Itt a nyár, turisták s por lepik a várost.
Mindőnk botolhat kíváncsi turistába -- vagy magunk fogadunk kühonba szakadt rokont, ismerőst vagy annak ismerősét / rokonát / üzletfelét --, s mindőjük rákérdezhet, honnan e csodás Lánchíd, honnan lett s kapcsolódik-é történet hozzá.
Hogy ne érjen váratlanul, íme a könnyű nyári igazság a híd valós történetéről: Benderik mesél -- a Lánchíd
.
.
.
.
Titkolózva élni rossz.
Súlyos betegség, amit kezelni kell, lelépett férj / feleség, elvonóra / börtönbe került gyerek -- olyan helyzetek, melyekkel saját / ismeretségi körben találkoztunk, vagy csak hallottunk róla, így már átéltük vagy eljátszottunk a gondolattal, milyen is lenne, ha velünk.
És túl a nyilvánvaló rosszon, mindig ott a másodlagos gyötrelem: család / barát /ismerősök / munkahely: elmondjuk, ne mondjuk, ha igen, hogyan, ha nem, hogyan ne? Ha igen, mit gondolnak rólunk -- lenéznek, sajnálkoznak, kinek kell ez? -- ha nem, egyre nehezebb fedezni a helyzetet -- miért nincs sehol a gyerek / férj / feleség?, hová megyünk minden szerdán, miért hullott ki a hajunk, harákolunk, fogyunk, suttogni kezdenek, de csak mögöttünk, hisz' láthatólag mi sem akarunk beszélni róla, találgatnak, összesúgnak, sajnálkozva néznek...
Aki élt már ilyet maga, családtag, ismerős, vagy csak belegondolt, egy olvasott történet nyomán, tudja, hogy legjobb lenne, ha egyszerűen el lehetne mondani, figyeljetek, nem akarlak untatni/terhelni vele, de úgyis észreveszitek,-vettétek, ez történt, sok szóra nem érdemes, csak hogy rövidre zárjuk.
Akkor ki-ki vérmérséklete szerint csak elteszi az információt, van, akivel meg lehet beszélni, van, akiről kiderül, hasonló cipőben jár, van, aki csak elpletykálja, de három napon túli csoda pláne az internet korában még ha kéne sincs, szóval lenyugszik a világ, és főleg mi, mert végre nincs rejtegetnivaló rész az életünkben, amit egyre nehezebb úgy szervezni, hogy ki ne tudódjon.
***
Valami ilyesmi lehet melegnek / leszbikusnak lenni olyan társadalomban, ahol ez már nem tilos, csak nem nézik jó szemmel. Esetleg csak azt, ha elmondom. Mert ám legyen, de ne tárjam eléjük, éljek saját nememmel, de diszkréten.
Na de valakivel hosszú távon diszkréten élni -- valljuk be, igazi titkosügynöki feladat.
Mit mondok a családnak, ismerősöknek, munkahelyen?
Egyedül élek? De hát ugyanabban a lakásban él még valaki más is! Idővel csak feltűnik.
Vagy ne éljünk egy lakásban? Idővel akkor is feltűnik, mert nőm sosincs, ugyanakkor folyton együtt lófrálok egy fiúval.
Vagy ne lófráljunk együtt? Barátok közé sose mehetek vele? Moziba, színházba se? Vagy mindig külön menjünk be? Akkor mégis, mit csinálhatunk együtt?
Lehet, hogy nem mondom el, de idővel a társadalom maga is suttogni kezd róla. Az úgy jobb? Akár csak a társadalomnak.
Vagy legyek acélos jellem, és mondjak le arról, hogy valaha is társam legyen? (És egyébként miért is?...)
És ha lemondok, akkor a társadalom elfogad? Nem igazán, egyre erősebben feszegetik, hogy miért nem nősülök? Választhatok: ugyanaz a suttogás, vagy acélos jellemmel megnősülök.
...és teszek boldogtalanná egy nőt, mert ott aztán már nehéz kibúvót találni.
Vagy legyek acélos jellem, és tettessek vágyat, érdeklődést, s feküdjek le rendszeresen egy olyan neművel, ami pont a másik, mint amelyikre gusztusom van? Akik ezt javasolják, maguk megtették már olyan neművel, aki pont a másik, mint amelyikre gusztusuk van? Ha nem, akkor ők ezen a ponton most ne adjanak tanácsot.
+++
Nagyjából szimplán erről van szó.
Hogy hosszú távon (pláne egy életen át) titkolózni, vagy társ nélkül élni, ha amúgy lenne, nehéz, és még kivitelezhetetlen is.
Akkor meg minek fölöslegesen bonyolítani életünk amúgyis gombolyagos, göbös-bogos fonalát?
Igazából nem büszkék a melegek (és leszbikusok és hasonló cipőben járók), csak azt szeretnék, hogy szégyellni / titkolni ne kelljen. Mert az frusztráló, bonyolult, és igazából kivitelezhetetlen is.
És ha férfiként élhetek úgy férfival, hogy mindenki tudja, aztán ez egyszerűen nem téma, és a társadalom ezt így elfogadja, onnan kezdve büszkeség se lenne. A büszkeség csak egy dacos válaszreakció arra, hogy titkolni illendő.
A híres emberek nyilvános kitárulkozásai meg szimplán ahhoz kellenek, hogy a kisember, akit szintén e cipő szorít, lássa, hogy mást is, és hogy lehet így élni, és árulnak rá való cipőt is. Olvastam egyszer, hogy Németországban a konzerveket / levesporokat külön kampánnyal kellett elfogadhatóvá tenni, mert a társadalom a nem frissen főtt vacsorát felszolgáló asszonyt megvetette, hogy maradékot tesz az asztalra. Egyszerűen meg kellett mutatni, hogy ilyet más is tesz, és nincs ebben semmi rossz. És ehhez ismert asszonyok is kellettek, akik a tévében elmondták, hogy az ő uruk is konzervet eszik, és hogy örül.
És persze (ezt már írtam itt, s fenntartom) a szexualitást kidomborító elemek e harcnak olyan eszközei, melyek inkább visszafele sülnek el, meg e témában a büszkeséget is sokan visszatetszőnek érzik, de hát az emberiség a történelemben sose találta meg rögtön az Arany Középutat, mindig erre-arra túllendülve tévelygett előtte pár évtizedet/-századot, amíg a felek kölcsönösen meggyepálták egymást, mert az alanyi jogon járó közös nagy szenvesztőprogramok, mint éhínség, pestis, sose volt elegendő.
Majd beáll ez is, és siettetni se feltétlenül akarom, hisz' a társadalom igényli a szenvedélyes önszivatást, csak hogy legalább tudjuk, mi ez az egész. Mert akkor hátha picit mégis meggyorsul.
(És a fölösleges frusztrációval nem szivatott ember a GDP-t is lelkesebben növeli...)
.
S hogy mily' nehéz s hiábavaló is titkolni előtt vonzódásunk tárgyának nemét:
..
.
.
Az a baj a forradalmak hőseivel, hogy mindig ők vívják ki a forradalmakat, így -- egyfajta jutalomként, és mert képtelenek is megválni tőle -- utána is övék marad a hatalom, ám békeidőt tábornok nem tud jól vezetni.
Szóval egyszerűen az van, hogy egy harc nyertes végigküzdésére nem ugyanaz az embertípus alkalmas, mint egy békés építkezésre, így a harc végével kéne egy csere, csak ez valahogy mindig elmarad.
+++
Voltak most ezek a megemlékezések Rendszert Váltó Nagyjainkról, s különösen egyről, aki (azóta tudjuk) az Egyetlen Igazi volt a sok hímeshámosszavú között, aki ki merte mondani, hogy hát aztán most már, meg eddig is miért, meg ilyenek.
És ahogy néztem ezt a fiatalkori változatát, eszembe jutott, amit nemrég egyszer felhoztam itt e lapokon, hogy úgy tűnik, egyszerűen képtelen kitörni -- így emberré érve is -- a bozótharcos stílusból.
Hogy most már tényleg mindent vitt, ami az asztalon tét valaha létezett, és ciklusokra bebetonozhatná magát, ha képes lenne egy konszolidációra, amelyben lehűti a kedélyeket, és hagyja --megítélés kérdése: -- a Megalkotott Művet beérni s olajozott kerekeit forogni / hagyni országát végre békén magától csendesen építkezni. És hogy már első kormánya idején is hosszan maradhat, ha nem akar mindent rohammal bevenni, s hogy nem tanult belőle, ill. csak annyit, hogy nem volt elég erős az a roham. És most a szerencse is vele volt, és kapott még egy esélyt, amit azonban ha nem akar eljátszani, ki kéne végre kiáltania a békét.
De mintha vérében lenne a harc.
Hogy mindig résen kell lenni, mert az ellenség köztünk tartja a lábát, hogy közös előnyök csak a dezinformáló mesében léteznek, a valóságban csak egy maradhat, aki egyből le is csap, ha nem vagyunk éberek. És mintha ezt nem csupán az vezérelné, hogy a közös ellenség képe hasznos a tábor egyben tartásához.
Már maga a Legfőbb Bizalmas a maga vállalhatatlan figurájával -- egyfelől választókat riaszt el, másfelől viszont tökéletes megtestesítője az igazi jó machiavellista gecinek, aki mosolyogva -- és nyíltan, hogy mindenki lássa , hogy megteheti -- szúrja a kést abba, aki nem akar véglegesen behódolni, megpendítve, hogy megforgatnia azért nem muszáj, ha nem kényszerítik.
A totális támadás választókat tántorít el, ám másik oldalról megmutatja, ki az úr a háznál -- és a bozótharcos típus ezt fontosabb előnynek érzi a jövőre nézve. Hisz' barátaid úgysincsenek, szövetségesek is csak míg érdekük úgy kívánja, így az egyetlen biztos módszer mindenkit s mindenkiét a markunkban szorítva tartani.
+++
Lehet vitatkozni, hogy ez hatékonyabb vagy a konszolidáció. De itt most nem erről írok, csak hogy nézve a régi képeken azt az Egyetlen Igazi Forradalmárt az Egyetlen Igazi Beszéddel, eszembe jutott e régi gondolatom a forradalmakról és a forradalmárokról, mely utóbbiak végül kényszerűen mindig tönkrebaszták az előbbieket, mert képtelenek voltak olyanoknak adni a hatalmat, akik tudnak egy országot hagyni békésen működni.
Szóval egy fokkal strukturálisabbnak látom a bajt, mint pár hónapja, mert az igazi mély alapjellem láthatólag nehezen változik.
Ezzel együtt hiszek abban, hogy sosem késő régi korok kárán (meg sajáton) bölcsebbé válni: szinte még mind a négy év egészben megvan, ez az eleje még elfelejtődhet a végére, ha a maradékot közbül ügyesen forgatjuk.
.
Ui: Igen, itt a forradalmár nem rögtön kapta meg a hatalmat, De szívósan kiküzdötte megérdemelt jussát, így végül mégiscsak ugyanott vagyunk. Csak a több harccal megszerzett hatalom még édesebb. És ám legyen, megszolgálta, hadd vigye: csak írja be magát a Történelembe az első forradalmárként, aki végül bölcsen le tudott higgadni.
.
.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt:
(pillanatfelvételek a mából)
A mi zoknink
A mi zoknink
-----------------------------------------------------
Violaszín pecsét alatt...
Violaszín pecsét alatt...
-----------------------------------------------------
Iron man I.
Iron man I.
-----------------------------------------------------
Iron man II.
Iron man II.
-----------------------------------------------------
A mi italunk
A mi italunk
-----------------------------------------------------
Dothu tigris
Dothu tigris
-----------------------------------------------------
Ha még nem unod...
Ha még nem unod...
-----------------------------------------------------
Itt küzdtenek honért...
Itt küzdtenek honért...
-----------------------------------------------------
három nyulak, de akkorák...
három nyulak, de akkorák...
-----------------------------------------------------
szabad véleménynyilvánítás
szabad véleménynyilvánítás
-----------------------------------------------------
...és még tele is van firkálva...
...és még tele is van firkálva...
-----------------------------------------------------
Egyszerű vágyak
Egyszerű vágyak
-----------------------------------------------------
S VÉGÜL:
Az IGAZ SZERELEM mindent legyőző ereje:
Az IGAZ SZERELEM mindent legyőző ereje
-----------------------------------------------------
.
.Ez meg csak egy ráadás, mert szép:
.
.
Melegjogok tekintetében társadalmunk rendkívüli rátermettséggel szivatja egymást -- s így önmagát -- s mutatja be az emberi természet csodálatos egymás- s így önkínzó hajlamát.
Mert mit is akarnak a melegek? Többségükben alapvetően a lehető legegyszerűbb dolgot a világon: ugyanúgy élni, mint bárki más (az egyszerűség kedvéért: a hidegek): munkába járni, főzni, enni, kirándulni, mosni, tévét nézni, gyermeket nevelni -- s egy társat, akivel mindezt megoszthatják, akivel együtt fekhetnek-kelhetnek, indulhatnak munkába, főzhetnek, kirándulhatnak, moshatnak, nézhetnek tévét, nevelhetnek gyermeket.
Pechükre az utolsót a Természet esetükben nem támogatja, így az egy kényesebb kérdés, amibe most nem is mennék nagyon bele, de vágynak ugyanaz, mint amire mi, hidegek vágyunk: egy szép, egyszerű kis élet, ami azonban a mienk, így szeretjük, és amit megoszthatunk valakivel, aki szeret, mert az embert ilyen furán teremtették, hogy nem csupán társaslény, de kell valaki, akihez erősebben is kötődik.
Ennyi.
Csupa olyan dolog, amire mindannyian vágyunk, így megérteni nem atomfizika.
Persze e dolgok nagy részét nyugodtan űzhetik is. Pl. ha főznek, mosnak, munkába járnak, a társadalom gond nélkül elnézni nekik.
Ami a hidegeket zavarni szokta, az olyan megnyilvánulások, amit ők a másik nemmel űznek. És ne gondoljunk vad dolgokra: kézen fogva menni reggel a megállóig, láthatólag "úgy" együtt élni, közös életről mesélni -- ilyenek. Meg persze házasodni.
A hidegek erre azt mondják: ők nem bánják azt se, ha a melegek saját nemükkel élnek, de miért olyan fontos ezt a világ elé tárni?! Meg miért olyan fontos az a papír a házasságról?! ... Aztán összeházasodnak, mert úgy érzik, hogy kapcsolatuk nőjükkel abba a stádiumba jutott, hogy a világ előtt is ki akarják mondani. Mert a házasság azon ritka szerződéstípusok egyike (vagy egyetlen?), ami csak kisebb részt racionális, nagyobbrészt érzelmi indíttatású. Így az a kérdés, miért olyan fontos a melegeknek, hogy megházasodjanak, miért nem elég, ha csendben együtt élnek, pont akkora hülyeség, mint megkérdezni ugyanerről nőnket, ki épp' kivirulva várja, hogy kezét megkérjük.
+++
Mindegy, a lényeg, hogy a hidegeknek ezért-azért fáj látni a melegség apróbb hétköznapi megnyilvánulásait, sokan pedig azt is nehezen viselik (ezt legtöbbször vallási érzület sérelme okán), ha olyan társadalomban kell élniük, ahol léteznek azonos neműek, akik kapcsolata házasságnak van nyilvánítva.
Ezért az emberiség nagyobb része nem engedi a melegek házasságát.
+++
A melegek meg szeretnék, ezért harcolnak érte. Eddig logikusnak tűnik.
Csak kicsit hülyén teszik.
Mert a társadalmat arról szeretnék meggyőzni, hogy többségük szimplán a fenti egyszerű dolgokra vágyik, aminek része pl. a nyíltan vállalható házasság is, rendezett körülmények között netán örökbefogadás. A harc eszközéül viszont harmadosztályú pornóba illő felvonulásokat meg bajuszos nőket dobnak be, amit a társadalom hideg tagjaitól se fogadna el. Ahogy heteró pornósztár is hátránnyal indul örökbefogadó szülőként, miért gondolja bárki, hogy ez a kampány nem riasztja el a társadalmat a melegházasság -- pláne meleg párok általi örökbefogadás -- engedélyezésétől, elfogadásától?
A vallási okból ellenzőket leszámítva a társadalom nagy része idővel elfogadná, ha a kampányok azt mutatnák, amit mutatni akarnak. Párokat, akik munkába járnak, főznek, esznek, kirándulnak, mosnak, tévét néznek -- netán gyermeket nevelnek.
Ha a melegfelvonulásokon hétköznapi öltözetű -- itt-ott öltönyös -- párok szimplán csak mennének, kihúzva ezzel a talajt az ellentüntetők alól, akik maguk tűnnének mellettük oktalanul hőzöngő népségnek.
Engem nem zavarnak a bajuszos nők se (hajdan vurstli elképzelhetetlen is lett volna nélkülük), de meglepetésemre Conchita még liberális városlakó ismerőseimnél is kiverte a biztosítékot. És lehet polgárt pukkasztani, csak aztán a pukkadó polgár szavaz majd, akar-e még pukkadni. Aztán sértődünk, ha nem. Nekem szerencsére tényleg mindegy, csak szólok.
+++
Ami a hidegeket illeti, ők is szépen kínozzák magukat. elvileg zavarja őket a csendes, vállalt melegség -- ha körülöttük vállaltan és láthatón, de szolid csendben éldegélnének meleg házaspárok -- ezért nem engedik.
Cserébe egy elfuserált harc jegyében pofájukba kapják a kemény melegpornót. (És sarkítok persze, hogy érthetőbb legyen.)
+++
Végülis megérdemlik.
Ahogy a melegek is.
Hidegek-melegek magunknak ássuk -- és talán még szándékosan is, hisz' a saját verejtékből épült árokban ülve édesebb is, amit aztán a fejünkre szarnak.
+++
De ha mégse, valamelyik oldalnak harcmodort kell váltani. S mivel a hidegeknek kevésbé fontos, a melegeknek kéne új marketinges után nézni. Aki nem pusztán abból indul ki, hogy a különbség a szexben van, így azt domborítsuk. Mert a hidegek így a melegek otthonait bűnös kéjtanyának képzelik, nem meleg otthonnak. Kéjtanyát meg sosem fognak támogatni, pláne oda gyermeket engedni.
És eleve nem a különbséget kéne domborítani, hanem a hasonlóságot, mert az-alapvető-dolgokban-hasonlónál a különbséget is jobban elfogadják. És a házasság elfogadtatása még viszonylag egyszerű ahhoz a vágyhoz, hogy esetleg gyermeket nevelhessenek. Mert a házasságra egy idő után legyintenek majd a hidegek: legyen, ha annyira akarják. De a gyermek külső szereplő, így az ő jogait is védeni kell. És ott tényleg valódi képet kell mutatni, és higgadt, hosszú vitákat lefolytatni, ha meg akarják győzni a társadalmat, hogy a meleg otthonokba adott gyermek a társadalom által elfogadott alapértékeknek megfelelő nevelést kap, mert ezen értékekben a meleg és hideg párok -- bármilyen különös -- egyformák. És persze a nagy kérdés: okoz-e torzulást, ha a gyermek nem apát és anyát lát, hanem két apát vagy anyát, lesz-e tőle bajusza, netán maga is meleggé válik. Ezügyben a tudomány képviselői is mondják ezt is, azt is, s persze a tudós is ember, aki lehet elfogult, így a vita különösen nehéz -- de megkerülhetetlen, így nem érdemes hülyeséggel megnehezíteni.
De -- mint mondám -- nekem mindegy, persze, csak a partvonalról szólok, hogy kívülről ilyen önsorsrontásnak látszik ez az egész, amint hidegek-melegek hideget-meleget egymásnak adnak és kapnak.
***
(És még annyi, hogy fennen egyszerűsítéssel éltem: a saját nemüket szerető nőket persze nem melegnek mondják, Conchita meg tudtommal nem meleg, hanem határvonalon-billegő-maga-se-pontosan-tudja identitású, szóval széles skálát egyszerűsítettem meleggé, de nem véletlen: hasonló problémával küzdő csoportok hasonlóan béna közös harcáról próbáltam egyszerűen s így egyszerűsítve szólni. Mellesleg a hidegek maguk is összemosva látják e csoportokat -- talán nem véletlenül: egybemossa őket a közös nagy harsány bénázás. De ha mondandóm így sommásan sarkítva érthetőbb lett, tán még meg is érheti.)
.
.
.
.
.
.
Politikában járatlan emberként nem egészen értem én ezt az újdonsült szerelmet a közös uniós energiapolitikáért és érzem át az olcsó ipari energia megteremtésének nagyszerűségét.
Az elsőt csak kicsit következetlenek érzem. Mert persze ténylegesen hasznos, ám mifelénk ez önmagában általában csak előny szokott lenni. Politikailag meg ugyan logikus folytatása a rezsicsökkentésnek, amit országos méretben már nehéz lenne fokozni, EU-kampányban meg közérthető továbbfűzés, csak éppen...
Az Unió jövőjével kapcsolatban két nagy irányzat feszül mostanság egymásnak: Amerikai Egyesült Államok mintájú egyesült államok, vagy szövetségbe forrt szabad köztársaságok, azaz erős önálló országok bizonyos szintig harmonizált együttműködése.
Nyilván ez a két véglet, melyek közt van valahol az üdvösség, de ez most mindegy is. A lényeg, hogy a Fidesz álláspontja tudtommal harcosan az utóbbi felé vágyik.
Csakhogy a kettő közti fő különbség tudtommal az, hogy hány és milyen területen legyen közös irányítású politikánk: közös külpolitika, gazdaságpolitika, oktatásügy stb. és hány legyen csak elveiben hasonló, harmonizált, de saját irányítású, részletekben eltérő, és operatíve független országos hatáskör.
Na most a közös energiapolitika pont az erős központ irányába mutat.
Persze ez önmagában még nem ellentmondás, hisz' a valódi irányzatok mind a két szélsőség között látják a Jót, így mindegyik jónak tart valamennyi közös politikát bizonyos kérdésekben.
Csakhogy az energia a mai világ egyik legfontosabb stratégiai kérdése, így a közös energiapolitika elég fajsúlyos kérdést ad közös kézbe, és erősíti a bitang Brüsszel befolyását.
S hát bizony a külpolitika egyik fő mozgatórugója is régóta az energia -- gondoljunk csak az olajra, ami régóta ott folyik a világ minden fontosabb nemzetközi eseménye mögött.
Tehát a közös energiapolitika a főbb érdekszférák közti lavírozás tekintetében is közös politikát jelent, így lényegében közös külpolitikát is.
És az energia világunk mozgatója, így a kézbentartója sok másra is befolyással van. Szóval egy olyan irány, ami lehet jó, de valahogy nem a Fidesz által megénekelt független országok öntudatos közössége irányzat.
Ami nekem nem baj, csak szólok.
+++
Az olcsó ipari energia viszont baj.
Nem csak azért, mert a világ nagyon nem képes visszafogni magát az energiafalásban, és rossz gázok kibocsátásában. Ezt tudjuk, ahogy azt is, hogy az önkorlátozás csak világméretben játszható bizalomjáték, mert ha csak én fogom vissza magam, akkor a többiek lenyomnak és a gázok is tovább szállnak, a jegesmedvék is tovább olvadnak, és hát miért pont mi fogjuk vissza magunkat?... (A zöld válasz persze az, hogy mert kooperatívan többre megyünk, meg mert a végén bele fogunk fulladni, de nem akarok zöld érveket hozni, mert kevesen fogékonyak rá, ha saját bőrre megy.)
Szóval az a baj, hogy a jövő az energiatakarékos iparágaké, mert ha magunkat nem is fogjuk vissza, az energia azért csak érezhetően fogy és hosszú távon drágul.
Az ilyen iparágak megtalálása s az átállás pedig hosszú stratégiai fejlesztésekkel és ösztönzésekkel érhető el. Ha pedig mi olcsó energiával tömjük ki Európa iparát, akkor pont a jó öreg energiafaló s így apránként kivesző iparágakat s módszereket ösztönözzük: jó baszott nagy kemencékben nagy tüzeket gyújtunk és nagy vasautókat kovácsolunk, miközben a világ élelmesebb részei, ahol drágább az energia, tőlünk veszi az autót, s közben kényszerűen energiaigénytelen ipart fejleszt (pl. informatika, szolgáltatások, vasautóba fedélzeti komputer, amihez több ész s kevesebb energia kell), aztán nézzük meg majd ötven év múlva, ki mit gyárt s ki vesz kitől mit.
Persze, álljunk össze, vegyük közösen, és fölöslegesen nagy árat ne fizessünk érte. De a hasznával ne az elavuló iparágakat támogassuk, mert költeni mindig van mire, melyek egy része még akár értelmes is lehet.
Szóval hát ezek, no.
.
.
.
.
"A miniszterelnök kegyelmet kért a magyar akácoknak, és José Manuel Barroso ezt meg is adta"
Ennyi.
Hát ezt jól elvesztegettük. Pedig olyan ígéretesen indult.
Itt ez a jó kis akác, akit mindenki szeret, mert belőle lesz a méz, amit szintén mindenki szeret.
Igazi összmagyar ügy lehetett volna, ami mögé egységesen felsorakozhat kicsi és nagy, bal és jobb.
Lehetett volna plakát, hogy nem engedjük földönfutóvá tenni a méhcsaládokat, hogy nem engedjük, hogy Európa lábbal tiporja az életet adó mézet, lehetett volna rockopera a bujdosó akácról, megvédelmezhettük volna harcos Békemenettel.
Szóval annyi mindent kihozhattunk volna ebből.
Erre miniszterelnökünk egyszerűen felveti, hogy ez nekünk annyira fontos, és hogy megtarthatnánk-e, mire azt mondja ez a Barroso, hogy persze.
Mondjuk lehetett volna ő is annyira figyelmes, hogy a vendég kedvéért ellenáll, hallani sem akar róla, vagy legalább nem hallja meg a kérdést. De mindegy, most már ez van. Annyira nem baj, van még a pálinka is, azzal majd jobban sáfárkodunk.
+++
Mindamellett elgondolkodhatnánk, ha ez ilyen egyszerű is lehet...
Lehetne a jövő Nagy Taktikája, amivel legyőzzük az Ellenünk Fenekedő Nyuszikát, hogy ha kell a fűnyírója, megkérdezzük, ideadja-e.
Közel olyan lelkesítő se lenne, szabadságharcban se onthatnánk vérünket, viszont plakátból sokkal kevesebb fogyna, és néha még füvet is nyírhatnánk.
Ha ez most valami új stílus, nekem bejön.
.
.
.
A munkának minden korban megvolt a becsülete, mindig tisztelettel adóztunk neki, s azoknak is, kik elvégzik -- különösen, ha helyettünk.
Mert bár az Élet célja a Küzdés maga, munka nélkül sokan el tudnák képzelni életüket, ha elvégzetlen' is fizetnének érte.
Persze aztán legtöbbünknek hiányozna a tevékenység, sokan azért szeretik is, amit csinálnak, kollégák is kellenek, meg sokan így is unatkoznak szabadidejükben.
Csak hát vannak munkák, amiket senki nem szeret csinálni. Ezek egy része irodai favágás, de a leginkább került munkák azok, amit télen hidegben, nyáron melegben, földeken hajladozva, szúrós növények s bogarak között, napsütésben aszfaltozva, téglát hordva, bányában, vagy csak koszos vízben rongyot csavarva végeznek.
Igazából pontatlan ezeket a fizikai munkákkal azonosítani, mert azoknak csak egy része, de nagyjából kimondhatjuk, hogy szinte mind fizikai munka, és hogy a Ma Embere leginkább a fizikai munkát kerüli, ha teheti. Azért nem annyira pontatlan a fizikaisággal megragadni, mert a kedveltebb, érdekesebb szakmunka szépsége pont a hozzáadott szellemi kihívás, a nyers erő kisebb arányú használata, a külvilágtól védettebb munkakörnyezet stb.
S voltaképp' nem is új ez: az egyik legnehezebb fizikai munkának számító földművelést már a történelem földművesei is rühellték, nem véletlen, hogy aki tehette, mesterséget tanulva, városba menekülve, fiát taníttatva igyekezett menekülni belőle.
A fejlett társadalmakban különösen belekényelmesedtünk a hűtött-fűtött-száraz térben kávé mellett dolgozásba. Aki teheti, továbbtanul, hogy minél jobban fizetett munkát végezhessen minél nagyobb fizikai kényelemben.
Ami persze logikus. Csak egy furcsa logikai bökkenő van: piacgazdaságban hogy lehet, hogy pont azt a munkát fizetik legkevésbé, amit senki nem akar elvégezni?
Mondhatnánk persze, hogy talán pont azért nem akarják végezni. De tudjuk, hogy ezeket sokkal inkább utáljuk, mint az irodai munkát, így akinek megvan a lehetősége az utóbbira, az előbbit vagy nem, vagy csak jóval több pénzért lenne hajlandó elvégezni.
De akkor mégis az lenne logikus, ha ezen munkákért fizetnénk a legtöbbet.
Nos, mégis ez a jól megfizetés az, amit a társadalom, ahogy csak lehet, elkerül.
A leggyakoribb elkerülés: elvégzik a bevándorlók. Németországban voltak az '56-os magyar menekültek, később pl. a török vendégmunkások, Angliában manapság a teljes Kelet-EU. Az újak eleinte bármit elvégeznek, hogy a gazdag országban maradhassanak, ahol még így is jóval többet kapnak, mint egykori hazájukban. Gyermekeiket azonban ők is taníttatják, így a fogadó ország polgárainak legnagyobb bánatára a második generációt már nem tudják aljadolgoztatni.
Szerencséjükre utánpótlás mindig van, a történelem mindig sodort valahonnan menekülteket, manapság meg egyre könnyebb is sodródni.
Ha az Emberiség s a Föld addig bele nem pusztul, a globalizáció idővel az éheseket is felhozza annyira, hogy elkényelmesedjenek, és akkor új módszert kell találni, de addig még sok mindenki lefolyik sok mindenhol...
Szóval az ok leginkább ez a folyamatosan áramló "éhesek vándorlása" lehet.
A társadalom azonban szereti másképp felfogni: e munka alacsonyabb rendű, jogos hát ha a legkevesebbet fizetjük érte. Meg hogy aki iskolákat végzett, az pénzt, energiát ölt bele, amit utóbb vissza kell kapjon.
Még piacgazdasági érvet is tudunk mondani: a szellemi munkához tanulni kell, iskolákat elvégezni, amire csak a jobbak képesek, míg e munkákat akárki el tudja látni.
Nos, igen, mindez lehetne igaz. Csakhogy aki teheti, akkor is tanulna majd irodába menne, ha végül ugyanannyit kapna, mint ha rögtön dolgozni kezdene, pláne ha a fenti "természetközeli" munkákat.
És igen, ezeket bárki el tudja látni. Csak senki nem akarja. Így ha nem lenne az éhesek áradata, bizony nagyon meg kellene fizetni, hogy jelentkezzen az a bárki.
****
Furát mondok, de ebből a szempontból az előző rendszer piacibb volt, így laborkísérletnek is felfoghatjuk. Zárt volt ugyanis, így nem érkezett kintről munkaerő, annyira viszont jóléti volt, hogy belekényelmesítsen a lakás-iroda-városi létbe. Így az ország jelentős része volt mérnök, közgazdász, bölcsész, könyvtáros, adminisztrátor, bérszámfejtő, tanácsi előadó, vagy bármi, csak a négy falon kívül dolgozni ne kelljen.
A gyárak utcai táblái ugyanakkor folyamatosan hirdették, hogy keresünk: maróst, esztergályost, takarítót, segédmunkást, és a jelek szerint állandó kielégületlen keresésben maradtak.
S a segédmunkás meg a takarító (igaz, inkább maszekolva) többet keresett a mérnöknél. Amit utóbbi felfordult világnak tartott, pedig szimplán a zárt piac kényszerítette ki. (Annyira azért a szocializmus se becsülte a melósokat, hogy meg is fizesse őket. Csak hát kevesebben voltak, mint pl. a bérszámfejtők.)
És hát persze a cigányok. Divat szidni őket, hogy nem dolgoznak, és a szocializmus rontotta el őket a segélyekkel, de menjünk végig egy útépítésen, és számoljuk meg, hány fehér embert látunk. És hogy mibe kerülne úthálózatunk, ha minket kéne megfizetni érte, hogy leaszfaltozzuk. Nagyon jól jött már az előző rendszernek is, hogy van egy réteg, aki maga nem kapálódzik, hogy tanulni akar, és gyermekeit se taníttatja, vagy ha mégis, a családi háttér miatt hátrányból indul, amit elég pusztán nem segíteni behozni, és örök fizikai munkában tartható réteget tarthatunk így fenn.
Tényleg gondoljunk bele ebbe kicsit, mikor autónkkal a szép autópályákon döngetünk, hogy szép mérnöki teljesítmény, de százával állnak érte sorba a mérnökök, hogy elnyerjék a tervezést, fel azonban nagyrészt azok a cigányok építették lószar órabérért, akik állítólag mind rajtunk élősködnek. Sok mindenben van igazság, meg a visszája is, de ez kicsit talán árnyalja bennünk a képet...
És persze a maszek iparos ma is jól keres, de sokuk meggebed belé, és nem a munkáját fizeti az Élet, hanem a maszekságát: ha nem vállalkozna (ami ugye befektetés, lótás-futás, hétvégi munka, ha kell, és persze saját kockázat), alkalmazottként gondosan ügyelve lenne, hogy túl sokat ne kapjon. És ez még szakmunka, tehát a jobban fizetett.
***
És mondjuk ki: valahol az is benne van, hogy az irányítás szellemi munka, így a világ -- s benne a cégek -- irányítása is: márpedig ha a közép- és felsővezetők szerte a világban úgy érzik, hogy az egyszerű fizikai munka nem érhet annyit, mint a "magasan kvalifikált" szellemi, akkor nem is fog.
Hát... Kicsit kommunisztikus szövegnek tűnhet mindez, de nem az: csak az Élet s az emberi természet egy furcsasága.
***
Ahogy az egykori zsidó vicc mondja: miért adna Isten pénzt, ha csodát is tehet: ha már meg nem fizetjük még egy pár évtizedig, legalább most a Munka ünnepén mormoljunk el nekik egy jókívánságot: világ szarul fizetett melósai, köszönjük, hogy dolgoztok ránk s eltartotok minket, legyetek együtt ünnepelve az Anyákkal, akik szintén elég rossz órabérben gondoskodnak a Társadalom jövőbeli munkaerejéről, de egy évben egyszer csak megünnepeljük őket is! Anyák s Melósok: köszönjük!
.
.
Érdekes írást olvastam ma itt az indexen -- emlékmű, holokauszt, rinyálás, ilyesmi -- témákban.
Alapvetően szeretett új emlékművünkről, de engem inkább egy mellékszála ragadott meg, mert rendkívül tanulságosnak érzem e részeket, és a kommentek összességét egy jelenség megragadására.
Így a fő témaként szolgáló emlékművel most nem foglalkozom, csak ezen érdekesebb részeket idézgetem ide, s árulom el, mit látok bennük.
***
Elöljáróban a szerző leszögezi, hogy a zsidó témát az irántuk való tiszteletből / elismerésből mindig is kerülte. A szerzőt nem ismerem, de az írás alapján e tiszteletben nincs is okom kételkedni. Mi több, pont ez az egyik aggasztó jel -- hogy miért, arról később.
Most pedig idézem a részeket, melyek megragadtak (de a kiemelések tőlem, mert azokat boncolgatnám kicsit):
"...Igazságtalan a magyarság szemére vetni az I. világháború utáni zsidó-törvényeket, és azt, hogy a náci Németországgal szövetkeztek az elszakított magyarlakta területek visszaszerzése érdekében. Mindkettő a trianoni sokk egyenes következménye, a tanulságok szükségszerű átültetése politikai gyakorlatba.
A náci Németország az egyetlen nagyhatalom volt, amely hajlandónak és képesnek mutatkozott annak a mérhetetlenül igazságtalan trianoni békediktátumnak a felülvizsgálatára, amely a nemzeteket megillető önrendelkezési jog címén úgy szabdalta szét az ezer éve regnáló (bár az utóbbi négyszáz évben török, illetve osztrák függőségben regnáló) Magyarországot, hogy a magyarság egyharmada az új határokon kívül találta magát, amúgy színtiszta magyarlakta vagy túlnyomóan magyarlakta települések sorában..
Trianon alapelve a nemzeti önrendelkezés, a nemzetállam volt (amely a győztesek szerint mindenkit megilletett, kivéve a németeket és a magyarokat). Ez pedig magyarázatot ad a zsidóság egzisztenciális lehetőségeit korlátozó törvényekre is. A zsidóság maradt az egyetlen jelentősebb számú nemzeti kisebbség az egyharmadnyi területre zsugorított országban. Ha pedig egy országot az igazságosság jegyében szétszaggathatnak a jelentős érdekérvényesítési képességgel bíró nemzetiségek, akkor az egyetlen racionális lépés a még megmaradt nemzeti kisebbség megerősödésének korlátozása volt."
Nos, igen. Trianon tényleg máig sokkoló, és tényleg igazságtalan. Azt azért nem szoktuk hozzátenni, hogy előtte elvesztettünk egy háborút, aminek hivatalosan a kirobbantói oldalán álltunk, és a történelem ritkán simogatja meg a vesztesek feje búbját -- korábbi időkben volt, akit sóval hintettek be --, de tény, hogy az Újkorhoz és a többi veszteshez képest igaztalanul sokat elvettek tőlünk.
Mindez akkoriban még sokkolóbb lehetett.
De azt azért tudnunk kellett, hogy nem Németország vette el e területeket, így ha ő visszaadja, az a mi szemszögünkből lehet pusztán nekünk járó igazságtétel, de Németország szemében nem egy tartozás lerovása, hanem adomány, amiért valamikor majd kérni fog valamit. (Mint Virág elvtárs, de persze őt akkor még nem ismerhettük.)
Egy régi szép mondás szerint nem lehet egyszerre baszni és szűznek maradni. Lehet, hogy mi se háborút, se német megszállást nem akartunk, a zsidókat is nagyon szerettük, de olyan nincs, hogy elfogadjuk, hogy valaki nagy területeket adományoz nekünk, aztán mi megköszönjük és aztán semlegesek maradunk. (Mondom: a mi szemünkben csak visszakaptuk e területeket, de nem Németország tartozott ezekkel, így az ő szemében ő adományt adott.)
Nem tisztem eldönteni, hogy Tekintetes Kormányzó urunk mennyire kedvelte / ítélte el Németország épp' rügybe szökkenő eszméit, de egy mókus világlátásával kellett bírnia, ha olyan szövetséges akart lenni, aki csak bezsebel, aztán majd jól semleges marad, az eszméket se engedi beszivárogni, a zsidókat is megmenti.
Szóval a dolog lényegében itt el is dőlt. Hogy a zsidókkal idővel valaki valamit csinál, itt rákerült az időtengely jövőbeli pontjára, csak oda kellett érni az időnek.
(Nagy szerencsével persze kihúzhattuk volna a háború végéig, de az már csak nem lehetett az eredeti terv, hogy a majdani vesztes oldalára állunk, kapunk tőle országokat, aztán majd időben kiugrunk, és mindent megtartunk... Vagy hogy a nyertes oldalára állunk, de nálunk -- a győztes Németország szövetségesénél -- majd mindenki békében élhet a háború után is ...)
E tanulságot amúgy a cikk is levonja: "A segítő barátról, ... elég gyorsan kiderült, hogy valójában erőszakos hódító. ", csak akkor miért is volt szükségszerű racionalitás?
A dologban picit az is zavaró, hogy ha szükségszerű racionalitásnak vesszük, hogy <amennyiben Németország az egyetlen, aki vissza tudja juttatni a földjeinket, akkor vele fekszünk össze -- bármit kér is aztán>, az kicsit olyan, mintha mi egy olyan nemzet lennénk, mint azok a leányok, akik bárkivel, aki fizet vagy legalább egy jó szót szól. És hadd higgyem, hogy nem vagyunk ilyen nemzet.
***
És akkor az idézet második része.
"Ez pedig magyarázatot ad a zsidóság egzisztenciális lehetőségeit korlátozó törvényekre is. A zsidóság maradt az egyetlen jelentősebb számú nemzeti kisebbség az egyharmadnyi területre zsugorított országban. Ha pedig egy országot az igazságosság jegyében szétszaggathatnak a jelentős érdekérvényesítési képességgel bíró nemzetiségek, akkor az egyetlen racionális lépés a még megmaradt nemzeti kisebbség megerősödésének korlátozása volt."
Nos. Közismert tény, hogy Budapest vízfej Magyarország testén, lakossága aránytalanul jobb munkalehetőségek közül válogathat, nagyobb a jól fizetett szellemi munka aránya, és a vidékiek ezt voltaképp' jogosan nem is szeretik.
Szóval teljesen racionális és igazságos önvédelmi reakció lenne a 8 millió vidéki részéről, ha rendeletileg korlátoznák a cégek fővárosba telepíthető munkahelyeinek számát, kvótát vezetnének be a budapestiek által betölthető munkahelyekre a jobban fizető szakmákban, az ügyeskedő vidékre költözők letörésére pedig fentiek szempontjából budapestinek minősülne mindenki, aki az elmúlt húsz év legalább felében Budapesten lakott, és ezt az öltözékére erősített kék csillaggal is jeleznie kellene.
Amit az ország kétharmada akar, az ellen a többinek kifogása nem lehet, ezt tudjuk. Ezt pedig 10-ből 8 millió, azaz 80% boldogan megszavazná.
De korlátozhatnánk az -ics-re végződő nevűeket is, mert gyanúsan szláv eredetűek, és mindenfelől szláv országok vesznek körül, meg hát itt sincsenek kevesen. És semmi személyes, tudjuk, Navrasics úr, hogy huszonöt éve a legmegbízhatóbb munkaerő, öt nyelven beszél, de hát meg kell értse, a kvóta az kvóta, a mi kezünk is meg van kötve. És nem mondja senki, hogy nem dolgozhat, mert fizikai munkát bármilyet végezhet, a földeken s az útépítéseken tárt karokkal várják az ilyen becsületes, megbízható munkáskezet. Ja és ne aggódjon, gyermeke egyetemi felvételijével semmi ügyintéznivalója nincs, nevét automatikusan töröltük a rendszerből.
Magyarázzam még?
***
A nagy népirtások ritkán jönnek a semmiből. Évtizedek szorgos munkája, apró, lassú lépések, s főképp végtelen kitartó türelem, amivel az emberek tudatába lassan beépíthetjük a kiválasztottak -- először csak felismerését, nyilvántartását, aztán hogy nem félünk kimondani róluk az igazságot, ... folytassam?
És egyébként tényleg nem csak zsidókkal lehet, nem is csak velük fordult elő a történelem során. De akivel előfordult, az valahogy paranoiás lesz kicsit tőle. Akivel meg a történelem során sokszor, az pláne.
Aki megégette magát, a tűztől fél, aki majdnem vízbe fúlt, a víztől.
***
Ami a cikkben megragadott, az az volt, hogy a teljesen kiegyensúlyozott, tárgyilagos stílusú, amúgy sok jó meglátást közlő írás szerzője és a kommentelők szinte mindegyike is teljesen normálisnak fogadja el az idézett részek logikáját. Amiből nem vonnék le semmit, főleg messzemenőt nem. De valahol kezd széles körben elfogadottá válni egy furán megtekert logika. Ahogy kezdődni szokott.
És persze itt jön ki, hogy jó és emészthető módszer-e az emlékezés izomból dolgozó törvényi előírása meg a tagadás tiltása. Amit senki nem vitat, hogy teljesen idegen a modern jogrendszerektől, csak szükséges rossznak tartanak. Ugyanakkor fentiekből látszik, hogy a nép szemében annyira visszatetsző maga a módszer, hogy érdemes lehet elgondolkodni, nem pont ellenkezőjét váltja-e ki a kívánt hatásnak. Talán a törvényi tiltás helyett a normál történelmi felvilágosító munka hasznosabb lenne. De ezen persze gondolkodjon el, akit érint, én szerencsére abban a kényelmes helyzetben, hogy csak budapesti, az meg egyelőre csak példa volt...
.
.
Ui.: Ami meg az emlékművet illeti: Minden magyar faluban van emlékmű a világháborúk áldozatairól. Soha egyről se hallottam, hogy bárki reklamált volna emiatt. Ami arra utal, hogy lehet hajcihő nélkül emlékművet építeni az áldozatoknak, csak itt valaki valamit valahogy nem úgy csinált, ahogy a bölcs falvakban. (Hja, már megint a budapestiek...)
.
.
.
.
Amit most leírok, egy politikailag irreális, nevetségesen leegyszerűsített megoldás lenne Ukrajna válságára. (És persze kívülről belebeszélve.)
Egyetlen, ami mellette szólna, a józan ész. S az emberi természet az, ami irreálisan nevetségessé teszi.
Röviden (s megengedhetetlenül leegyszerűsítve) a szereplők igényei:
A józan paraszti ész azt mondaná, ez az ország vagy szétesik, vagy erővel egyben tartják, de annyian érzik ezt majd elszalasztott lehetőségnek, kívülről rájuk kényszerített együttlétnek, hogy vagy polgárháborúba fúl (ami mégis szétveti), vagy egy évtizedekig békétlen népcsoporthalommá, ami együtt építeni semmit nem lesz képes, mert minden energiájára szüksége lesz egymás hatékony utálatához.
És akkor már hozzuk ki a legjobbat belőle: Ukrajna -- ami a fentiek alapján leginkább a mostani nyugati rész -- "eladhatná" Oroszországnak Keletet és (utólag jóváhagyólag) a Krímet, cserébe beleegyezésért a nyugati rész EU- és NATO-tagságához, plusz -- ha még futja az alkuból -- olcsó gázért még egy pár évig, ami kicsit segíthetne a kezdéshez az Unión belül.
Hivatalosan persze eladásról szó se esne, formálisan népszavazás lenne külön keleten és nyugaton, ki kihez tartozna, az eredményre pedig -- ha a gyanított fenti --, mindkét ország áldását adná, plusz jöhetnének az egyéb kiegészítések a szerződésben a jövő zálogaként. Aztán egy minden érintett fél által békében elfogadott megállapodás ellen a nyugati hatalmak se igen emelhetnének kifogást, és igazából örülnének is, hogy végre mehetnek aludni. Az EU-nak is kevésbé akadna torkán egy kisebb, őt jobban elfogadó s területileg/kulturálisan is közelebb álló falat.
+++
Fentiek persze -- mint mondám -- irreális civil képzelgések. Mert a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Ami viszont nagyrészt az emberi természet pár nagyon fontos elemét jelenti, úgymint az ember
És ez igaz az ukrán kormányra, ami gyenge, ha enged, az ukrán nemzeti egység eszméjének harcos védelmezőire, akik elveszítenének egy álmot, igaz sok ukrán lakosra, aki alulmaradva érzi magát, ha nem tudja az egész országot a neki tetsző irányba vinni, azok is sérülnek, akik önálló országnak tartanák meg, csak orosz / nyugati irányultsággal, szóval túl sokan éreznék úgy, hogy igazságtalanság történt, és pont őket nyomták el már megint.
Mert sokszor nehezebb lemondani az egészről, még ha torkunkon akadna is. Nehezebb úgy élhetően berendezkedni egy kicsiben, hogy úgy érezzük, az egész járt volna, mint szenvedéllyel belemenni egy mindent felőrlő harcba, ahol igazából senki nem nyerhet. Igazságérzetünk indulat, ami nagyobb úr a csendes számolgatásnál.
És persze az indulatot szítani is könnyű, amit érdekből sokan szívesen.
+++
De ha ezt tudjuk, egy elhúzódó vérzős megoldás esetén legalább az vigasztalhat, hogy lám-lám, emberek vagyunk, tele igazi szenvedéllyel, nem holmi érzéketlen, hideg fejjel gondolkodó robotok.
Vagyis egy polgárháború valahol mégiscsak a humánum diadala...
.
.
.
