletlenül ért el, hanem szívós munkával folyamatosan törekve* felfelé a ranglétrán. Profi, ami egyrészt azt jelenti, hogy nem eszmék ad hoc képviselete terelték a politika irányába (mint pl. a rendszerváltás az öregeket), hanem szakmaként tekint rá. Fontosnak érzi a folyamatos pörgést, hogy haladjanak a dolgok, a fontolva haladókat megeszik a farkasok, legjobbnak kell lenni, fontosnak, az Élet egy bozótharc, résen kell lenni, fontos tényezővé válni, és legjobb védekezés a megelőző ellentámadás. Ez eddig a --szerintem a cikk alapján --  önmagáról alkotott kép, és előrebocsájtom, ez így nem hangzik el, csak benyomás az egészből. De az az érzésem, nem vitatkozna vele.

Sajnos azonban a mögöttes tartalom kapcsán már több konkrétum is elhangzik.

Egyfelől amire részben tegnap is utaltam ugyanitt: a siker mércéje, azaz a célfüggvény a párt -- főleg választási, de úgy általában is -- sikere. Ami végülis egy jó gyakorlatias cél. És attól tartok, ami bajom van vele, azt nem is értené: hogy ez addig jó, amíg egybeesik a vezetett ország érdekével.

És egy immunrendszerét nem vesztett demokráciában ezek nagyrészt egybe is esnek, mert ha nem -- ha a pártnak az ország rovására jó --, a nép leváltja a pártot. De a magyar demokrácia immunrendszerét kiiktatták, így -- hát mondjuk így: nem lehetünk biztosak abban, hogy ami a pártnak jó, az az országnak is, mert az a mechanizmus most pihen.

Szóval az interjú sokat idézett részeiben végig abban méri a fiatal generáció sikerességét, mennyire jól megszilárdították a párt ügyeit s nyertek választásokat. És hogy aki őket támadja, a pártot gyengíti. Egyetlen szó nem hangzik el arról, hogy mi mindennel vitték előre az ország dolgát. Apróságnak tűnik, szőrszálakon lovaglásnak, de olvasva a mondatokat rendkívül szemet szúró. Sokat elárul az emberről, mikor a fontos dolgokról beszél, hogy miket sorol fel -- és miket nem.

***

A másik feltűnő, hogy milyen sokszor említi -- vissza is térve -- milyen fontos helyzetbe kerültünk az ukrán válság kapcsán, és hogy ezt ügyesen kihasználva mennyire megnövelhetjük fontosságunkat a Politika Nagy Főzőüstjénél. És ez engem nagyon emlékeztet a megrészegült nyuszikára, aki véletlenül odakerült a Nagyok Asztalához, pont előtte van a só és így tőle kéri egyszerre a medve és az oroszlán, és úgy érzi, hogy most végre eljött az ő ideje...

 Nem akarom itt most elbírálni e tervek realitását, léteztek politikai zsenik, akik kezdeti súlyukat olyan ügyes manőverezéssel pótolták, hogy. De azok nem voltak félidőben az összes jelentős szereplővel meg az összes szomszédossal meg szinte mindenki mással is összeveszve. Mert lehet, hogy mind szemetek és hülyék, na de akkor kivel szövetkezünk? Innen is lehet persze nyerni, sőt, innen még szebb is...

Szóval én itt látok egy veszélyesen eltúlzott ambíciót a Nagyok Asztalánál Forgolódásra, amihez az eddigi eredmények nem mutatják, hogy lenne mögötte tégla és malter.

***

Aztán az a szép tankönyvi világkép a gazdaságról. Hogy ha lesz sok megvett majd megfelelő kézbe adott bank meg állami közszolgáltató meg posta meg takarékszövetkezet, akkor lesz hitelezés meg piaci alapon mindenkinél olcsóbb energia és ettől versenyképesség és évi 3-4 százalék növekedés. Nem pont ebben a sorrendben hangzik el, de összességében ez a veleje, és ha zavarosnak tűnik, azt, félek, nem a rossz interpretáció okozza. (Az MVM, FHB, posta, takarékszövetkezetek és az állami energiaszolgáltató állami irányításából fakadó szinergia így egyetlen mondatban konkrétan elhangzik.)

Na szóval egy vezetőnek nem kell minden szakmához érteni, sőt, nem is jó, ha túlságosan elmerül a részletekben, de itt egy nagyon fájón naiv világkép rajzolódik ki. Még tankönyvízűnek se mondanám, mert a tankönyveknek is egyes fejezeteit kiragadó és félreértelmezve világképet alkotó ember sejlik fel mögötte.

És tudom, hogy a kormány gazdaságpolitikáját ő is készen kapta, de az embereket, akik ezt tálalják, rosszul választották, és ezt nem felismerni, és egy ilyen kedvesen naiv képben ringani, az már vezetői szintű hiba.

(Az már csak helyzetkomikum, hogy miután elmondta, hogy az igazán fontos tényezők számunkra a németek és nem azok a kotnyeles amerikaiak, hosszasan ecseteli, hogy az MKB-t a német vezetés alatt hogy szétlopkodták, bezzeg a Budapest Bank "az egy kiválóan működő, jól vezetett, profitábilis pénzintézet, nagy értéke a bankrendszernek". Nem tudom, tudja-e, hogy amerikai...)

***

És még a gazdaság. Ha egy ország olyan horderejű átalakításra készül, melyről az előző bekezdés szól, hogy magáévá teszi az energiaszektort -- egyebekkel megtámogatott birodalommá alakítva, csak készülnek komoly hatástanulmányok az elérendő fő célról. És akkor Egyik Legfontosabb Emberként nem mondhatja azt a fő kérdésre, hogy mennyivel lesz olcsóbb az állami szolgáltató, hogy "Meglátjuk."

Mentségére mondva, hozzáteszi, hogy minimum a jelenlegi árakat szeretnék hosszú távon fenntartani, de ez a "szeretnék" sokat levesz belőle. Nekem elolvasva olyan "belevágunk, oszt' valami csak lesz" érzetem lett tőle.

***

Ekkora embernek személyesen a közlekedéshez sem kell érteni. De mikor az Igazán Vitákra Érdemes Problémák közt felveti, hogy miért kellett 135 milliárdért felújítani a Budapest-Székesfehérvár vasútvonalat, miközben "a várost ötsávos autópálya köti össze Budapesttel és Volán-járatokon is utazhatnak a közlekedők", akkor

• azt csak mellesleg vetette fel bennem egy dörmögő hang, hogy hát végülis nem én találtam azt se ki, hogy pont azt újítsuk...
•  de hogy azt vajon tudja-e, hogy azon a vonalon alapvetően nem Székesfehérvárra mennek az emberek, hanem egész Délnyugat-Magyarországra (beleértve nyáron a Balatont), s a nagyja teherforgalom pluszban Szlovénia-Olaszország felé, így az a 135 milliárd erre ment, így e kérdésben nincs nagy jelentősége, hogy el lehet-e sárga busszal jutni Székesfehérvárra
• (azon csak halványan tűnődtem el, milyen egy ötsávos autópálya, de lehet, hogy nekünk olyat is sikerült -- sose számoltam meg)

 Ezek után aggodalommal tekintek ama mondatára, hogy erősen meg kell fontolni, mire költsük el azt a 300 milliárdot, amit elővárosi vasútfejlesztésre tudunk fordítani a következő hét évben...

***

És a gyöngyszem, arra a kérdésre, hogy miért tartozik oly' sok terület személyesen őhozzá: "Az előző ciklusban kipróbáltunk egy működési modellt, ami láthatóan nem vált be."

Na most én úgy tudom, a gazdaság szárnyal, növekedésben mindenkit verünk, nő a foglalkoztatottság, új alkotmányunk van, politikai súlyunk is növekszik, akkor ez a fenti mondat mire vonatkozik? MI az, ami láthatóan nem vált be? Vagy vegyem nyelvbotlásnak?...

***

Ami még ehhez kapcsolódóan a sorok közt megütötte a szememet, hogy mikor a központosított irányítás kapcsán a riporter rátérne a majdan beköszöntő konszolidálás időszakára, interjúalanyunk (a központozás szerint) közbevág, hogy "ha ez egyáltalán beköszönt, és nem lesz háború a szomszédunkban. Mert akkor nem konszolidáció lesz, hanem válságkormányzás, ami háborús logika alapján működik."

Hát. Ez sok mindent elmond.

.

.

.

*: Tudom, nincs olyan szó, hogy "törekve". Csak megtetszett.

.

.

Emlékszem, mikor az MSZP 2006-os győzelme után megkérdezte a riporter Lendvai Ildikót, mi az, amit a legfontosabb változásnak tart az MSZP-ben, hogy így győzni tudott, és mit várhatunk a jövőben. Mire lelkesen újságolta, hogy a jövőben nem lesz több kibeszélés, problémáikat ezentúl a párton belül rendezik.

És én akkor eltűnődtem, hogy ez vajon nekem, állampolgárnak is ilyen lelkesítő hír-e...

Mert való igaz, hogy az a szervezet tud hatékonyan működni, amelyik problémáit házon belül rendezni képes, és kintről nézve nagy bajokra utal, ha vezetői a külvilágon keresztül üzengetnek egymásnak,

Ugyanakkor demokráciában nem baj, ha vezető erői nincsenek olyan hermetikusan záródó véd- és dacszövetségben, hogy legalább egy szint fölötti hunczutságaik ki ne szivárogjanak.

Nem biztos, hogy jó nekem egy olyan ország (szervezet, társasház stb.) részének lennem, amelynek vezetői, és tisztségviselői, a vezérigazgató és a felügyelőbizottság annyira feltételenül szeretik egymást, hogy nincs az az ügy, mit házon belül -- nélkülem -- elrendezni ne tudnának.

 ***

Lázár János mai nyilatkozatából megtudtam, hogy pártja jelenleg "csatasorban elöl álló" generációja erkölcsben s filozófiában sokat tanult az egykori MSZP-től, és a fő politikai veszélyt nem abban látja, ha pártja / kormánya esendő tagjai a közpénzek körüli sürgölődésben esetleg zűrös ügyekbe keveredhetnek, netán vezetői közül túl soknak nehéz közérthetően számot adni magánvagyonának forrásairól. Az igazi veszély az, ha a pártban van, aki ezt a választók által is hallhatóan szóvá teszi.

Ilyenkor ugyanis "törzsszavazóink, a saját politikai véleményformálóink vagy meghatározó politikusaink bizonytalanodnak el vagy fordulnak ellenünk."

Arról nem esett szó, az baj-e, ha ilyen ügyek egyáltalán léteznek. Ahogy arról sem, hogy ha már így felvetődtek ilyen konkrét furcsa vagyonosodások, azokról mi a véleménye. Az egyes számú parancsolat (mely egyben váltja az eddigi hetediket és tizediket): ha lopni látsz, tartsd a szád.

***

A magam részéről köszönöm, Lázár úr, hogy a Párt erkölcsi kódexét még idejében megosztotta velünk, választókkal. Biztosíthatom, ezzel sokkal több megfontolásra érdemes információt  elárult pártjáról a nagyközönség számára, mint Pokorni Zoltán. A csatasorban elöl harcoló kollégák bizonnyal nem felejtik el majd megköszönni.

Ugyan sokat spórolhattunk volna, ha ezt még tavasszal megteszi, de jobb későn, mint soha. Google-naptáramba tettem egy figyelmeztetést 2018 tavaszára, el ne felejtsem valamiképp' szavait ez oldalakon akkortájt majd felidézni.

.

.

.

.

.

Erősen kívülállóként írom le most benyomásomat -- pusztán az elválás utáni nyilatkozatról.

Kívülállóként, azaz ami utasként, városlakóként, és főként a főpolgármester nyilatkozatát olvasva szubjektíven lecsapódott bennem.

Tehát a mára klasszikussá vált jelenet, Tarlós panaszának  rövid elemzése.

***

 Kezdjük a sajtóosztállyal, amiből a BKK-é hatszor akkora, mint a Fővárosi Önkormányzaté.

Nos, nekem nincs sajtóosztályom, így tapasztalatom se, mekkora a jó, de elkezdtem belegondolni, milyen célokra szolgál egy város sajtóosztálya, mely városba a közlekedési részleget is beleértjük.

És az az érzésem, hogy a közlekedés egy város azon eleme, aminek kapcsán tényleg talán a legtöbb közölnivalója lehet egy városvezetésnek a lakosságával.

Hogy hatszor annyi-e, mint minden más területen együttvéve, nem tudom, de tény, hogy a közlekedésben naponta keletkeznek megosztandó hírek, információk: útlezárás, elterelés, műszaki hiba, menetrendváltozás stb., míg a város egyéb dolgai -- bár fontosságban nem kisebbek, ám -- lényegesen lassabban változnak, így információáramlásuk se kell annyira gyors reagálású és nagy intenzitású legyen. Mert fontosak a városrendezési tervek, hol lesz új lakótelep, áruház, mikor van közmeghallgatás a városházán, és mik a tervek a hajléktalanellátásban, de ezek lassan alakuló dolgok, így egy nagyságrenddel kisebb hírözönt igényel a napi szinten zsongó közlekedésnél.

Szóval így paraszti ésszel nálam átmegy az első hihetőségvizsgán, hogy hatszor akkora sajtóoszály a közlekedésre lehet ésszerű, mint a Város egyéb dolgaira.

***

Nem akarom persze megkerülni a bújtatott vádat, hogy a túlméretezett sajtóosztály összefügghet Vitézy túlzott önmenedzselésével, hisz' a túlméretezett sajtóosztályok általában ilyesmi célt szolgálnak.

Csak ezzel meg az a baj, hogy ezen hír kapcsán jöttem rá, hogy én most láttam életemben először Vitézy Dávid arcát. Legalábbis elég ismeretlennek tűnt, és rájöttem, hogy azért, mert nemigen emlékszem, hogy valaha is láttam volna pl. tévében nyilatkozni. Amitől persze biztosan nyilatkozott, csak én nézek ritkán tévét, de Tarlósba pl. igen sokszor szaladtam így is. És most nem arra gondolok, mikor politikai munkaköre részeként mindenfelől sokat mosolyog le rám, hanem -- általában emelkedett hangú -- tévé- s újságnyilatkozatokra.

Meg az is feltűnt, hogy Tarlós nyilatkozatainak tekintélyes része szólt mindig a saját személyét épp' akkor ért kritikák cáfolatáról, azaz ha valaki sokat foglalkozik saját személyével, hát arra így hirtelen jobb példának tűnik Vitézynél.

 ***

És igen, lehet, hogy Tarlós 2008-as programjában minden benne volt. Csak itt meg az jutott eszembe, hogy

• egyfelől nem ugyanaz meghirdetni valamit egy programban, mint azt véghezvinni, mert így nézve mind az autót, mind a repülőt feltalálták sokezren a Történelem összes évszázadában, akik emígyen sóhajtának: "beh' kellene egy oly' szekér, melly lovak nélkül fut, sőt repül", akiket meg feltalálónak hiszünk, csupán a technikai részleteit dolgozták ki e Nagy Gondolatoknak,
• másrészt én sajnos emlékszem, ahogy a tejfelesszájú Vitézy gyerek azzal a VEKE nevű szövetségével és világmegváltó gondolataival folyamatosan idegeire megy a BKV mindenkori vezetésének, és ez jóval 2008 előtt indult. Szóval nem olyasvalakinek tűnt, akinek ne lenne elég -- néha tán kicsit túlzottan is elég -- saját ötlete, és nem 2008-ból.

***

Szóval ez az egész nekem valahogy nem stimmel.

És készséggel elhiszem, hogy Vitézy tudhat "hisztizni", de ezzel minimum ketten voltak ott így. És persze hosszú távon két hisztis közös fellépése sokszor rosszabb két átlagos, de egymással jól kijövőénél, és ilyenkor tényleg a főnök küldi el a beosztottat, a tulajdonos a tulajdont, az erősebb kutya a gyengébbet.

És ez már el is van küldve, visszahíva nem lesz, így ezen nincs is mit nyavalyogni, és a sokdiplomás utód is lehet, hogy jó lesz.

Csak Vitézy arra a nagyon ritka jelenségre volt példa, amikor egy állami (önkormányzati) vállalat tud jól működni, ha egy olyan vezetőt kap, aki ért is hozzá és bele is van szeretve, így nem engedi oda az ebek harmincadját, hogy arra rájusson.

De persze a ritka állatfajok sorsa a kihalás, szóval a dolgok a rendjük szerint mennek, ami valahol mégis megnyugtató ebben a változó világban...

.

.

.

. 

Tudom, ezt a fürdővizet már kiöntöttük, csak sosem árt látni, milyen volt a gyerek, akit vele együtt.

Összeírtam ezért a korábbi viták során általam hallott / olvasott leggyakoribb s -népszerűbb érveket, miért volt jó vasvellával kihányni őket, s végigrágom ezek mentén, jól tettük-e.

Leszögezve, hogy most már mindegy. Csak hátha egyszer lesz még itt értelemvezérelt ország Pannónia földjén, amikor érvek mentén gondolkodva döntünk dolgainkban.

***

A pénztárak beolvasztását védő népszerű érv, hogy már céljuk -- az állam későbbi tehermentesítése a nyugdíjasok eltartása alól -- eleve értelmetlen egy olyan országban, ahol létük/felépülésük az államadósság terhére történt/történik, mert a pénztárakba fizetett járulékok nélkülük az államkasszába folytak volna be. Így látszólag értelmetlen rendszert alkotnak, hisz' miattuk az állam több hitelt vesz fel, hogy ebből befektetések épülhessenek a jövő nyugdíjasainak. Sokak szemében ez olyan, mintha egy család hitelt venne fel, hogy azt a bankba téve gondoskodjon jövőjéről. 

Másik érv, hogy ha / amilyen mértékig a gyűjtött pénzt saját országbeli állampapírba fektetik, a tagok így is úgy is az adott állam teljesítményének kockázatát futják. 

Szokták hangoztatni még a rendszer igazságtalanságát is, hogy a pénztártagok a pénztárba folyó járulékokat a közös kasszától vonták meg, így a kimaradók pénze tartja el a jelen nyugdíjasait, míg a tagoké a saját kasszájukban gyűlik. 

Ezeket az érveket olvastam már egykori hozzászólásokban, de az első kettő még Surányi György egy tavalyi cikkéből is visszaköszönt, amin azért akkor meglepődtem. Nem tudom persze, mennyire gondolta komolyan s mennyi volt benne az államosítás utólagos védőszárnyak alá vétele. 

De akárhogy is, az érvelés erős leegyszerűsítésekből adódó súlyos félreértés. 

Több okból: 

A Nagy Közös Kassza téveszméje: 

• Az állam és polgárai nem képeznek egy Nagy Közös Kasszát. Ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy adóssággal bíró országban minden fizetést 100%-ban kell adóztatni, mert teljesen értelmetlen az állampolgároknál hagyni nettó fizetésüket, hogy abból eltartsák magukat, mikor ha ezt is az államnak adnák, az csökkentené az adósságot és a kamatfizetést, és ebből milyen jól eltarthatná a polgárait. Milyen hülyeség, hogy némelyek a fizetésükből még bankbetétet is tartanak, így a Nagy Közös Kassza hitelből tart fenn betéteket, s szenved el kamatveszteséget.

Remélem, ez az érvelés azért mindenkit kellőképpen elborzaszt, és rávilágít, hogy nem vagyunk Nagy Közös Kasszán. (Mely utópiát amúgy kommunizmusnak nevezték egykoron.)

• Ha nem vagyunk Nagy Közös Kasszán, úgy igenis van értelme külön számlákat vezetni az államnak és polgárainak, és lehet előbbinek hitele, miközben utóbbiaknak befektetései.
• Ez olyannyira így van, hogy a világ vállalatai külön kontrolling-rendszereket tartanak fenn, amik még vállalaton belül is külön kimutatást vezetnek az egyes területek akár egymás közti pénzmozgásairól is, belső árakat alkalmaznak, amin e területek egymással elszámolnak, és akár még hitelezhetik is egymást. Nagyobb vállalatok részben ennek megkönnyítésére darabolják fel magukat külön cégekre -- nem kis többletköltséget is felvállalva ezzel. S hogy ennek mi értelme? Cégeknél főleg az, hogy ki tudják mutatni, mely területeik nyereségesek s melyek nem, Ilyen kimutatások híján ugyanis komplett nagy területek tudnának veszteségesen éldegélni anélkül, hogy a vezetés észlelné, hogy ezek valójában a nyereséges területeken élősködnek. Tehát igenis van értelme még egyazon cégen belül is -- akár komoly költségek árán -- "külön kasszán" élő egységeket fenntartani. A külön kassza költségét bőven ellensúlyozza a tiszta elszámolás, hogy minden területről látjuk, ő mennyit tesz a céghez, így a teljesítmény vagy annak hiánya látható, és a területek tényleges teljesítményük alapján ösztönözhetők. Ennek ellentéteként a Nagy Közös Kassza jó példája volt a szocialista nagyvállalat meg maga a rendszer, ahol a nagy közösön mindenki csak élősködni szeretett, mert úgyse látta senki, ki mit tesz hozzá.

Ezért lehet nagyonis értelme annak, hogy az embereknek külön-külön befektetett nyugdíjszámlájuk legyen -- még akkor is, ha ettől közvetve az államnak nagyobb a hiteltartozása. Ez a költsége a tiszta rendszernek, ahol mindenki biztosan magáénak tudhat legalább valamennyi jövőbeli nyugdíjat, ami nem a Nagy Közös része, nyugdíja pedig erősen a saját befizetésein múlik. A saját nyugdíjvagyon biztonságérzetet is ad, és némileg ösztönöz is annak gyarapítására. 

Emellett védi is a jövő nyugdíjasait saját államuk jövőbeli politikájának kiszámíthatatlanságától. Mert annak számítási módjáról még elképzelés sincs, nemhogy törvény. 
És ha lenne is törvény, épp' mostanság tanulhatjuk, hogy az uralkodó bármilyen törvényt megváltoztathat, ha az épp' ellentétes a Nemzet Pillanatnyi Hosszútávú Érdekeivel. 

S itt elértünk a kockázatokhoz: 


A pénztárak kockázata: 

Van -- persze -- kockázatuk, mint minden befektetésnek. De ezek az érvek igazából erősen rájátszanak a "befektetés" szó átlagemberben még mindig mágikus képére, hogy a befektetés valami delejes megfoghatatlan dolog, ami gyakran semmivé foszlik, mert a tőzsdéken mindig vagyonok / házak / egzisztenciák úsznak el -- ilyen példákról mindenki hallott már. 

Persze. Csak a nyugdíjpénztárak a törvények és saját érdekük miatt rendkívül alacsony kockázatú -- gyakorlatilag állampapír -- portfólióban tartották a pénz nagy részét, és a később választható portfólióknak is abban merült ki a kockázata, hogy volt év, mikor hozamuk vmennyire negatív volt. De összességében hosszú távon nagyon jól elosztott kockázatú portfóliók voltak ezek, és a rossz éveket az indulás óta ellensúlyozták a jobbak. A befektetés is egy szakma, mint az ebrendész, az ecetgyártó vagy az édesipari technikus, vannak olyan szabályai, amit ha betartanak, igazán nagy veszély nem leselkedik rájuk. A világból érkező hírek Nagy Elúszó Pénzei mögött mindig fellelhető volt a hanyagság / ellenőrzés hiánya / bűncselekmény, nagyjából mint a baleseteknél, aminek legtöbbjét a szabályok véletlen vagy szándékos áthágása okozza.

Az állampapírban tartott pénztárvagyon ugyanúgy az állam teljesítményétől függ, mint az állami rendszer által ígért nyugdíj: 

No ez már egy rendkívül álságos -- már-már hülyének -- néző érv. 

Mert az állampapír is függ az ország teljesítményétől, de pusztán a romló mutatók, növekvő költségvetési hiány stb. szinte sose jelenti, hogy ezeket ne fizetnék vissza. 
Ha egy ország teljesítménye romlik, vezetői szívesen hajlanak megszorításokra, ami könnyen jelentheti a nyugdíjak megkurtítását -- az állam a rendszerváltás óta (és persze azelőtt is) mindig kénye-kedve szerint alakította a nyugdíjakat. A sok nyugdíjas választópolgári ereje miatt eddig inkább növelték, de sokszor ez is csak látszólagos volt trükkös csökkentésekkel. 
Egyszóval az állami rendszerben az emberek teljesen ki vannak szolgáltatva az aktuális vezetés kénye-kedvének, hogy az épp' kin akar spórolni. 

Állampapírt nem visszafizetni viszont csak súlyos csődközelben levő országok nem szoktak, mert azt a piacok éberen figyelik, és egy nemfizetés az egész világon végigharsogott államcsődöt jelent. 

Az állampapír még a szimpla állami tartozásoknál is jóval erősebb, hogy mennyivel, azt nagyon sok magyar vállalkozó tudja, aki a kifizetetlen állami beruházások miatti lánctartozások végén üldögél. 

Így nagyon-nagyon-nagyon más kockázatot fut az a majdani nyugdíjas, aki egy -- ráadásul kidolgozatlan -- állami nyugdíjrendszertől kap majd valamit, mint aki jelenlegi befizetései egy részét azonnal jóváírt állampapírban tudhatja. 

Ez még abban a -- szélsőséges elméleti -- esetben is biztosabb, ha maga az állam vezetne olyan nyugdíjszámlákat, amin csak saját állampapírjaiban tartaná a majdani nyugdíjasok pénzét. A mindenkori kormányok szeszélyének játékterét csökkentené pusztán az, hogy az állam más jogcímen tartozik leendő nyugdíjasainak, és a lecsökkent játéktér kevésbé engedné, hogy nyugdíjra beszedett pénzek folyó kiadások korpájába keveredjenek.

Az igazságtalanság -- a pénztártagok a Nagy Közös Államkasszától vonták meg pénztári befizetéseiket: 

Ez igaz is meg nem is. 
A 7-8% körüli TB-járulék volt elvileg a fedezete a jelen nyugdíjainak. 
A pénztártagokat ez alól nagyrészt "mentesítették", mert a belépéstől járulékuk nagyrészt a pénztárba ment, míg a kinn maradók továbbra is finanszírozták a TB-t. 
Cserébe a pénztártagok az állami nyugdíj 25%-ától estek volna csak el -- ez így aránytalannak tűnik. 

Kifelejtettük viszont, hogy a be nem lépés mindenkinek önkéntes volt, így a pénztártagság "bulijából" kizárva senki nem volt. 
Persze volt, akinek nem érte meg belépni, mert a nyugdíjig befizetett összeg nem fedezte volna a kieső 25% állami nyugdíjt, így mégis kimaradt egy lehetőségből.

Az igazságtalanság tehát nem a nyugdíjpénztár lényegéből következik, hanem abból, hogy a majdani állami nyugdíj csökkenése fix % volt, és nem arányosan a TB-től eltérített járulék időtartamától -> összértékétől függött.

Ha attól függ, úgy mindenkinek egyformán megéri belépni, és a rendszer máris igazságos.

Persze a nyugdíjpénztárba folyó pénzt akkor is pótolni kellett volna -- állami hitelből -- de ennek terheit -- adó formájában -- a jelen s jövő járulékfizetői elosztva viselik. És itt még a jövő járulékfizetőivel szemben sem feltétlen történik igazságtalanság a maiak javára, mert a ma gyűlő nyugdíjpénztári vagyon teszi lehetővé, hogy nekik már kevesebb pénzt kelljen az akkori nyugdíjasokra járulékként fizetniük.

Mondhatnák erre, hogy hát hogy jó-jó, de még

• ha arányos is az elvesző állami nyugdíj a TB-ből magánba irányított összeggel, s így mindenkinek egyformán megéri belépni,
• akkor se lehet igazságos, hogy a mégis kinn maradók pénze "eteti" a jelen nyugdíjasait, míg a tagoké saját számlán gyűlik.

Nos, egyrészt ha csak azt nézzük, ki mit fizet, s majd ezért mit kap, meglepő, de azt látjuk, hogy

• a "jelenben" mindenki pont ugyanannyit fizet,
• és igaz, hogy a tagok pénze saját számlára megy, de ők ahhoz nem férnek csak úgy hozzá, így amíg el nem kezdődik onnan a kifizetés, igazából semmivel nem jártak jobban, mint azok, akiknek a pénze a jelen nyugdíjaiba folyt,
• a jövőben pedig, mikor a tagszámlákról vissza kezdik kapni a pénzt, a kimaradók ehelyett a jövő aktív dolgozóitól kapnak -- jól megtervezett rendszer esetén -- várhatóan ugyanannyi pénzt, ami meg a tagoknak nem jár.

Így nézve tehát a jelen állami rendszerben maradóinak pénze sem a semmibe folyik, hanem ugyanúgy egy saját befektetésbe, csak ez a befektetés nem egy számla, amiről majd visszakapják, hanem egy társadalmi szerződés, ami majd a jövő járulékaiból fizeti majd vissza.

Ja hogy hülyítsem az öreganyámat, hogy mennyire tekinthetünk biztos befektetésként egy társadalmi szerződésre, ami egy számszerűen még csak ki sem mondott állami ígéret? Hogy ha választhatunk, mindannyian inkább egy számlán gyűjtenénk azt a pénzt, amin látjuk, mennyi gyűlt össze, és nem egy majdani törvényhozó jóakaratán múlik, ki mennyit kap abból az ígéretből? Hogy lehet, hogy egy rakat pénzt fizetünk ma, aztán az kapja a nagy nyugdíjat, aki az utolsó öt évben jobban keresett nálunk? Hogy mi ehhez képest egy befektetés bizonytalansága?

Na, hát ez a számlán gyűlő változat az, amit pár éve a kukába dobtunk. Tény, hogy nem volt teljesen igazságosra beállítva, de nem utánállítottuk, hanem a fürdővízzel kiöntöttük. Ugyanoda, ahová a bordélyból is a bútorokat, ha nem megy az üzlet.

De visszakanyarodva az igazságossághoz: látható, hogy rendesen kidolgozott esetben a rendszer lehet igazságos.

És akkor még egyszer, hogy mi értelme

Nagyrészt már csak összefoglalva az eddigieket:

• Van értelme annak, ha pusztán jogcímek között tologatunk pénzeket, még akkor is, ha eközben itt megtakarítások, ott hitelek keletkeznek, amennyiben ezzel tisztább helyzetet teremtünk, amiben jól láthatóan elkülönül hogy ki mennyit tesz hozzá, vesz ki  a Közös Kasszából, és láthatóbbá válik a pénz, ami jövőbeli nyugdíjunk fedezete. A befektetések hozama sem teljesen kiszámítható, de óvatos, szabályozott módon befektetett felhalmozás esetén sokkal tervezhetőbb, mint egy majdani kitudjakitéshgyansmiből jobban vagy kevésbé támogató nyugdíjmegállapítási szabályrendszer, ahol sem azt nem tudjuk, miből lesz, sem azt, épp' akkor szereti-e majd a politika a nyugdíjasokat (=jobban rá lesz-e utalva a szavazataikra, mint az aktív dolgozókéra), és épp' mi alapján állapítja meg, mely szakmáknak fizetési sávoknak stb. kedvez a többiek kárára.
•  Ha helytálló lenne az az érv, hogy amíg az államnak adóssága van, addig minden járulékból magánvagyonba menő pénz értelmetlen, akkor
  • az utóbbi idők adócsökkentése is mind az volt, ráadásul a felső adókulcsok simán 10-20%-okat csökkentek, így tényleg érthetetlenné válik, miért pont az a 7-8% számít,
  • igazából minden egyes forint rablás, amit fizetésünkből megtartunk, és nem fizetjük be az államnak.
• Nem nagyobb a kockázata egy számlán gyűlő s megfelelő szakmai gondossággal kezelt befektetésnek, mint egy olyannak, ahol a mostani nyugdíjasokba fektetett pénzt a jövő ifjaitól kapom majd vissza, és ennek biztosítéka egy ígéret, amit a jövő ifjai nevében a ma vezetői tesznek  (Ha utóbbit annyira biztonságosnak tartanánk, sokkal több lenne a világban az adakozók száma, hisz' isteni ígéretünk van, hogy a ma a szegényeknek adott pénz sokszorosan adatik majd vissza, és őszintén: mi ehhez képest egy politikusok által irányított állam ígérete...)
• A magánnyugdíjszámla még akkor is nagyobb biztonságot adna a tisztán jelenleginél, ha -- nagyon nem bízva a magáncégekben -- maga az állam vezetné nekünk akár saját állampapírban --, mert egyrészt számszerűen látnánk az összeget, másrészt az állampapír vissza nem fizetéséhez államcsőd kell,míg a nyugdíjak tetszőleges csökkentéséhez pusztán pillanatnyi politikai érdekek.
• És igen, jól megtervezett esetben az átmeneti állapot is lehet igazságos a tagok és nem-tagok között.

És félreértések elkerülésére: nem a teljesen pénztáralapú rendszer mellett érvelek. Hanem amellett, hogy ha már volt egy több lábon álló rendszerünk, ami már ezzel is csökkenti a kockázatokat,  és ami kezdett átesni a kezdeti betegségeken (mert persze nálunk bevezetni is mindent hirtelen kell...), és a szabályok finomításával több lábon álló, biztonságos, igazságos rendszerré válhatott volna, nem kellett volna kikukáznunk, csak mert épp' kifogyóban volt a kosztpénz. Mert ez a meséből a tücsök, én meg még úgy tanultam, hogy az a tanulság, hogy a tücsök télen aztán megfagy.

****

Csomagoljuk ezt most el, és ha egyszer majd oda jutunk, hogy gondolkodunk, mielőtt Nagy Dolgokat teszünk, vegyük újra elő. És más érveket is előszedve gondoljuk át. Tudom, abban úgy nincs szenvedély, meg Nagy Sándor is a csomóval, szóval tudom, nem ilyen gondolkodósfélék vagyunk, csak ha egyszer úgy alakulna...

.

.

.

.

Utópisztikusnak tűnhet mindez, pedig csak annyira az, mint a nyílt forráskódú programok, a wikipédia, e-bay, coach surfing, önszerveződő taxiszervező alkalmazások, sok millió otthoni számítógép üres gépidejét kihasználó csillagászati kutatóprogramok, és hasonló "már első ránézésre életképtelen" álmok.

Adataim nyilván nincsenek (honnan is...), de erős sejtésem, hogy a mai világ államgépezeteinek működésében a bizalmasan kezelt részek titkossága több mint felerészt fölösleges. Sokszor egyszerűbb úgy dolgokat megszervezni, hogy nem kell azon gondolkodni, mit szükséges tényleg bizalmasan kezelni, mit fölösleges, nem is kellemes "kirakatban dolgozni", mert amit sok ember lát, sok meg is kritizál, a rejtélyes működés tekintélyt is kölcsönöz, és persze halászgatni is könnyebb a zavarosban.

Ezt a fölöslegességet a fejlett államok is felismerték rég már, és sokat mozdultak az átláthatóság, ellenőrizhetőség irányába.

Két banális példa csak érzékeltetésül: a rendszerváltás előtt rutinból titkos volt egy csomó olyan dolog, aminek vagy nem volt igazi értelme, vagy szimplán a számonkérhetőséget gátolta. Előbbire példa a telefonfülkék hívószámának titkossága, amitől miután feloldották és kiírták a fülkékre, valahogy elfelejtett összeomlani a világ (míg a visszahívhatóság sokszor bizonyult hasznosnak, ha nem volt elég aprónk). A másikra példa a BKV menetrend, ami csak a nagyon ritka hajnali/kései időszakokra adott pontos időpontokat, a normál napszakokra nem, csak hogy pl. 15-20 percenként. Ami mögött erősen ott lehetett, hogy már csak az kéne, hogy az utasok azt nézegessék meg panaszolgassák, hogy késett a busz -- álljanak oda jó időben, aztán majd jön. (Menetrend pedig volt, a buszsofőröknek meg voltak adva a pontos indulások.)

Egyszerű dolgok, de érzékeltetik a hozzáállás változását: a modern korok előtt az alap az volt, hogy minden titkos, amiben persze a Történelem állandó hideg/meleg háborúi is szerepet játszottak, de persze az ezekből fakadó fenyegetettség is túl volt kicsit misztifikálva ("mindenki gyanús, aki nem gyanús"), meg benne volt, hogy a paraszt kussoljon és ne üsse bele az orrát a nagyok dolgába.

Az államnak persze vannak jogosan féltett titkai is (nemzetbiztonság, olyan intézkedések előkészületei, ahol fontos, hogy idő előtt ne szivárogjon ki), és hosszú tanulási folyamatot igényelne egy olyan bonyolultabb működés know-how-ja, ahol tényleg csak a szükséges dolgokat borítná fátyol.

***

A pénzügyi jellegű titkoknak viszont érzésem szerint jó 90%-a fölöslegesen titkos, és több kárt okoz, mint hasznot.

Ahogy hajdan tanáraim mondták: gimnáziumba járni nem kötelező, ugyanúgy az állammal üzletelni sem az. Viszont jó üzlet, így az állam nyugodtan kiköthetné szinte összes megrendelésénél / pályázatában, hogy a szerződés feltétele a hozzájárulás az ár (és legtöbbször akár a teljes szerződés, valamint számlák, teljesítések) nyilvánosságához.

Ugyanilyen (szinte) teljes pénzügyi nyilvánosságban működhetnének az állami szervek / minisztériumok. És itt most teljes -- internetre rendszerezetten, kereshetően és folyamatosa kipakolt --nyilvánosságra gondolok, nem puszta (pl. számvevőszéki) ellenőrizhetőségre.

***

Ha valamire megtanították az Emberiséget a bevezetőben említett alkalmazások, az az, hogy a teljes nyilvánosság elé tárt és általuk kritizálható -- sőt, szinte közvetlenül szerkeszthető -- rendszerek képesek meglepően megbízhatóan működni, megfelelő védelmi mechanizmusokkal sokszor nagyobb megbízhatóságot érnek el a hagyományos rendszereknél, mert a "több szem többet lát" elve sok millió hibakereső szemnél tényleg csodákra képes -- az internet népének adott témában szakértő része napokon / órákon belül képes a hibákat észlelni s kigyomlálni.

A Wikipédiának pl. vannak híres melléfogásai -- sőt, kamu szócikkei is --, de ezek többségét nagy gyorsasággal javították, pont mert  annyi sok kritikus szem figyeli.

A nyílt forráskódú programok hibáit pedig szintén olyan gyorsan gyomlálják, hogy nyíltságuk ellenére a legnehezebben támadhatók.

Mindez az Emberiség egyik legmélyebben gyökeredző tulajdonságán alapul: imádjuk kritizálni mások műveit, és jobbító gondolataink tárgyában közlési vágyunk is hatalmas -- aki nem hiszi, az internetes hozzászólások világa is ezen alapul (meg ezen írás is, mit épp olvasol...) -- az internet pedig lehetővé teszi, hogy tényleges szakértők nagy sokasága hozzájuk férjen a kritizálnivalóhoz.

*** 

Jó egy éve leírtam egyszer egy másik "utópiában", hogyan válhatna egy ismeretlenségből előhableányodó rátermett kormányfőjelölt az internet kínálta nyilvánosságra alapozva ismertté, majd kormányfővé, majd támaszkodhatna mind programjában, mind saját szervezetének ellenőrzésben egy szinte teljesen nyilvánosan működő államgépezetre.

Az állami korrupcióval való leszámolás programnak sem utolsó, bár úgyse hisszük el senkinek, hogy meg is valósítja.

A sokezer szempár által figyelt szerződések, számlák sokasága mindezt hihetőbbé tenné, plusz sokszorosan hatékonyan lelne rá a huncutságokra, mert a hagyományos vizsgálati módszereknek nincs kapacitásuk minden egyes számlát gyanúval kezelni, míg sokezer szenzációéhes szempárnak van. És nyilván ez is kijátszható, csak már jóval nehezebben, így nagyságrendekkel alacsonyabb mértékben.

Mert a korrupció örök, kiirthatatlan emberi tulajdonság, így teljesen felszámolni nem tudjuk. Olyan ez, mint a fizikában a gépek: 100% hatásfokú nem létezik, a betáplált energia valamekkora hányada kézen-közön-súrlódáson mindig elvész. Így a 100%ot megcélozni nem lehet reális cél, a veszteség létét érdemes elfogadni. De ettől még nem mindegy, hogy 1 ezrelék vagy 75 százalék ez a veszteség. Ugyanígy a korrupció elleni módszerek folyamatos fejlesztése ellen sem jogos érv, hogy úgyis mindenhol van. Van, igen, és egy 95% hatásfokú állammal ki is békülnék -- az 5% az isteneké (na jó, az ördögé)  De pl. egy 60%-ot már erősen fájlalnék.

Pontos számot senki nem tud (nem az a műfaj), de a legtöbb becslés szerint óriási -- nemzetgazdasági nagyságrendű -- pénzek folynak el, így költségvetési tételnek sem lenne utolsó az államgépezet eme hatásfoknövelése. Nem beszélve a lecsorgó nevelő hatásról, mert ha "úgyis fent is lopnak", ennek óriási kihatása van a lenti hétköznapi üzleti morálra (ld. pl. mai magyar valóság...).

***

Eleinte lennének persze felhördülések, mennyit keresnek, mennyi sütit vesznek tárgyalásokra, miért autóval mentek tárgyalni és miért olyannal. De ezek üzleti életben szokásos részét a többség végül elfogadná, megszokná, mert ő is effélét lát / hall a cégeknél dolgozó ismerősöktől. Az üzleti életben megszokottnál rongyrázóbb tételek meg nem baj, ha kikopnak / puritánabbá válnak. Az államnak dolgozó vállalkozások árainak, számláinak pedig kifejezetten jó fogyókúra lenne a sok rajtuk legelő szempár.

És itt most nem arra gondolok, hogy háziasszonyok bármi érdeklődést tanúsítanának közműépítések szállítási feltételei / számlái iránt, hanem hogy minden területnek megvan a maga szakértő rétege (akinek amúgy témába vágó a munkája), akiknek csak információja nincs, és valamiért kihívást érez, hogy körömre nézzen.
Továbbá mindez nem a hagyományos ellenőrzések helyett, hanem mellett működhet, azt kiegészítve ill. figyelmét felhíva esetleg olyan gyanúba keveredett pontok fokozott átnézésére, amik kintről már nem láthatók.

***

Tudom, elsőre elképzelhetetlennek tűnik, hogy működhetne. De hát a wikipédia is, hogy majd állandóan tele lesz hülyeségekkel, az e-bay, hogy miért küldené el bárki is ismeretlenül az árut, ha megkapta a pénzt, a nyílt forráskódú programok, hogy az ablakba teregetett biztonsági réseket folyton feltörik, a coach surfing-nél meg szanaszét kirabolják az idegenből jött vendégek a pszichopata kéjgyilkos ismeretlen házigazdákat.

Aztán valahogy mégis a legmegbízhatóbb rendszerek. Mert kialakult az a védelmi mechanizmusuk, amivel a nyilvánvaló támadási pontokat kivédik, e mechanizmusokkal viszont a végtelen szempár, értékelés, hozzászólás világa sosem látott hatékonysággal tesz meg olyan dolgokat, melyek hagyományos eszközökkel elképzelhetetlenek voltak.

***

 Új időket élünk, a mostani tüntetések a hagyományos politikusoknak nem hivő (van ilyen szó? -- mindegy), interneten szerveződő népet hoztak elő, ezt sokan megírták, és azt is, hogy baj viszont, ha ebből -- most még nem kell, de idővel -- ki nem nő egy parlamenti keretek között működni képes erő.

De hogy működhetne a hagyományos keretekben egy erő, ami azokra épít, akik az ilyeneket ellenőrizhetetlennek és hazugnak tartják?!

Hát például úgy, ha a lehetőségek által megengedett mértékben működését kiteregeti oda, ahol tényleg mindenki láthatja, és amely felület e népnek amúgyis kedves és otthonos, aminek hisz.

Fenntartom hát korábbi tanácsomat ama leendő -- ma még ismeretlen -- kormányfőnek: "nyílt forráskódú" állam, ami

• hihetővé teszi az amúgy rég hihetetlennek és betarthatatlannak tűnő tiszta működés ígéretét,
• őt magát is megvédi saját klientúrájának előtte is rejtett korrupciós botrányaitól (ha az internet népe észlelné, ő védve lenne, hisz' pont ezért hozta ő maga létre a mechanizmust -- ami persze nem mentesíti, ha ""benne volt"),
• és a költségvetésnek is jót tenne -- persze nem azonnal -- a sok likes-lukas vödör befoltozása.

 S mindez persze csak annak használható, aki tényleg nem akar a zavarosban halászni, továbbá belefekteti az energiát a mi-titkos-mi-nem szétválasztás kidolgoz(tat)ásába, és az egész rendszer megszervezésébe.
De aki nem ilyen, hát akárkit én sem szeretnék tippekkel oda fel segíteni.

+++

Emésztésre szorul mindez, hosszas emésztésre, és tudom, utópia. Mint a wikipédia, az e-bay, a nyílt forráskódú programok, meg a coach surfing...

 .

.

.

Hát igen, a bénázás örök. Valahol szép is, olyan emberi.

Ott maradtam egy darabig a hivatalos vége után kicsit előrébbről is megnézni.

Ha netán még mindig ott lennének, és ezt olvassák, adnék a rendőröknek egy egyszerű tanácsot: a rendezők / szónokok távozása óta maguk a rendőrök maradtak az egyetlen látványosság.

A képviselők is valószínűleg rég hazamentek, így ha a rendőrök nem kezdenek el fel-le vonulgatni a lépcsőkön, szerintem a nép is rég hazament volna, mert érdektelenségbe fullad a dolog.

A tüntetés fontos része lezajlott, nem mondom, hogy minden szónok értelmesen beszélt (egyikük szerintem kicsit őrületgyanűs is volt, bele is rekedt), meg érteni se lehet mindent egy ekkora visszhangos téren nagy tömegben, de amiért az egész történt, hogy megmutassa magát egy tömeg, aki unja, hogy szórakoznak vele, azt sikerre vitték.

Ennél több ebben itt ma nem is kellett hogy legyen.

Viszont az elöl állók fel maradtak hevülve, és meg akarták mutatni, hogy kitartóak, és hogy több feszültség van bennük, mint ami egy órában kiadható. Ami szintén nem baj, ha látják ott benn.

De aztán már ez is megvolt, és igazából kezdett volna jogosan oszlani a buli, ha a rendőrök ott fenn a lépcsőn olyan szép fenetudjamilyen gyakorlatokat nem mutatnak. A korábbi jelszavak is előjöttek párszor, de az igazi egyetlen esemény maguk a rendőrök maradtak.

S a rendőrviccen meg sünön felnőtt magyar ember hagyományos szórakozása a rendőrökön élcelődés, szóval ez ott tartotta őket. A rendőrök amúgy teljesen tanácstalannak tűnőn telefonálgattak, és igazából maguk se tudták, mi legyen, de időnként valamit kell tenni, így néha lesétáltak, majd fel, oldalt meg vissza, s szinte minden mozgást hálás hujjogás kísért, különösen, mikor egyszer még le is szaladtak.

Szóval ezt most teljesen komolyan mondom: a legjobb taktika az lett volna, ha eloltják szépen a villanyt, és elmennek a bejárattól. A kapuk zárva, ez a nép ott biztosan nem ment volna be.

És a buli ilyen kínosan semmibe hajló vége látványosság híján bezár.

Néha a legegyszerűbb megoldás a legcélravezetőbb.

Arról már nem is beszélve, hogy a rendezvény miatt be volt hangosítva a tér: ha a valahol biztosan hányódó mikrofonba egy nyugodt bariton hangú őrmester szépen bemondja, hogy a Parlamentben már nincs senki, s ők is már mennének haza, mert holnap is sok betörés meg zseblopás (tényleg így mondják) várható, a nép veszi a poént és hazamegy.

Persze ilyen őrmesterből kevés van, tudom, de hasznos lenne tartani egyet a különleges egységeknél.

Ehelyett a szokásos teljesenérthetetlenhuszonötéves pályaudvari hangosanbeszélőikbe kezdtek beszélni, aminek már a hangja is oszlatásszagú, főleg ha a lépcsőkön rohamsisakbemutató is társul hozzá. (Meg adja is rá magát a "tolmácsot kérünk" a népnél is levő hangosbeszélőkből meg egyszerű hangszálból.)

Hát igen, a bénázás örök. Valahol szép is, olyan emberi...

 .

(Azért a jövőre való tanulságként illene, ha maga a rendező gondoskodna róla, hogy addig maradjon egy általa delegált s a nép által így elfogadott hang a mikrofonnál, amíg a  nép haza nem ment. Ahogy nőt, népet sem illik felajzva hagyni a téren.)

.

.

.