Benderik elmélkedik

Sokan gyötrődnek most az OTP géniusz vezérének tettén, vajon miért. Előrebocsátva, hogy nyilván biztosan nem tudhatom, mert sosem uzsonnázunk együtt, azért nagy rejtélyt sem érzek az ügyben.

Csányi mindig tudta, miben van az üzlet. Ezért tudta sikeresen kihasználni az OTP monopolhelyzetét és sikeresen átmenteni ezt a bankkal együtt a kapitalizmusba -- szocialista nagyüzemből élet- sőt ütőképes struktúrát hozva létre. És ezért vált húsipari és földesúrrá, mikor a mezőgazdaság és tartozékai lett a biznisz. Megtartva persze a bankot, amíg az is az volt.

Csak a bank már nem az. A kormány ráérzett a bankok elleni hangulatra, a devizahitelesekben rejlő választási potenciálra, a különadókban, végtörlesztésben, egyéb adósmentési programokban rejlő kivéreztetési lehetőségekre, és mára világossá vált két dolog:

• Egyrészt, hogy komolyan rástartolt a jelenlegi bankok piacára, és az 50%-os magyar tulajdont tényleg komolyan gondolja,
• másrészt, hogy ezt nem az OTP és Gránit Bank, a meglevő és eleddig szövetséges hadurak helyzetbe hozásával kívánják elérni, ahogy eddig gondolni lehetett, és ahogy maguk a hadurak is hitték, mert már van elég erő külső segítség nélküli megoldáshoz.

Az első pont már régebb óta érezhető volt, a kormány kitapasztalta a külföldi cégek kiutálásának módszertanát, hogy végül maguktól engedjék át a piacot (ld. Erzsébet utalvány, nyugdíjpénztárak, szektoradók, adósmentések), de mindenki azt hitte, hogy az OTP-nek és a jelenlegi takarékszövetkezeti struktúrának lesznek a lapok osztva, a második pont viszont csak mostanság tűnt elő.

Váratlan nagy húzás volt a takarékszövetkezetek einstand-ja.

A PSZÁF baleseti hirtelenségű MNB-be olvasztásáról korábban még gondolható volt, hogy pusztán azért van, mert az MNB most öt évig "választásbiztos" végvár, míg a PSZÁF csak egyig, de így már jobban a képbe illik, hogy, jó, de mihez kellett ennyire a bankfelügyelő hatalom saját kézbe koncentrálása.

Új fejezethez érkeztünk: a jelenlegi kormányoldal gazdasági hálózata elérte azt a szintet, hogy már nincs szüksége külső segítségre, a régi vállalkozói nevekre, akik csak kívülről támogatták, de önálló erővel bírtak, így volt saját érdekérvényesítő erejük. Sok szülő elcsodálkozik -- észlelvén, hogy felnőtt az eddig általa táplált kisgyerek, és igazából nincs már rá szüksége. Érzelmileg persze maradhatnak kötődve, de a politika nem család, a hasonlat itt véget ér. 

A gyerek felnőtt: a Birodalom felépült. Nem a teljes méretére, de annyira, hogy megáll már a saját lábán.
Saját médiahálózata komplex szolgáltatást nyújtva hermetikusan elzárja a jobboldali szavazóbázist bármilyen más hírforrástól, mert a hálózaton belül már minden van. (Még konzervatív beállítottságú ingyenes bulvárlap is, ami azért elég önellentmondásos klinikai elefánt, de egy széles szavazóbázisban már nyilván bulvárra is van igény, és miért kelljen ezért liberálbolsevik szemétre fanyalodni, ha van hithű nemzeti is?!) 
Sokszínű palettával teljeskörű szolgáltatást tud nyújtani az állam bármilyen felmerülő igényére, és most már saját bankhálózata is lesz. 

Kérdés persze, tényleg jó-e az időzítés, tényleg elég erős-e  a legényke a nagybácsik pénze s kapcsolatai nélküli önálló élethez. Jó állást talált, így pénze és hatalma van már, de a nagybácsik is tudnak még mihez nyúlni. 

Nagy játszmába kezdett, mert választási év előtt rúg fel szövetségeket, ugyanakkor most van meg már/még hozzá a legnagyobb ereje. És a csillagok jól állnak, a játszmák eddig bejöttek.

Lesz most némi diszkrét fogvillogtatás, varieté, harci tánc, izmok fitogtatása, aztán ahogy jobban látszanak már az erőviszonyok, helyezkedés az új szisztémában. 
Sok gazdasági és még több politikai hatalom van a legénykénél, de kérdés pl. mennyire tud újdonsült bankjaiba betéteket bevonni, a régit megtartani, mert állampapírt vesz a nép, de egy bizonytalanul "állami is - nem is" bankszerűségben saját pénzét tartani, ezt talán még a hithűbb szavazó is meggondolja. (Magyar ember amúgyse szereti, ha az állam a pénzét túl közelről nézi.) Az MNB-ből meg ilyen méretekben nem lenne tanácsos forrást pumpálni a rendszerbe, és ezt már mintha ott is kezdenék látni. Meg hát bankot nem elég szerezni, az is egy szakma, mint a bérmorzsoló, bérszámfejtő, bíboros-érsek vagy a pék.

Érdekesség, hogy az utóbbi napokban mintha egy-két visszatánc-lépés is történne: a Nagy Bősz Devizahitel-csomag bankokkal egyeztetett többéves folyamattá szelídült. De persze a harci tánc bonyolult, mint a násztánc: csak a felek számára ismert jelzésrendszer, egymás kóstolgatása, a másik reakcióinak figyelése -- szóval érdekes időknek nézünk elébe. 

Dőljünk hát hátra, s figyeljük az előadást! Ezt a játszmát most a nagy halak vívják nagy tétekkel, nekünk csak nézni kell. 

 +++

Ui.: Nem baj az, ha egy állam erős, és nem tartozik elszámolással nagyvállalkozók egy körének.

(Az már bajabb, ha annyira erős, hogy már nem tartozik elszámolással senkinek .)

 +++

"A harc kimenetele végsőleg sohasem kétséges, tekintet nélkül arra, hogy kinek mekkora a fizikai ereje, mennyi a katonája és mennyi a nyersanyaga: a sérült egyén vagy közösség nem azért bukik el, mert fizikailag gyengébb a környezeténél, hanem azért, mert hamis viszonyban van a realitással. Az elégtétel-keresés ámokfutásában lassan elmaradnak mögötte mindazok a segítő tényezők, melyek addig, míg ügyének volt valami realitása vagy igazsága, mellette voltak, vagy amelyeket maga mellé kényszerített vagy maga mellé képzelt. Végül is az ámokfutó ember vagy ámokfutó közösség fejjel megy neki a minden mágiánál, minden ráolvasásnál, minden illúziónál keményebb tényeknek. A katasztrófa után aztán vagy kijózanodás és gyógyulás következik, vagy – szerencsétlenebb esetben – újabb, még súlyosabb hisztéria."

Bibó István, A politikai hisztériák természetrajza (részlet), 1942-44 körül 

/  http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/60.html#70 

. 

.

Érdekes ez ahogy az MNB -- hamm -- bekapja a PSZÁF-ot. Már az is, hogy -- ahhoz képest, mennyire a viták s közbeszéd tárgyai manapság mindketten, annyira -- nem keltett különösebb hullámokat a hipergyors elhatározás és döntés, hogy két ekkora szervezet egyike egyszercsak bekebelezi a másikat.

Nem akarok itt most vitába bonyolódni, jól működtek-e, úgyse tudnék senkit meggyőzni, mert a pénzügyekhez ma Magyarországon már nagyon sokan értenek -- úgy makro- mint mikroszinten.

Ám aki őket teszi felelőssé a devizahitelek eltutyimutyiskodásáért, az is az MNB korábbi vezetését okolja, a PSZÁF elnökét meg a kormány elég könnyen le tudná cserélni. Ez tehát nem indok.

Azt mondják, így egy kézben összpontosul majd a teljes ellenőrzés, ami így hatékonyabb. Meg hogy sok más országban is egy szervezetben vannak.

Nos igen, de sok más országban meg nem, és ennek leginkább az az oka, hogy ennek a kérdésnek egyszerűen nincs akkora jelentősége, hogy megérje egy működő rendszer gyökeres felforgatását.

Szervezetek összeolvasztása sokkal nagyobb falat, mint elsőre gondolnánk, vagy akár gondolják gyakran azok, akik elhatározzák -- akár ha szakmai alapon is. Hihetetlen bonyolult és drága feladat két működő struktúrát úgy összefésülni, hogy abból ne egy átláthatatlan megagubanc váljék, hanem szálai ténylegesen egybefonódjanak, eltérő szervezeti és informatikai rendszereikből egy nagy működőképes közös egész jöjjön ki, és ne egymásra hányt, egymással nem beszélő, egymást nem értő -- vagy akár csak ismerő (de legalább szóba álló) -- főosztályok és rendszerek katyvasza. Még a versenyszférában is nehéz és sokszor elhúzódik, nem sikerül igazán, pedig ott a hatékonyság pénzügyi nyomása és a tapasztalat is nagyobb.

Alapfeladatát ezideig mindkét szervezet jól látta el, az átlag államszervezeti/hivatali/hatósági színvonalból messze kiemelkedtek. (Akinek volt már dolga minisztériummal, tudja miről beszélek.)

A devizahitelek veszélyeit mindkét szervezet felismerte, törvényi eszközük nem volt megakadályozásukhoz.

Amire mondhatnánk, hogy na látom, hát pont ezért kell egy jól felfegyverzett szupercsapat.

Na ja, csak felfegyverezni külön is lehetett volna őket, ahogy a PSZÁF idővel kapott is rendeletalkotási jogot, amivel aztán élt is. Ahogy vízipisztollyal is csak ijesztgetni lehet, sokáig ők is csak vészharangozni tudtak, az eszközök a Politika Népének kezében voltak, az meg ritkán hallgat vészharangra, míg megy a bolt.

De még ha hosszú távon meg is érheti, két ilyen rendszer összeolvasztása, akkor is csak alapos előkészítés után és több idő alatt valósítható meg úgy, hogy közben mindvégig nagy biztonsággal működőképesek maradjanak.

Aki élt már meg átszervezést -- akár csak egy szervezeten belül --, tudja, hogy a legjobban előkészített esetben is vannak átmeneti periódusok, mikor komplett osztályok nem tudják épp', hogy kinek a vezetése alatt kellene mit csinálnia kinek -- és mindezt mivel, mert minden a szomszéd épületben maradt.

Csak eközben ki felügyel majd? Vagy addig nem fontos? Mert az oktatás átszervezése is hipp-hopp megvolt, de ott a közbeeső hónapok csak a jövő munkarejének képzését hátráltatták, itt viszont a pénzügyi stabilitás a tét -- élesüzemben. (Hasonlattal: szívműtét élő emberen.) 

Igen, ha jól megcsinálják, hosszú távon lehet előnye, mert feladatukhoz szükséges bizonyos elemzéseket pl. nem kell külön-külön elvégezni, de ezek nem akut dolgok, inkább afféle teljesítményfokozó tuning, ekkora sietséget és a sietséggel járó kockázatot ez nem indokol. 

Valami mégis kell indokolja, így töprengni vagyok kénytelen: 

2014 választási év, így a PSZÁF vezetőjének kinevezése az új kormány kezébe kerül. És elméleti lehetőség még most is van rá, hogy ez nem a tervezett pártokból fog állni. Az MNB elnöke viszont 2018-ig ki van nevezve. 
A Bölcs Ember pedig kősziklára építi házát, mely az Idők Végezetéig, de legalább öt évig kitart. 
Márpedig a bankok feletti ellenőrzést jó biztos kezekben tudni, s ha van már egy házunk a kősziklán, a Bölcs Ember a homokra épültből is átviszi a berendezést, mielőtt a vihar megérkezik. 
Kormányunk mostanság megszerette a bankok világát, szívesen költözik bele, és különadókkal, devizahitel- és takarékszövetkezeti törvényekkel elég sikeresen rá is tudja beszélni a régi lakókat, hogy nekik viszont jobb kiköltözniük onnan.

Nagy terv, szép terv, és fontos, hogy 

• ha megfelelő kormány alakul, ne akadályozza a Lánglelkű Terveket egy aggodalmaskodó hivatal,
• egy esetleges hazátlan bitang kormány viszont rendesen meg legyen ellenőrizve, ahogy kell.

Dicséretes előrelátás.

.

"A tudósoknak elég az időgépet feltalálni, a többit már megkérdezhetik. A hülyeség viszont Örök Érték, abból már most a csúcson vagyunk." /annyira adja magát, biztos mondta már valaki/

"Most annak a lehetőségeit nézzük, annak az alkotmányossági kereteit nézzük, hogy van-e arra mód, hogy adott esetben, az őszi ülésszakban mondjuk egy törvénnyel, egy jogszabállyal devizahitelek feltételeit általános érvénnyel módosítsuk. Ez akkor fordulhat elő, ha valamilyen szerződéskötéskor fennállt körülmény előre nem látható módon alapvetően megváltozik, és nem róható fel ebből adódóan a félnek, hogy lehetetlenné válik a teljesítés. Ezt kell mérlegelnünk. Ez a már megkötött szerződésekre is vonatkozna." 
(Hír TV, Navracsics Tibor, közigazgatási és igazságügyi miniszter) 

Scifibe illő távlatokat nyit, ha most már tartósan ráállunk a visszamenőleges törvénykezésre. 
Mert a kinyilvánított cél most az, hogy ha egy devizahitel-szerződés neadjisten nem volt szabálytalan a kötéskori törvények szerint, most egy visszamenőleges hatályú törvénnyel utólag már a múltban szabálytalanná -- s így semmissé -- tehessük, mert felháborító ennek a tutyimutyi kauzális világképnek* a tehetetlensége, miközben a Dolgozó Nép szenved. A fizikusok közismerten teszetosza, nem e világban élő népség, az ő céljaikra megfelelhet, de az új kihívások előtt álló Európa nem engedhet meg magának egy olyan elkényelmesedett világképet, ahol az Idő mindig csak előrefele halad, ahol az ok mindig megelőzi az okozatot, ahol már pusztán azzal az ürüggyel megúszhatjuk a méltó büntetést, hogy amikor rettenetes tettünket elkövettük, az még törvényes volt. 

Egy Jövőt építő társadalomban nagyon messzire vezet, ha megengedjük, hogy bármelyik bank megköthessen velünk egy szerződést pusztán azért, mert az megfelel a jelenlegi törvényeknek. 

+++ 

Csak az a baj, hogy félek befizetni az adómat. Mert a mostani törvények szerint ezt kell tennem. De mi lesz, ha egy hat év múlva meghozni fogott törvény visszamenőleg meg fogja tiltottni? Félek, hogy megsértem e törvényt, ha most befizetem, és én törvénytisztelő vagyok, így inkább nem fizetem be. 

Ha számonkérik, a 196/2019-es, az egyes illegális adófizetési tevékenységekről szóló törvényre hivatkozok, amiről nyilván nem én tehetek, ha az APEH még nem ismeri, így kérem,. hogy ügyemet érdemben 2019 előtt ne bírálja el, mert a pontos szöveg még nem ismert. 
Aztán ha rám véletlenül mégse fogott majd vonatkozni, addigra úgyis letelt az ötéves elévülés. 

Bár lehet, hogy az új törvényben hét év lesz az elévülés. 

Na jó, megnyugodtam, hogy nem foghattam majd ilyen ügyeskedéssel megúszni -- a rendszer logikus. Hát mégis ez a most épülő világ a lehetséges világok legeslegjobbika.

Csak mégis félek, hogy a szomszéd nem látja át annyira a rendszer e mélyebb logikáját, és megöl, mert fél, hogy -- most még ugyan tilos, de -- utólag megütheti a bokáját, mikor majd a 666/2022 Kormányrendelet a szomszédok vérbefojtásáról 2012-ig visszamenőleg kötelezővé fogta tenni.

Lehet, hogy már meg is fogtam halni?...

*kauzális világ: A hagyományos fizika tényekhez betegesen ragaszkodó technokrata ágát követő -- magát még mindig széles körben makacsul tartó -- világkép, ahol az események időbelisége számít, tehát pl. a labda nem tud előbb elrepülni, mint ahogy belerúgtunk.

.

.

Elkötelezett állampolgárként, aki a Jövőre szavaz a Múlt Erőivel szemben, kormányától pedig elvárja, hogy maga is megtegyen mindent, hogy mások is a Jövőre szavazzanak -- s a Szent Cél érdekében ne garasoskodjék, ám a jó célra gyűjtött pénzt okosan költse el --, kimondottan nehezményeztem volna, ha a választások előtt egy összegben kapják meg a pedagógusok azt az emelést.

Mert ki hallott már olyat, hogy előre fizetünk bizonytalanért?! Ilyet csak a könnyelmű korhely tesz.

A bölcs ember a nemes célra szánt pénz felét adja oda előre (hogy látszódjon az ígéret komolysága), a másik felét teljesítés után. Ez így korrekt.

.

.

.

Én is unom már ezt a devizahitel-dolgot, annyit írtam most róla, de a beérkezett kommentekből kirajzolódott előttem a tévhitek egy meglepően szövevényes hálózata, sőt, még egy olyan elképesztő múltbeli történés is, amitől ez az egész egy ilyen összetett ezoterikus tanná tudott összeállni és a fejekben elterjedni. 

Nem azokról beszélek, akik e tanokat szimplán érdekből hiszik és hajtogatják, hanem akikkel tényleg elhitették. 

Mert egy olyan korábbi rádiónyilatkozattal szembesültem, ami igazából megdöbbentő, hogy egy normális országban elhangozhatott olyan forrásból, módon és csatornán, ahogy ez megtörtént. 

Amitől nem szakmabeli adósként az én vérem is forrna a méregtől, mert én is elhinném, hogy átvertek, ha a rádióban magyarázza el nekem hivatalosnak látszó forrás. 

Mert ez történt pl. 2011-ben, mikor a Kossuth Rádióban (!) az MNB (!) felügyelőbizottságának egy tagja is előállt e tanok egy részével! 

És persze egy felügyelőbizottsági tag nem képviseli a szervezetet, amit felügyel, "csak" a külvilág civil kontrollját testesíti meg, így értenie se feltétlen kell a banküzemhez (mert pl. költségszámlákat ettől még ellenőrizhet), de ha a hivatalos közszolgálati rádióban MNB FB-tagként mutatják be, a hallgatóság már úgy emlékszik, hogy ezt maga az MNB mondta a hivatalos rádióban. 

Annyira, hogy szövegrészleteire rákeresve, tele van vele az internet, még bírósági keresetlevélbe is beidézték bizonyítékként (!!!)(link )

És innen kezdve meg tudom érteni a nem szakmabelit hitelfelvevőt, hogy úgy érzi, becsapták, és tüntet. 



És most a hiedelmek egyenként (bár tartok tőle, hogy nem teljeskörűen): 

1. 
Nem is volt deviza, ez az egész egy kamu, a bankok összeesküvése, hogy az árfolyamváltozásra hivatkozva is extra bőrtt nyúzhassanak az adósokról. 

Ezt pár napja már elmondtam, miért nem lehetséges, de összefoglalom: 

A bank nem a saját pénzét adja hitelbe, hanem azt, amit maga is hitelként másoktól felvett (betétesektől vagy más bankoktól). 
Az általa felvett hitelre maga is kamatot fizet. (Tudom, ellenérv, hogy nem, mert ő teremti a pénzt, de nem, erről szól majd a 2. pont.) 
Ha ő nem devizában vette fel a hitelt, akkor forintban. Annak viszont jóval magasabb volt a kamata, mint a devizáé, így magas forintkamatot fizetett volna, s közben alacsony devizakamatot kap. 
Lássuk be, ez túl jótékonyan hangzik egy banktól...

És igen, bonyolításként voltak azok a bizonyos swapok, amiről senki nem tudja, mik. 
Sajnos ezekben sincs misztikum. Elmondom, de szimplán csak unalmas lesz 
Egyik változatukban a magyar banknak alapvetően forintja van betétként gyűjtve, hisz' itt gyűjti kis hazánkban. De neki olyan hitel kéne, amit frankban kap, és kell majd visszafizetnie. 
Ezért "elcseréli" a felvett forinthitelét felvett frankhitelre: egy másik banknak kölcsönadja a forintját, cserébe az kölcsönadja a frankját (amit ő gyűjtött). 
Így a magyar banknak most már frankhitele van, ezután fizet frankkamatot, és kap cserébe forintkamatot, amiből meg fizet a saját betéteseinek forintkamatot. 
A frankhitelének kamatát és törlesztését pedig a kiadott frankhitelből fedezi. 
És hogy ha frankhitelt kapott, hogy adott a devizahitelesnek forintot? 
Hát átváltotta. Neki frankja volt, az adós forintot kért. Átváltotta s odaadta. Ettől viszont ő még a külvilágnak továbbra is az általa felvett frankhitellel tartozik, ahogy az adós is neki. Amit törleszthet forintban, de abból a bank azonnal frankot vesz, hogy maga is törleszthessen, azt pedig ő is a törlesztéskori árfolyamon kapja. 

Ennyi. Egy kusza, de unalmas családregény. A swap egyébként cserét jelent, hogy miért, már látjuk, szóval még a neve se sátánista összeesküvésre utal.

És ha valaki azt a bizonyos susogó-zizegő igazi pénztárcapénzt keresné, no igen, hát olyan tényleg nem volt. De ott azért talán már nem tartunk, hogy a számlán levő s az utalt pénzt ne tartanánk pénznek, csak mert nem susog és zizeg. 


2. 
A banknak nem is volt szüksége forrásra (azaz hogy hitelt vegyen fel, akár forintban, akár devizában), mert a bank maga teremti a pénzt. 

Nos igen, ez a pénzteremtés külföldi netes világmagyarázatokban is felbukkanó közkedvelt elem, s mind között a legszebb. 

Ugyanis létező, csak egy (túlságosan) bombasztikus nevet kapott fogalom egy közgazdasági jelenségre, miközben igazából csak egy metafora, mert a valóságban senki nem teremt benne olyan pénzt, amit mi klasszikusan annak ismerünk, azaz amivel a boltban fizetni (vagy akár csak a számlánkról utalni) tudnánk. 
Helyesebb lenne legalább idézőjelesen "pénzteremtés"-nek hívni, ami érzékeltetné, hogy ez csak vmi olyasmi, mintha pénzt "teremtenénk". 

A valóságban a következő jelenséget hívják pénzteremtésnek (és elnézést, hogy sokkal unalmasabb/hétköznapibb lesz, mint amit a misztikus név sugall): 

100 forint betétet a bank nem csak úgy őrizget (akkor miből fizetne kamatot?), hanem kiadja hitelként. 
A hitelfelvevő csinál vele valamit, de vagy így vagy úgy, a pénz vki olyanhoz kerül, aki azt betétként bankba teszi. Általában a hitelfelvevő megveszi azt (gépsor, plazmatévé, házikó stb.), amire a hitel kellett, és az eladó teszi majd a saját számlájára. 
Ha ezt egy másik (vagy ua.) bank befogadta, a bankrendszer egészében van már 200 Ft-nyi betét, azaz a betétesek összessége úgy érzi, hogy van öszesen 200 Ft-juk. 
A valóságban ennél kevesebb, mert egy szabály miatt minden 100 Ft betétből csak 98-at adhat ki hitelbe, így példánkban 198 Ft betét van a végén (és kb. 196 Ft hitel, mert az új betét is leköt még majdnem 2 Ft-ot.) 
Illetve ez még nem a vége, mert az új hitel is kerülhet bankba stb. 

Csakhogy: 
Ez nem semmiből jött ingyenpénz a bankrendszernek, mert ha megfigyeltük, ő nem csak az első 100 forint betétre fizet kamatot, amiből 196-at hitelez, hanem mindkét betétre, azaz 198 Ft-ra. És persze a betét-hitel kamatmarzson keres, de ez a normál banki haszon, messze nem ugyanaz, mintha 100-ra adna kamatot, és 196-ra szedne be. 
Igazából olyan pénz, amivel a boltban fizethetünk, nem is többszöröződött. Ugyanis ketten érzik úgy, hogy van kb. 100 Ft betétük, de azért még semmit nem adnak a boltban, ha azt mondom, hogy nekem van 100 Ft-om bankban. Csak ha ki is veszem, és odaadom. Márpedig itt nem tudná a két betétes egyszerre kivenni a pénzét. Sőt, a példában egyik se tudná most kivenni, mert a hitelesek épp' most költötték el, és idő, míg visszaadják. A valóságban persze a sok közül mindig van olyan hiteles, aki épp' most fizet vissza, így a betétesek akkora része, amekkora épp' akarni szokott, kap a számlapénze terhére "igazi" pénzt, ropogósat, amivel fizetni is lehet. 

A valóságban tehát "igazi, ropogós" pénz nem többszöröződik, csak ún. számlapénz, ami csak egy ígéret, hogy ha majd visszakérjük, kaphatunk igazit is. A közgazdaságtan ezt a két pénzt meg is különbözteti, a ropogós igazi az ún. jegybankpénz, a másik a számlapénz. (És van még vagy 3-4-sok további.) Ropogós igazi az egyszerű embernél levő susogó-csengő készpénz, számlán viszont ilyenje csak annak van, akinek maga a jegybank vezet számlát, azaz a bankoknak. 

Ezért láthatóan nem igaz a hiedelem, hogy a bank a semmiből tud hitelt adni, mert a hitelt az adós mindig kikéri ropogósban, azaz készpénzben vagy elutalva (pl. kártyás fizetéskor) más bankhoz, amit viszont a bank csak akkor tud teljesíteni, ha van igazi ropogós pénze (az utalást a jegybank akkor mozgatja át a másik bank számlájára, ha az utaló banknak volt a saját jegybanki számláján ropogós jegybankpénze), azt pedig ő nem tud teremteni. 

Szóval a közhiedelem a sommás, majd félreértelmezett elnevezésből fakad, a valóságban a bankok nem tudnak igazi ropogós pénzt teremteni, csak van valami, ami olyan mintha. De nem az, és nyerészkedni se lehet rajta. 

Témánkhoz pedig mindez annyiban kapcsolódik, hogy a bankok nem tudnak hitelt adni általuk a semmiből teremtett pénzből, ami után nekik maguknak ne kellene kamatot fizetni, mert ilyen pénzt nem tudnak teremteni. 


3. 
Számít, hogy az adós forintot kapott vagy devizát. 

Nos, jogilag talán számít, és lehet, hogy ebbe belekötve sikeres lesz a jogi csűrcsavar. 

De közgazdaságilag halálosan mindegy, hogy pl. 160 forintos árfolyam mellett 1000 frankot kapok vagy 160 ezer forintot. 
Eleve azt kapom, amelyiket kérem, mert ha frankban kérem, ad a bank devizahitelt is, de nemigen kérte senki, mert a magyar boltban forintért adják a dolgokat, s a Tömő utcában is a lakást.
De ha mégis frankot szerettem volna és forintot kértem/kaptam, az se baj, mert a 160 ezer forinton vehetek még aznap rögtön 1000 frankot. (Amúgy meg halál mindegy, mert még aznap úgyis elköltöm, és persze a kettőért ugyanazt kaphatom, mert ugyanannyit ér.) 
A kettő akkor ott, amikor kaptam pont ugyanannyit ért, így pénzügyileg egyikkel se jártam jobban vagy rosszabbul. 
(És igen, vételi meg eladási árfolyam és árrés, de ez a vitatott összegek mellett aprópénz -- az aznapi árfolyam rését akár vitathatják jogosan, de itt nem ez a tét.) 

+++

Ez eddig az a három pont, amit pl. a fenti rádiónyilatkozat a fejekben oly' sikeresen  elültetett, és látszólag hivatalosan meg is erősített. Mondom, még bírósági kereset is becsatolja bizonyítékként.




4. 
A bank jogtalanul számol más árfolyammal a folyósításkor és a törlesztéskor, ezért az a jogos, ha eredeti árfolyamon törleszthetünk. 

Nos, ez ügyes. 
Mert ügyesen mos össze két dolgot. 
Azon el lehet vitázni, jogos-e, ha a folyósítás vételi, a törlesztés eladási árfolyamon történik. Ez azonban pár forintnyi eltérés. A törvény betűje szerint talán ez se jogos, bár némi közgazdasági alapja van, mert a banknak magának is váltania kell, mikor a forintot kiadja, beszedi. és saját hitelezőjével frankban teszi ugyanezt. De az ő árrése jóval kisebb, olykor nincs is, így elfogadom, ha ezt elvitatjuk tőle. 

De ez csak egy adott nap vételi/eladási árfolyamának rését jelenti ám! E helyzet rendezése az, ha mindig az adott napi árfolyamon számolunk el minden mozgást, csak azon belül ugyanazon a típusún: vagy mindig vételi, vagy eladási vagy közép. Ügyes húzás lenne az időbeli 50-100 forintos árfolyammozgást is megúszni 5-10 forintnyi árrés miatt, de igazából jogos nem lenne. 

+++ 

Belefutottam még e pár nap során apróbb-cseprőbb hiedelmekbe, de ezekkel nem töltöm a netpapírt. 

Ahogy pár napja is megírtam: a bankok ha szentek is, ők is csak abból a közismert fajtából, amelyiknek a keze maga felé hajlik. Így mind lehet igazuk azoknak, akik sérelmezik a postaköltség frankosítását, a kamatok nem előre rögzített mechanizmus szerinti emelését, ami akkor sem korrekt, ha olyan része is van, ami előre leírt mechanizmus szerint is nőne, stb. 

Így van olyan rész, amit erkölcsileg is jogos, ha az adós visszakap. 

De ha formai kellékek hiányára vagy részleges mulasztások miatt az egész szerződést semmissé tudják perelni, az lehet a törvény betűje szerint jogos, csak a törvény tartalma, no meg a szó köznapi értelmében nem. 

És azért tartanám jónak, ha az MNB elnöke elmagyarázná e dolgokat közérthetően a tévében / rádióban, mert legalább aki nem érdekből nem akarja elhinni és hajtogatja, hogy az egész átverés volt, legalább annak lelke megnyugodna, hogy nem.

Mert az adósság is nehéz teher, de úgy érezni, hogy balekra vettek, talán még nehezebb. És legalább e terhet levehetnék a vállukról. 

No meg egy csúnya régi kávéfoltot is lemoshatna ezzel az új elnök a Nemzeti Bank ingéről, és -- egye fene, némi politikai hozadék -- még el is mondhatná, mekkora hülyeséget nyilatkozott hajdan az MNB az előző vezetés idején. 

.

Elszabadultak ezek az indulatok devizahitel-ügyben.

És ha már a megoldás bonyolult meg kusza, legalább az indulatokat mérsékelni lehetne.

Mert a fő kérdés mégiscsak az, mi is volt e konstrukció valójában, és főleg, hogy volt-e mögötte tényleg deviza, vagy kamu az egész, nemhogy deviza, még pénz se volt, mert a bankok azt maguk teremtik, s az árfolyamok növekedése csak az ő nyereségük, az eredeti árfolyamon törlesztés nem okozna nekik veszteséget, amin persze háborog a nép.

Saját véleményemet minap leírtam, de az egy a sok közül, melyek közül nyilván egyiknek se hisz senki e farkasvilágban.

Olyan szájnak kellene hát hihetően elmondani, mi is ez az egész, akinek tudnia kell, és akinek hisznek. Aki el tudja úgy magyarázni egyszerű szavakkal egy tévéinterjúban, hogy az emberek megértsék.

Nos, a Magyar Nemzeti Bank ilyen intézmény, szerepénél fogva pontosan tudja, hogy is néztek ki e konstrukciók, és el tudná mondani. Olyannyira, hogy nemrégiben kidolgozott nagy sikerű programjában külön pillért szánt a bankok e (létező vagy nem létező) devizaforrásai leépítésének. 

Mivel a Nemzeti Bank feladata az ország pénzügyi stabilitásának fenntartása, amit olykor a politikai instabilitás is veszélyeztet, e szerepét méltón tölthetné be, ha elnöke (főműsoridőben, esetleg a pénzügyminiszter mellett állva) elmesélné egyszerűen, közérthetően, volt-e deviza, vagy kamu az egész.

Mondhatnák erre, hogy bonyolult dolgok ezek. De igazi szaktekintélyek bonyolultnak tűnő dolgokat is el tudnak egyszerűen magyarázni -- én hiszek az elnökben.

A réginek persze még nem hittek volna -- közvélekedés szerint maga az MNB is hibás -- de jött a megtisztulás, s az új elnök már közmegegyezésnek örvend.

Ellenvethetnők, hogy most lesz a Kúria döntése, és nem jó azt nyilatkozatokkal befolyásolni. Hát igen, de a PSZÁF-elnök levelével sem az volt a baj, hogy válaszolt a konkrét szakértői kérdésekre, hanem hogy egyéb -- oda nem illő -- érvekkel próbálta befolyásolni a döntést. Itt azonban erről nem lenne szó, itt pont a szakértői kérdésekre hangozhatna el egy közérthető, nyilvános válasz.

Figyelemre méltón ezoterikus verziók keringenek e konstrukciókról, hogy is vannak valójában, és a tisztánlátás mindenkinek jobb lenne, hisz' az Igazság ismerete csak jobbíthatja a Világot.

A történelem során olykor hasznosnak bizonyult megfontolt szavakban világmagyarázatokat hallani egy elnöktől. Kicsiny népünk mostanság különösen fogékony az atyaian gondoskodó szóra.

Elnök úr, most funkciójának ellátása közben taníthatná népét, s ez méltó feladat, szeretném inni szavait.

.

.

Lerágott csont ez a devizahitelezés, csak hát rendre fellángol, és a jelek szerint valós a veszélye annak, hogy még a bíróságok krémjének számító legeslegeslegfelsőbb bíróság sem érti, s így elkúria.

Engem igazából régóta érdekel, hogy a devizahitelesek hány százaléka hiszi tényleg, hogy ebben az egészben nem is volt deviza, és az árfolyamnövekedés miatt megnőtt tartozások valójában a bankok haszna, azaz semmi kár nem érné őket, ha az adósok eredeti árfolyamon törlesztenének.

Mert azért erős a gyanúm, hogy van egy jelentős hányad, aki tudja, hogy ez nem igaz, de hülye lenne nem odaállni egy zászló alá, melynek győzelme esetén megúszhat egy nyomasztó adósságot. Amit persze értek, a kisemberről egész életében mindenki csak a bőrt húzza, szerencséje sosincs, lottón nem nyer, rajta nyerészkedik mindenki, ő meg senkin, egyszer ő is járhat jól -- vagy legalább nem rosszul, mert persze a "jól járás" is csak egy megmenekülés lenne egy extra veszteségtől. És azt is megértem, hogy sokuknak az alapvető léte forog kockán, így akkor is belekapaszkodnak ezen ügyeskedő érvbe, ha erkölcsi érzékük amúgy nem hagyná. Szerencsére nem próbáltam (lekopogva), de esélyes, hogy én is lopnék, ha éheznék és túlélni nem lenne más esélyem. És talán én is odaállnék e zászló alá, ha a lakásom forogna kockán.

De ettől még e hiedelem nem igaz, és nagyon fájna, ha egy ilyen fontosságot kapott ügyben a legeslegeslegmagasabb bírói fórum is bedőlne neki. Mert onnan kezdve már nem azért nincs jogállam, mert a független törvénykezést elnyomják, mert már el se kell nyomni, önjáró: elég saját hülyeségére hagyatkozni.

És e veszély nagyobb, mint gondoltam, mert a minap már egy pénzügyekkel foglalkozó blog is azt írta, hogy "A devizahitelezés egy olyan hatalmas lufi, amelyik mögött nem is történt tényleges devizamozgás, ebből adódóan semmilyen veszteség (melyről úton-útfélen beszélnek) nem érte a bankrendszert."

És itt már kezdhetünk komolyan félni.

Mert nem akarom én a bankokat védeni, megérik a pénzüket, és ott nyúlnak le, ahol érnek.

Persze nem jobban, mint bármelyik más vállalkozó, aki kínai paprikát kever a kalocsaiba, meg fagyállót a borba, meg úgy egyáltalán próbálkozgat-próbálkozgat, ahol és amivel lehet, sokszor amúgy formálisan a törvényen belül maradva(!) -- csak a bankoknak több a lehetőségük.

Ami persze nem védi a bankokat, akik forgalmuk növelése érdekében nem írták öles betűkel a fiókokra, hogy a devizahitel nyomorba dönt, korai halálhoz vezet, és a stresszen át károsítja a nemzőképességet (bár emlékeim szerint a cigarettára is csak azóta írják ki és akkora betűkkel, amióta és amekkorákkal a törvény előírja). De komolyan, tényleg valós felelősségük, hogy marketinggel ösztönözték e terméket, miközben a kockázatoktól nem óvtak jobban, mint amennyire ez törvényi kötelességük volt.

Mentségükre legyen mondva, hogy azért ők próbálták felmérni az ügyfelek kockázatát, és nem adni annak, akinek a jövedelme ezt egy leértékelődéskor várhatóan majd nem bírja (akkoriban ezért szidtuk őket, hogy bezzeg a kisfizetésűeknek, akiknek igazán kéne, nem adnak), a hatóságok (különösen az MNB -- igen, még a gonosz simoros) mentségére meg, hogy külön bekért adatok alapján ők is mérték a rendszerkockázatokat, a PSZÁF is saját eszközeivel fékezni kezdte a jenhitelezést, így az egészből ekkora baj nem is lett volna, ha nem egy olyan világválság csap le, ami egyszerre zúzta be az árfolyamokat és tette munkanélkülivé az adósok ekkora hadát.

Utólag okosnak lenni szerencsére könnyű, a világválságot ma már épp' úgy mindenki már akkor tudta, ahogy Hannibál helyében is mind tankokat vittünk volna inkább lenyomni Rómát, ő meg bénázott ott az elefántjaival.

Ettől még a termék túlhajszolása a bankok és hatóságok felelőssége.

Ja meg a mindenkori kormányé, aki szereti elhessegetni a vészmadarakat, amíg a szekér szalad. (Akik azért károgtak, csak kellően diszkréten ahhoz, hogy végül a kiskondást okolhassuk, hogy nem elég hangosan ébresztgette álmából a beaszott gazdát, mikor jött a farkas.)
Ami egyébként világjelenség: sok válság kifejlődésében lelkes csendestárs az ország vezetése, mert az aktuális lufi segít futni a szekérnek és boldogan tartani az utasokat. A mostani válság előtt is ugyan ki akarta volna elrontani a világ népeinek mulatságát, kik úgy örültek a sok szépnek, amit a sok szép hitelből megvehettek.

És persze a bankok itt is eljátszották kis játékaikat a jogos-jogtalan díjakkal, árrésekkel stb.

DE:

E hitelek árfolyamnyeresége nem az övék, mert tényleg devizakockázatú forrásból finanszírozták, olyanból, aminek árfolyammozgásból eredő nyeresége/vesztesége ugyanaz, mint az ügyfeleké.

 Persze én ezt mondom, más meg mást, szóval akkor csak úgy járhatunk utána, ha gondolkozunk kicsit.

Tegyük fel, hogy nem is volt deviza!

Első kérdés, honnan volt a pénz, amit az adós kapott?

A bank sose a saját pénzéből ad hitelt, hanem abból amit betétként kapott ügyfelektől / felvett más bankoktól.

Ha deviza nem volt, akkor bizony ez forint volt (valaminek kellett lennie).

Ez viszont azt jelenti, hogy forint után magas forintkamatot kellett fizetnie, de hitelként már alacsony svájci frank kamaton adta.

Tehát gyűjtött drágán forrást, hogy olcsón kiadhassa hitelként. Felvett hatszázalékos kamatra, hogy kiadhassa kettőn.

Ez Teréz anya üzleti tervének elmegy, de őszintén: jelentkezzen, aki így ismeri a a bankokat! Különösen azt a gonosz fajtát, amikkel itt körül vagyunk véve, ha igaz.

Lássuk be, nem illik a képbe, hogy ennyire jó fejek lettek volna.

Persze ha előre tudták, hogy az árfolyamok majd elszállnak...

Azért legyünk reálisak: Nagy Nemzet vagyunk, de számszerű méreteinket tekintve nem akkora, hogy a bankjaink kedvéért rendezzenek nekünk egy világválságot. (Van egy mondás: "ha tudnám, gazdag ember lennék" -- ez a jövőbeli devizaárfolyamokra is igaz.)

Szóval ha feltesszük, hogy a bankok nem fizettek több kamatot forrásaikra, mint amit a hitelen kaptak, nem lehetett más forrásuk, csak valami alacsony kamatú. A piacon pedig sose volt olyan hülye, aki magas kamatú pénzt alacsony kamaton adna, szóval az az alacsony kamatú forrás csak legalább a hitellel azonos vagy kisebb kamatú deviza lehetett.

Az egész konstrukció alapötlete az volt, hogy ha a forintkamat drága, szerez a bank alacsony kamaton pl. svájci frankot, és azt szintén alacsony kamaton tudja továbbadni. Csak hát ugyanezt visszaadni is svájci frankban kell, ezért kell a banknak ugyanannyi svájci frankot (+ kamat) beszedni a végére, mint amennyit kiadott, ami viszont forintban sajnos sokkal többért szerezhető most már be.

És hogy akkor miért nem igazi ropogós devizahitelt adott? Hát mert az ügyfél venni akart belőle ezt-azt, ezt-azt meg Magyarországon magyar forintért adnak. Az ügyfél lett volna a legmérgesebb, ha külföldi pénzt kap, amit még át is kell előbb váltania. Most meg, ha akkor devizában kapja, se lenne már meg, hisz' azért vette fel, hogy azonnal elköltse.

És igen, a lehetséges árfolyamváltozás kockázatát a bank az ügyfélre hárította. Ezért azonban a közvélekedéssel szemben az ügyfél meg is kapta a kockázat "hasznát": hitelt olyan alacsony kamaton, amilyenen kockázat nélküli forinthitelt senki nem adott volna neki. Árfolyamkockázat nélküli hitel csak forintban szerezhető, a neki megfelelő kamaton. Volt, aki ezt vállalta (a forinthitelesek), ők az elején évekig rosszul jártak, cserébe nem sújtotta őket később a kockázat "ára". Őket az elején a devizahitelesek kicsit elmaradott, óvatoskodó baleknak is tartották, így most sok helyen olvasni tőlük, hogy kicsit mérgesek, amiért dölyfös devizahiteles társaikat végül csomagokkal mentik, míg őket senki nem kompenzálja, a drágább kamatért, aminek bevállalásával maguk fizettek saját biztonságukért. A történelem ismétli önmagát: mérges a hangya a tücsökre, amiért még a végén az jár jól.

Bár a történelmi tücsök még nem járt jól, azóta tanult a példából, hogy a végén mindig jó zászlók alá kell állni, ahol utólag nem volt deviza.*

 
+++++++++++++++++++++++

Félreértés ne essék: nem szabad veszni hagyni a devizahitelesek nagy tömegét -- szociális okból se, de a társadalomnak s a gazdaságnak sem tesz jót, ha földönfutókká válnak. Csak nem úgy kell megsegíteni őket, hogy koholt vádakkal elvesszük valaki más pénzét -- bár tudom, a "más pénzével verni a csalánt" c. unortodox modellben van már gyakorlatunk is, így persze sikergyanús.

Csak hát...

(Bár tudom, ez manapság nem divatos szempont.)



* Nem értem amúgy, miért csak a devizahitelek semmisek. Nyilván minden hitel semmis, amit utalással vagy kártyán kaptunk (állítólag), mert hol volt ott pénz? A pénz cseng, zizeg és susog, márpedig ott nem csengett, nem zizegett, nem susogott, semmi, nyilvánvaló összeesküvés, hogy azt állítják, pénzt kaptam.

.

.

Sok borongó cikkben olvasom s gondolom magam is, hogy azért (szinte) lehetetlen választáson kormányt váltani, mert 

• az ellenzék jelenleg ismert politikusai között nincs olyan, aki kisugárzásban akár csak összemérhető lenne a jelenlegi kormányfővel,
• így akik vannak, azok közt megoszlik az ellenzéki választók hömpölye/csermelye? -- ki tudja hány ember,
• ezen ellenzéki erők viszont mind maguk akarnak kormányfőt adni, és a kiegyezés lehetetlennek tűnik, mert a saját kormányfő által biztosított hatalom fontosabb a kormányváltásnál (inkább erősödik még mindegyikük egy ciklusban, mint hogy másik ellenzéki csoportnak engedje a hatalmat),
• ha pedig lenne is az országban olyan igazi államférfi, akinek van annyi deleje ÉS hozzáértése, hogy eséllyel kelhetne birokra a Mágussal, azt már nem lehet "megcsinálni", azaz ennyi idő alatt ismertté tenni, támogatói kört szerezni neki,

mert a mai politikában (mondjuk világszerte) erős kontraszelekció van, azaz annyi megalkuvás/háttéralku/arcbőr kell egy politikai erőbe kerüléshez, abban felívelő karrierhez, ismertté váláshoz, ami egy választási esélyhez a beugró, hogy azt igazi államférfinak való

• vagy nem is vállalja,
• vagy igen, de mire végigér rajta, már rég nem igazi államférfi, mert megtört a gerince s -kötve a keze.

Nos, sajnos ez mind igaz.

Azonban én mégis szeretnék bemutatni egy lehetséges modellt, amivel a mai világban talán mégis "mgecsinálhatná magát" egy olyan ember, aki jelenleg ismeretlen, és alkalmas -- de "csupán" egy ország vezetésére, az ismertségig / párttámogatottságig való megalkuvásokra nem.

Itt azért rögtön megjegyzem, hogy nem habfehér lelkű szakemberre gondolok, aki a tények/számok világában jó, de alkukra, egyezkedésekre stb. nem. A politika világa igényli az alkuképességet, a fondort, az emberekkel egyezkedés készségét, s a politika erkölcse is eltér a mindennapokétól. Akkor is, ha idealistán nézzük. A politikában rengeteg érdekcsoport között kell igazságot tenni, és ehhez messze nem elég egy elméleti helyes és elméleti igazság megtalálása, ha azt nem lehet a torkokon lenyomni.
Ugyanakkor persze mégis törekedni kell a jóra.

Az igazán jó politikus/államférfi

• távlati terveiben s erkölcseiben álmokkal is bíró idealista,
• de rövid távon kőkeményen realista.
• utóbbi során legalább annyira (kicsit még inkább) mediátor egy csapat veszekedő óvodás között, mint szakember,
• de közben közzétett távlati ideái mentén próbálja terelgetni a dolgok menetét,
• ám általában mélyen ügyelve a fokozatosságra, s az elkerülhetetlen konfliktusok során arra, hogy mindenki lássa, mit miért döntött, s hogy ez milyen közcélt szolgált (s hogy nem az ellen irányult, amelyik fél érdekei végül kevésbé érvényesültek).
• És ki ne felejtsem: ÉRT AZ EMBEREK NYELVÉN. Nem hangzatos manipulatív szavakra gondolok, hanem ami a legnagyobb elmék titka volt mindig is: bonyolult dolgokat egyszerű szavakkal elmondani. (Hallgassanak csak meg egy Nobel-díjas tudóst: olyan egyszerűnek tűnik, amit a világáról mond, hogy hirtelen mindenki tudósnak érzi magát tőle.) Oly' annyira hiányzik ez a világ összes politikusából, annyira mélyen diplomáciába burkolt nyelven szólnak a néphez, hogy az egy büdös szót nem ért belőle, így a világ legegyszerűbb összefüggéseit is képtelenek úgy elmagyarázni, hogy a nép elhiggye nekik, mert szegény még csak nem is érti. Mindig mondom: nem a nép hülye, hanem aki (nem) beszél hozzá.

Nem egyszerű elegy, de tegyük fel, hogy tízmillió közt azért akad egy (ennyi dudás elég is egy ekkora csárdába -- jelenleg egy sem ismert).

S ha feltettük, e cikk "már csak" arról szól, hogy válhatna ez a csodalény az ismeretlenségből kormányfő. Aki tehát a mában realista, ért az emberekhez, az alkukhoz, csak távlati ideái s erkölcse (más szóval gerince) nem engedi, hogy a ami politikai karrier piszkos alkuit végigjárva váljon ismertté, mert

• egyrészt bizonyos szint alá nem süllyed,
• másrészt van rendes élete, munkája, így nem érzi szükségét, hogy hosszú éveket öljön abba, hogy előre gerinctelen legyen, hogy talán évekkel később tehessen is valamit,
• meg hát a politikailag valakivé válás során sajnos előre el is kell köteleződni olyan köröknek, akik aztán mire hősünk valaki, már teljesen kötik a kezét.

No de lássuk már a modellt!
(Leszögezem, ez csupán egy lehetséges modell, de az egy se mellett ez is szép. És hősünknek ez is küzdelmes, de elvei mentén maradhat hozzá. S ha küzdelmes se lenne, úgy nem is érdemelné ki a sikert. Szóval összességében talán mégse olyan rossz modell ez.)

1. Ismertség

Nos, a kulcs nyilván az internet világa. A közösségi oldalaké, blogoké, videóké, ahol ha valaki egyszer valamivel feltűnt, és aztán értelmesnek/érdekesnek tűnik, már milliókhoz szólhat.
A többség persze (unalmas hasonlat, de sajnos passzol) szupernovaként dicsőül s válik érdektelenné.
De ha valaki tényleg értelmes, s emellett olyat kínál, amire igény is van, tartósan ismert maradhat, és -- szöveges vagy videó- -- üzeneteit, arcát akkor is milliók töltik le, ha semmilyen létező hatalmi erő nem támogatja.
Ebben a fázisban (amit hatalma gyakorlása során is végig fenn kell aztán tartani) fenti kvalitásai közül programjának a nép nyelvén való előadásmódja, és érdekes személyisége viszi őt előre.
Álomnak tűnhet, de való: egy érdekes ember ha egyszer ismertté lett (és nem kurvul el a nagy ismertségtől), igen gyorsan nagy és tartós népszerűségig viheti. (Ha elkurvul is, csak az egy másik műfaj.)

De vigyázat: az internet világa kemény, itt aki kamuzik (vagy érzékeny lélek), az hamar elhullik (miután sok ezer fórumozó törölte belé a lábát). Ez (szerencsére) nem korunk politikusgárdájának terepe -- twitterezzen bár ma már a nagy hányaduk.

De ez jó, ez a nép immunrendszere, itt igazi tartalom kell, és a politikai küzdelmek keménységéhez is hozzászoktat kicsit a kommentelőhadak géppuskatüze és sorozathányása -- aki ezen nem jut át, az térjen is vissza még e fázisban eredeti szép (vagy csúnya) életéhez.

2. Népszerűség, bázis szerzése

Az első pont után ez nem nehéz, ha tényleg van tartalom hősünk fejében (s forma a nyelvében). Ha van igazi programja, nem lusta konkrét tervekkel előállni, azt folyamatosan érvekkel vitákban alátámasztani, és mindezt igazi, értelmes, élvezhető nyelven elmondani.

3. Választáson indulni képes erő létrehozása

Hősünk már ismert és szavaznának is rá, de egymagában kormányozni tizen-sok minisztériummal nem képes, és persze képviselői helyet is csak egyet tud szerezni.
Így kell neki egy klientúra.
De beszéljünk a nép nyelvén: egy csapat, aki az általa lefektetett elveket vallja, erkölcsileg-szakmailag is tartani tudja az irányvonalat, és szakmailag aprópénzre is tudja váltani az elveket.

Hősünk, ha jó szakember, néminemű ismeretségi köre még akad, de ennyi sok szakmából biztos nem, így újdonsült támogatóiból kell csapatot választania.

Az eddigiek közül ez a legkeményebb feladat.

Így nekikezdenie is akkor érdemes, ha az előbbieken már túl van.

Egyrészt mert ekkorra már látja, hogy érdemes energiát ölni ebbe az egészbe, másrészt mert ekkorra van már miből meríteni.

Itt bizony személyes interjúkra van szükség, a fenti pontok után ehhez támpontot adhat, hogy ismert nevek is támogatói közé kerülnek stb.

Ami azonban nagyon fontos, hogy a saját "pártját" hősünk "csinálta meg", így adu ász a kezében, hogy senkinek nincs lekötelezve: így nálánál korábbról ismert szaktekintélyektől is el tudja várni saját elvei/szabályai követését.
Persze itt könnyen befonhatják az "új fiút", könnyen hálójába kerítheti régi tapasztalt erők szirénhangú kara, így itt a legkönnyebb elbukni is.
És elbukás alatt nem azt értem, hogy nem lesz kormányfő, hanem hogy egy régi gárda végül nekik elkötelezett kormányfője lesz. S mire a hatalomba kerül, úgyanúgy kötve a keze, csak az útja volt gyorsabb.

Bizony, ez a leggyengébb láncszem, bárha az első két pont tűnhet inkább álomnak.

No de mindegy, hősünk -- ha valóban bír a korábban leírt államférfiúi tulajdonságokkal -- esélyes e legnagyobb akadály vételére is, és olyan csapatot talál, akinek tagjai kellően nagy valószínűséggel az ő elveit vallva s vezetőségét elismerve lépnek a porondra.
(Figyelem: ez nem azonos a diktatórikus népvezér nyájával, ezek az emberek vitába szállhatnak hősünkkel, aki ezt el is várja tőlük (különben hogy mondhatnánk őket értelmes embereknek), de elismerik őt vezetőjüknek, és vallják fő elveit. Persze csak ha ilyeneket választ, mert hősünk nem diktátorjelölt. Ha mégis, hát...az baj. De azokat nem kell félteni, van saját jobb módszerük az ismertség-/hatalomszerzésre.)

S persze kétféle csapatra van szüksége: egyik a kormány-, másik a képviselőjelölteket adja. Ezek más típusú tagokat is jelentenek: a kormányba inkább vezetésre is alkalmas szakemberek kellenek, a képviselő szintén nem baj, ha ért valamihez, de legyen elveiben hősünkkel egyetértő, ám önállóan gondolkodó, vitára képes és hajlandó -- ők a későbbiek során az "esküdtek", akik jószándékúak, konstruktívak, de akiket folyamatosan meg kell győzni. (Igen, a pártok tényleg nem az ilyen képviselőket szeretik, de hősünk igen, különben ő nem is az, akiről beszélek.)

Van tehát egy főnöke elveivel egyetértő, de önálló gondolkodásra, vitákra is alkalmas csapat.

3.b. A csapat megismertetése, népszerűsítése.

A csapattagoknak ugyanúgy végig kell menni a 2. ponton. Ehhez rendelkezésükre állnak ugyanazon eszközök, melyek közös neve: internet. (És persze ekkor már érdekesek tévé-rádió-újságok számára is, és élniük is kell velük, csak eredeti internetes csatornáik miatt nem függenek ezektől.) Fontos, hogy vitára kész, értelmes emberek legyenek.

Két okból fontos ez:

• A nép szavazatára a teljes csapatnak szüksége van, így nem baj, ha e nép úgy is érzi, tudja, kire szavaz (ez manapság nem követelmény, így ezzel még kitűnni is lehet).
• Hősünk a fentiek tükrében rendes ember, de ha idáig tényleg eljutott, sajnos túl tehetséges is ahhoz, hogy -- később megrészegülve -- diktátorba csapjon. Ahogy a csapattagok kiválasztásakor fontos volt még tárgyalási pozíciójához, hogy ő a népszerű net-Jedi. akivel az Erő van, a későbbi kormányzáskor a csapatnak már önálló Erő is kell, hogy szükség esetén kordában tudja őt tartani. Mivel a csapat a fentiek szerint emellett még önálló gondolkodásra, vitákra képes tagokból is áll, ha ereje nem pusztán a főnök saját ereje, hanem már önálló alapokon nyugszik, mind a főnök, mind az esetleges utódok kordában tartására van esélye. (S persze az ő kezükben van a parlamenti hatalom is, de ha ismeretlen szürke arcok, ez a mai világban ciklusváltáskor kevésnek bizonyulhat.)

Van tehát egy főnöke elveivel egyetértő, de önálló gondolkodásra, vitákra is alkalmas és ezt érvényesíteni is képes csapat.

A választások megnyerésén (jó szereplésen) most nagyvonalúan átugrunk.  Nem azért mert apró technikai akadálynak vennénk, hanem mert a fenti módszerekkel hősünk vagy megnyeri vagy nem, de jelen útmutatónk a nép helyett dönteni nem tud, így csak annyit mond, hogy a kampányra is a fenti pontok az irányadók, a döntés meg már nem hősünké, hanem a népé, de én most itt hősünk s nem  a nép teendőiről írok.

Szóval a választást el is lehet veszteni -- ez esetben

• válhat -- most már -- pártunkból valódi parlamenti erő, ami már politizálhat hasznosan (itt megint de könnyű elkurvulni...), aztán a következő választáson válik relevánssá a következő pont (GOTO 4)
• vagy teljesen elbukik, és a következő pont érdektelen (GOTO 0 vagy EXIT SUB)

de ha megnyerte, és kormányzásba foghat, akkor

4. Kormányalakítás és kormányzás

Legnagyobb kihívás itt a konkrét, közzétett, elmagyarázott hosszútávú terv, és annak mentén haladás (szükség esetén és közzétetten itt-ott korrigálva, méretre igazítva persze) a veszekedő óvodások (nép-csoportok érdekei) között mediálva.

Erről több szót most nem ejtek (pedig ez a 95%-a az egésznek), de azért, mert ehhez "szimplán" a korábban felsorolt államférfiúi képességek kellenek, melyek amúgyis hősünkben vannak meg, nem bennem, így ezekről írjon ő, ha egyszer előkerül.

Hanem a modell része még a maradék 5%, ami arról szól, hogy egy friss klientúrával rendelkező (azaz saját pártjában és kormányában is gyökértelen) kormányfő hogy tud rendet tartani újdonsült nyájában, s hogy nem verik át bárányai a palánkon.

Nos, részben ehhez is a fenti képességek kellenek, de itt segítségül adható még egy recept a modellből.

Ez pedig egy ma még szokatlan elem: a szinte totális nyilvánosság.

Korábban egyszer már leírtam, hogy az állam "üzleteléseinek" nyilvánossága egyáltalán nem olyan nehéz jogi probléma, mint gondolnánk: ugyanis -- ahogy tanáraim hajdan mondták: gimnáziumba járni nem kötelező -- az állammal üzletelni sem az. Ha feltételül szabjuk az állammal kötött bármilyen üzleti kapcsolathoz az önkéntes beleegyezést az adatok nyilvánosságához (az utolsó számláig), akkor is lesz elég partner, mert az állam (így is) jó üzlet.

Ha alaposabban utánagondolnánk, kevés olyan gazdáékodási/támogatási stb. adat van, amit ne lehetne nyilvánosságra hozni, és amit ne érné meg inkább nyilvánosként tartani, mint üzleti titokként.

Cégeknek az üzleti életben érdemes titkolózni, de az államnak nemigen: titkolnivaló know-how-ja nincs, így többet nyer a réven-vámon stb. (vagy fordítva -- ki emlékszik már...)

Hogy miért?

Mert sok ezer szempár figyeli, nincs-e valahol susmus, ki s hol verte át az államot, így eléggé megnehezül az ügyeskedő döntéshozók/pályázatbírálók dolga.

 A korrupcióból visszanyert pénz költségvetési tételnek sem utolsó, meg kormányprogramnak se, de itt most csak hősünk eszközéül hozzuk fel: mint mondtuk, friss nyája tagjain nem tudja hatékonyan tartani két elfoglalt szemét, a fenti nyilvánossággal viszont egy hatalmas elosztott hálózat segít neki -- hatékonyabban a legszemfülesebb felügyelőbizottságnál.

Persze a fenti nyilvánosság többre hivatott ennél, ez csupán az idevágó része.

És itt persze  kicsit csalok, mert a modell hősünknek a programjára is előír egy részletet. Hát igen, de az a helyzet, hogy akármihez én sem adok segédletet, ha hősünk nem akar nyilvánosságot, csináljon más neki modellt.

És itt aztán magára is hagyom, ha tényleg bírja a fenti jellemzőket, részemről sok sikert, ennyi.

+++

Szenteljünk inkább pár szót annak, hogy hősünk létezik, egyáltalán létezhet-e!

Nos, a második kérdés könnyű: igen, létezhet, mert az Úristen bármit megteremthet, kivéve hegyet völgy nélkül, ahogy ezt már János remete óta tudjuk.

De világibban nézve is létezhet. Gondoljunk pl. a delejes cégvezető típusára: távoli ideák vezérlik, de kőkemény-realistán terelgeti népét ezek mentén és felé, tudja, hogy elszámolással tartozik a tulajdonosoknak*, így -- legalább nekik bemutatott s őket meggyőző -- terveket készít, amit aztán számon is kérhetnek rajta. (S mielőtt még nekem támadnának, nem, nem a cégvezetőkről úgy általában beszélek, csak az  igaziakról, a krémről, és ahogy persze világunkban bármiből is igazi, a cégvezetőnépességben is kevesen vannak -- a krém ízű zselét most nem sorolom ide.)

*csak érdekességképp'': hányunknak jutott itt eszébe, hogy állam esetén e tulajdonos (a kormány munkaadója) maga a Nyájas Olvasó? Valahogy nem erősítget semmi e tudatunkban -- na jó, ez csak csapongó közbevetés.

Persze a világ delejes cégvezetői köszönik, jól vannak, majd hülyék lesznek a harmadosztály ligájába (a politikába) igazolni.

Csak hát olykor előfordul ezekkel, hogy megcsömörlenek a cégesditől, s valami Nagy Igazit szeretnének tenni, olyan vlamainagynagytüzetkéneraknihogymelegednénekazemberek-félét**. Ha kis hazája ilyenkor épp' jó helyen áll s megcsípi e pillanatot...  Persze a közismert delejes cégvezetők többségükben sajnos más kis hazával rendelkeznek. Szerencsére azonban vannak nem közismertek is, meg sokuknak csak a cége külföldi, a szíve (óh,) magyar, stb., másrészt meg ez csak egy példa az archetípusra, hogy létezhet.

S hogy hősünk tényleg létezik-e?

Hát mégis miért "utópia" az alcím?...

De modellezni lehet...

S a cipellő azért kinn van az ablakban, ha mupipőke netán mégis erre járna (s közben még létezne is)...

...

+++

**aki kiszúrta, hogy vlamai-t írtam valami helyett, máris kapott kis ízelítőt, mire gondoltam a 4. pontban azzal, hogy "...a fenti nyilvánossággal viszont egy hatalmas elosztott hálózat segít neki -- hatékonyabban a legszemfülesebb felügyelőbizottságnál."

.

Még mielőtt alant indokolnám: nem.

Mondom ezt úgy, hogy én -- hegymászó nem lévén -- elfogadom azok objektív értékelését a nyolcezresek természetéről, és hogy miért nem szokták egymást az oda mászók menteni. 

Elfogadom, hogy az ilyen mentések szinte esélytelenek, hogy az ember nem úgy működik a bűvös 8000 fölött, mint alatt, hogy csőlátása lesz, és igazából nem is észleli környezete bajait.

Itt már azért kicsit közbevetném, hogy Kiss Péternek nem lett csőlátása, mert észlelte társa -- Erőss Zsolt* -- hiányát. Szóval nem mindenkinek lesz csőlátása, de ettől persze nem kárhoztathatjuk, akiknek igen.

De legalább azokat se kárhoztassuk, akiknek nem, és akik az intelmek ellenére nem élnek azon lehetőségükkel, hogy a társadalom úgyis felmenti őket, ha nem segítenek.

Vegyük észre, hogy Kiss Péter magán kívül senkit nem veszélyeztetett azzal, hogy társáért visszament. Így legalább szemrehányást ne tegyünk neki -- mondván, hibázott.

Az expedíció vezetője sajnálkozott, hogy kifelejtették az oktatásából, hogy 8000 fölött nem szabad senkiért visszafordulni menteni, s így nem tudta, ezért tapasztalatlanságból ment vissza.

Nos, egyfelől nemigen hiszem, hogy egy ember, akinek a mászás az élete, ne olvasott volna életében egy raklapnyi hegymászókönyvet, és olyat is, ami 8000 fölötti dolgokról szól.

Másfelől ez a fenti lehetőség azt a kényelmetlen kérdést is felvetné, hogy ha netán tényleg nem tudta volna, hogy ott fenn ez a szokás, akkor a fordítottját se tudta? Azaz: úgy indították útnak, hogy elfelejtettek szólni neki, hogy ha baja lesz, Erőss Zsolt ott fogja hagyni?

Nos, én egyiket se tartom valószínűnek. Mint ahogy azt se, hogy Erőss Zsolt őt otthagyta volna.

Az átlagos hegymászó képességeit már azzal felülmúlta, hogy egyáltalán észlelte, hogy társa eltűnt, és még lelkiereje is volt visszafordulni érte, tehát a papírformát már ezzel borította.

Mindezek után feltételezhetjük, hogy tudta, mire vállalkozik, és tudatosan vállalta a kockázatot.

Mert a hegymászóipar jelenlegi gyakorlatán/szemléletén túl -- hatékonyan rohanó korunkban tán elmaradottan -- fontos szempont volt neki a bajba jutott társ megmentése, akkor is, ha ez az átlagos túlélélőszám szempontjából nem hatékony megoldás.

Mert volt benne valami, ami a mai csúcsmászótársadalom krémjében ma már ezek szerint nem csak hogy nincs meg, de még kicsit szánakozón hibának is tartják.

Egyébiránt tisztán teljesítményszemléletben sem egészen igaz szerintem a vezető azon állítása, hogy ha nem fordul vissza, kettő helyett csak egy halottunk lenne.

Mert lehet, hogy egy olyan ember, akinek fontos és természetes volt visszamenni, sose dolgozza fel, ha nem tette meg, és nemhogy hegyre nem néz többet, de tán élve is csak testben marad. És a Magyarok a Világ Nyolcezresein így is - úgy is félbeszakad.

Erős a gyanúm, hogy fordított esetben ugyanez történik, és ezt -- kimondva vagy kimondatlanul -- tudták is egymásról. És ha ez igaz, akkor -- talán kevés vizet vittek, de -- megmásztak valamit, amit a nyolcezreseket ostromló többiek még ésszel se érnek fel, és amivel valójában megkoronázták a Magyarok a Világ Nyolcezresein sorozatát. 

 +++

Nem, Kiss Péter nem hibázott: tudta mit csinál, és aki ezt hibájának veszi, az valami fontosat nem tud a világról. 

(*Igazából kíváncsi lennék, hányan jöttek rá Erőss Zsolt nevének fenti első említése előtt, hogy ki is az a Kiss Péter, akiről itt írva vagyon. Mert minden címlapon csak Erőss Zsolt szerepel, Kiss Péter legfeljebb mint mászótársa, aki hibázott meg tapasztalatlan volt, meg leesett. Pedig hát. Ezért e fentiek.)

.

Előszöris el kell ismerjem, mindenképpen siker a kikecmergés az Eljárás alól.

A mellékhatásokat sokan felemlegetik (én is, de nem ma), de ettől még az eredmény az eredmény, és elismerést kíván.

Hallom, születésnapja is van az Alkotónak, ilyenkor megérdemel egy jó napot, szóval gratulálok -- s az egészség sem politikai nézőpont dolga -- jó egészséget is!

Mindamellett kikívánkozik egy történet -- egy kedves idős néni mesélte egyszer:

Orvosnál kellett a vizsgálóágyra feküdnie. Nem bonyolult feladat, de van, hogy az ember pillanatnyi rövidzárlat okán hirtelen furcsa dolgokba kezd.

Pontosan rekonstruálni se azután, se azóta nem tudta, de valami olyasmi történt, hogy megkerülte az ágyat, felmászott rá, fejtől-lábtól megfordult, hátára feküdt, talán még egyszer lemászott, aztán hátára feküdt stb. -- a lényeg, hogy egy szép formagyakorlatot  sikerült összehoznia, s a végén az orvos fejcsóválva megdicsérte, hogy ez igen, ezt a feladatot így megoldani még nem látta.

Valami hasonlót érzek azért én is.

Feladat megoldva --- mondom, semmi kétség --, a kínos-káros mellékhatásokat meg most hagyjuk.

De az az igazság, hogy mindezt olyan bonyolult tekervényekkel sikerült elérni, hogy formagyakorlatként dicséretet érdemel.

Szerintem az egész IMF-mizéria indulásától kezdve pár hónap alatt meg lehetett volna állapodni IMF-fel / EU-val egy olyan csomagban, aminek a végére

• van egy hitelünk a mainál nem drágább kamatokkal,
• ez után ha "jobban teljesítünk", még előtörleszthetünk ill. kiválthatunk valamennyit piaci finanszírozással (opcionális, ha olyan a piac),
• az Eljárás alól ki nem kerülünk annyi idő alatt, de -- és itt jön lényeg --
• igazából mind az EU, mind az IMF olyan, hogy ha az ember értelmesen tárgyal velük, elég sok mindent el lehet érni náluk -- ez alatt azt értem, hogy persze, tesz szabvány ajánlásokat az IMF, de ezek csak segédletek azoknak, akiknek jobb ötletük nincs, de ha vki egyéb reális javaslatokat tesz az egyenleg javítására, azt megrágják, s ha tényleg hihető, elfogadják. A Bokros-csomag előtt pár hét alatt úgy sikerült megállapodni velük, hogy a javaslataik egy része helyett mást javasoltunk, és mivel értelmesnek hangzottak, elfogadták. Az EU nehezebb ügy, a válság közepén épp' elfiogyott a cérna a kormányok túlköltekezése miatt, és épp' szigorú időszakot fogtunk ki, de egy értelmes tervvel legalább azt el lehetett volna érni, hogy az eljárás keretében elfogadják, hogy arra a pár évre, amíg a hiányt a terveknek megfelelően csökkentjük, nem vonják meg a támogatásokat, ami a kikerülés igazi tétje volt.

Mondhatják erre persze, honnan tudom. Jó.

De visszakérdezek: honnan tudják, hogy nem?

Próbálta bárki is?

A kormány biztos nem.

Sose vettük a fáradságot, hogy legalább megpróbáljunk tárgyalni.

Ehhez azért tudni kell, hogy én tárgyalás alatt azt értem, hogy leülünk egy asztalhoz, és beszélgetünk, a problémáinkat, javaslatainkat

• ott mondjuk el,
• egymásnak mondjuk el,
• és nem öt országgal odébb plakátoljuk a falakra.

És tudom, jó okosnak lenni, eredeti ötletekkel, de az igazság az, hogy rengeteg ötletünk néhány hatásosnak is bizonyult eleme

• vagy olyan, amit azért nem mi találtunk ki, és értelmes szinten/módon/mértékben/kitaláltan és tervezhető változatban el is fogadták volna (pl. szektoradók),
• vagy olyan suttyóság, amit igazából jobb lett volna elhagyni (pl. nyugdíjvagyon államosítása), mert a jövőt ittuk el vele,
• illetve a a fenti első pont olyan kilengései, mint hirtelen ötlettől vezérelt változtatások, megállapodások felrúgása s hasonlók, amik előbbre nemigen vittek, de gazdaságilag tervezhetetlen országgá tettek, ami a gazdaságot a szükségesnél jobban vetette vissza, s aminek fel- és ledolgozása még hátravan.

És persze tudom én, hogy a tábort is egyben kell tartani, és ellenségre is szükség van, így igazából az elhúzás politikailag fontos és hasznos volt, csak -- ahogy mondani szokás, na ezért a tételért sajnos nem tudok fizetni.

+++

De ma az a nap van, mikor megérdemel az Alkotó egy jóleső hátradőlést s egy jutalomsört a nap végén, nem pedig az a nap, mikor felhánytorgatni való lenne, hogy ki ölt meg kit, szóval dőljön hátra, s a jutalomsör váljék egészségére.

S holnap aztán újult erővel láthatunk a jól végzett munka közben lehullott cserepek okozta károk helyreállításának.

.